„Egy ország civilizáltsága lemérhető azon, ahogyan idős és gyenge polgáraival bánik”, véli Hendrik Groen holland író. Visky András darabját ennek igazsága járja át: társadalmi háttér és egyéni sors összefüggéseit boncolgatja. Bogdán Árpád rendezésében még erősebb ez az összefüggés, a Tiramisu azonban végső soron a végső kérdésekről szól, kozmikus összefüggésbe vonva, hogyan leszünk emberek, mi kell az önazonosságunkhoz, és úgy általában hol a helyünk a világban.
Csépai Eszter egyedül van a színpadon, kétszeresen is. Az összes játszótársa a mögé vetített filmfolyam szereplője, és noha a darab eredetileg kétszereplős, ebben az előadásban csak ő van jelen; hol Csipeszként, hol vele, hol a filmek szereplőivel beszélgetve. De a dolog még ennél is bonyolultabb. Bernadett és Csipesz, a két főhős talán barátok a nevelőintézetben, de az is lehet, hogy Csipesz csak Bernadett képzeletében létezik, aki „Csipeszbe” menekül elviselhetetlen szenvedései elől. A rendezés az utóbbi gyanút erősíti.
Bernadett valójában Irén, de szíve szerint Judit lenne. „Nem tudom a nevem”, mondja. Az Irént az anyjától kapta, aki nem sokkal a születése után kiugrott a kórház ablakán, és meghalt. Bernadettnek a nevelőanyja nevezte el, aki végül elhagyta, amikor távozott Romániából, de korábban is hol kivette az intézetből, hol visszavitte; attól függően, hogy éppen volt-e udvarlója, vagy nem. A név bizonytalansága az identitás bizonytalanságára utal, a Stúdió K filmösszeállításának központi látványeleme, az űr pedig az árvaság létállapotára.
„És tudjátok nevét az árvaságnak?” – kérdezi Pilinszky az Apokrifben. A Tiramisu az e kérdésre adott válaszként is felfogható.
A név elhelyez bennünket a világban; kötődést, hovatartozást jelöl ki – név nélkül viszont a végtelen űrben lebegünk, és nincs hova lecövekelnünk. Akinek neve van, annak gyökerei is vannak, amelyek „földelik”. Hozzásegítik, hogy értse magát, hogy a világot az otthonának érezhesse. Az árvának viszont nincs igazi neve, illetve bármi az lehet.
Az előadás egyik filmrészlete cigányok közé, egy faluba visz el. Egy lány az árvaságról énekel. A Befütyült a vonatot, a börtönből hazaérkező apa balladáját, akinek fogadására érkező gyermekei csak nagy nehezen merik elárulni: az anyjuk meghalt. Az özvegy férj pedig, miután ezt megtudja, azt kérdezi tőlük: „Ha meghalok én is, mit fogtok csinálni? A koporsóm sarkánál úgy fogtok siratni.”
Talán a filmben is elhangzik, és Horváth István egyik lemezén a Befütyült a vonat mellett szerepelt a Beteg az én édesanyám című dal, ilyen sorokkal: „Ha meghal az édesanyám, ország-világ lesz a hazám”, „Meghalt a mi édesanyánk, hatan maradtunk mi árván. A legkisebbik olyan árva, mindenki lába kapcája”. E szövegek a darab újabb jelentéstartományát tárják fel: a cigányság és a cigány sors árvaságáét. Bernadett anyja cigány volt, és a Tiramisuból nem lehet nem kihallani a cigány sors, mellőzöttség, megalázottság panaszát. Akinek ország-világ a hazája, az mindenhol kitaszított; aki mindenki lába kapcája, azt senki sem veszi emberszámba.
Csipesz – Bernadett „másikja” – ebben az előadásban nem jelenik meg fizikai valójában (ha egyáltalán van neki olyan), vagy Bernadett beszél helyette. Amikor pedig csak a hangját halljuk, sokszor alig értjük, mit mond. Ennek az az oka, hogy a „kóter” (árvaház) nevelői („likvidátorok”, „terminátorok”) a Ceaușescu-korszakban büntetésből fémcsipeszt erősítettek a gyerekek nyelvére, amitől nehezen érthetővé vagy egyenesen érthetetlenné vált a beszédük. Időnként kifejezetten idegesítő hallgatni, amit Csipesz mond, mert nem állja ki az emberi beszéd próbáját. Jobban kellene figyelnem, és akkor megérteném? Vagy rossz a hangminőség? – tépelődtem előadás közben. Aztán az a gyanúm támadt, hogy nem technikai hibáról van szó. Az lehet az alkotói cél, hogy kimozduljunk a komfortzónánkból, hogy zavarjon, bosszantson, a tehetetlenség érzésével nyomasszon a hiábavaló fülelés.
„Nem értem én az emberi beszédet, és nem beszélem a te nyelvedet. Hazátlanabb az én szavam a szónál. Nincs is szavam” – ez ismét Pilinszky és az Apokrif, amelyet kis túlzással a Tiramisu vezérfonalaként is felfoghatunk.
A kommunikációhoz mindig két fél kell: a beszélő, aki befogadásra alkalmas formában adja át a mondanivalóját, és a hallgató, aki képes megérteni. Az árvának azonban nem feltétlenül állnak rendelkezésére olyan szavak, amelyek segítségével megértetheti magát.
Csipesz közléseinek torzulása a torz valóság adekvát kifejezése. Ide Illyés Bartókja kívánkozik: „Mert olyanokat éltünk meg, amire / ma sincs ige. // Picasso kétorrú hajadonai, / hatlábú ménjei / tudták volna csak eljajongani, / vágtatva kinyeríteni, / amit mi elviseltünk, emberek, / amit nem érthet, aki nem érte meg, / amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már”. Bernadett nemcsak hogy nem tudja elmondani, amit megélt, hanem talán nem is képes teljes mélységében felfogni, és nem sikerült – mert lehetetlen – feldolgoznia. Mert senkit sem érdekelt; mert nem volt, aki erről kérdezze. Mert árva.
Ennek egyenes következménye, hogy az árváknak, az intézetben nevelkedett gyerekeknek saját nyelvük, szótáruk van. A világ abszurditása miatt semmi sem az, aminek lennie kellene, a pokol a földre költözhet, a szavakat pedig sokszor a valóság elfedésére használják. Az árvaház valójában kóter, azaz börtön, a kínzás ördögi intézménye, a nevelők pedig likvidátorok. A jó élethez, induláshoz ősbizalomra, a világ értelmességének és élhető voltának erős megtapasztalására van szükség, Bernadett alapélménye azonban éppen az ellenkezője: a gonoszsága és az abszurditása.
Ez a rendszerváltás és a forradalom környékének Romániájában történik, ahol egyszerre minden bizonytalanná válik: az embertelen, de stabil rend megszűnik, és nyílt erőszaknak, zűrzavarnak adja át a helyét. A háttér, a Csépai Eszter mögé vetített filmek egyik része ebből a világból tudósít. Kiváló érzékről és műgondról tanúskodó válogatás, amelynek etűdjei sok esetben képesek azt a látszatot kelteni, mintha egyenesen Visky darabjához készültek volna.
E dokumentumfilm-részletek nem illusztrációk csupán, hanem párbeszédbe keverednek a szöveggel, amely szinte szürkének tűnik az előadás valóságához képest.
Ma általános, hogy elmondás és megmagyarázás helyett (telefon vagy laptop kijelzőjén) megmutatunk valamit, amikor meg akarjuk akarjuk magunkat értetni a beszélgetőpartnerünkkel. Engem ez megijeszt, mert a kultúra évszázadokon át mégiscsak egymásnak elmondott történetek révén hagyományozódott tovább. A Tiramisu néha abba a hibába szalad bele, hogy erősebb hatást ér el a képeivel, mint Visky szövegével, vagyis ellene dolgozik az alkotónak, a leírt darabnak.
A filmek másik részét a darab alapján és az előadáshoz (de nem minden esetben Visky szövege nyomán) forgatták: ezek hol mesterien nyomasztóak, hol groteszkek. Simon Andrea és Thuróczy Szabolcs interjújelenete parádés, kabarékat megszégyenítően vicces, és Fazakas Júliát is nagyon kedveltem a Bernadettet örökbe fogadó, őt a maga érzelmi igényeinek alávető, egzaltált Tatrosi Klára szerepében. De az, hogy az előadás igazán nagyot szól, Csépai Eszter érdeme. Koncentráltsága, jelenlétének intenzitása „hagyományos” monodrámát is sikerre vinne, ő pedig itt még filmre vett kollégáinak is jó partnere, játszótársa. És emiatt, hiába van egyedül a színpadon, nem magányos: a filmetűdök szereplőit is közénk rántja.
A Magyar Kultúra magazin interjúja Visky Andrással itt olvasható.
Színlap a Stúdió K Színház oldalán
Fotók: Győri Márk
