A kisfiú percekig állt a házzal szemben, mielőtt elindult volna az iskolába. Három nagy levegő, egy sóhaj. A lélek visszajelez. Ma is élek. Ahogy koncentrált, hogy tegye a lábait egymás után, újra eszébe jutott az álma. Minden éjjel ugyanaz. Amióta itt vannak. Itt, a szabadság földjén. Magyarban. Minden egyes éjjel ugyanaz. Áll a házuk előtt, kapkodva összerakott bőröndök, cekkerek, a nagyi banyatankjára kötve a dunyha. Papa abban halt meg, benne van a lelke és a pipadohány illata. Nélküle nem megy. Bátyja az ablakhoz nyomja arcát. Ő nem mehet velük. Elmúlt 18 éves. Apa már odaát. A kisfiú felnéz az égre. Számonkérőn, némán. Várja, történjen valami. Csoda. Varázslat. Bármi, amitől nem az van, ami. Megdörren az ég, és ő felébred álmából. Ül a menedékben. Nagyi a dunyhával nyakig betakarózva, hugi anya és apa közt a nagyágyon, ő a nagyi mellett a kihúzható kanapén. Némán készülődik. Nem kapcsol villanyt. A sötétség biztonságos. Az iskolába menet aztán minden lépéssel becsukja az álmot, ami sebezhetővé teszi és az ébrenlétre koncentrál. Egy éve tart ez a reggeli szeánsz. Az iskolába érve cipőt vált. Mindig akaszt valaki a kapura ruhákat. Mindig jól jön. Beül az ablak mellé, a sarokba, pedig nincs büntetésben. Szereti a fényt, a friss, csípős levegőt az arcán. Csengetéskor feláll. Várja a tanárt, előkészül. Beesik a Feri. A kisfiúnak gombóc lesz a torkában. Kerüli a fiú tekintetét. Fél tőle. Vagy inkább magától, hogy egyszer megteszi, amihez nincs joga. Visszaadja. Megüti. És tudja, akkor soha nem lesz vége. Csak folytatódik, ami elől elmenekültek. Feri hátraszól, hogy még mindig itt vagy, te ukrán geci? Az osztály néma. Aki szólna, nem mer. Aki szól, röhög. Ukrán. Geci. Egyiket sem érti. Egyik sem ő. Minden nap azt játssza, hogy ilyenkor Feri helyébe képzeli magát. Ő vajon hogy ébred? Kik mellett? Mit eszik reggelire? Fél-e valamitől? Vajon tőle, a kisfiútól tart-e? Mit mond neki az apukája? Ő tanította neki, hogy ukrán? Ő tanította azt a szót, hogy geci? És így együtt kitől hallotta vajon? Elképzeli, hogy Feriként jön iskolába. Elképzeli, hogy ma is keménynek kell lennie. Méltónak kell lennie az örökségére. Lehet a gyűlöletet örökölni? Csak örökölni lehet. El sem tudja képzelni, mi lenne, ha az ő apja valakiket gyűlölne és ezt elvárná tőle is. Apa jó ember. Apa soha senkit nem gyűlölt. Ha mégis ilyet tenne, lenne-e bátorsága szembeszállni vele? Lenne mersze lemondani a gyűlölet örökségéről? Nem tud válaszolni. S míg ezeken gondolkodik, lehiggad. Sajnálja Ferit. Feri ezt érzi. Olaj a tűzre a tekintete. Inkább kifelé néz az ablakon.
Megérkezik a tanár. Kezdődik az óra. Szeret tanulni. Szívja magába a tudást. Mama mindig azt mondja, akkor lesz valaki, ha tanul. Legyen orvos. Segítsen. Ő nem orvos akar lenni. Ő valaki akar lenni, aki még azelőtt tud segíteni, hogy meglenne a baj. Még nem tudja, azt hogy hívják. De az biztos, hogy sokat kell hozzá tanulni.
Ebédszünetben ül a menzán, nézi, a többiek hogy esznek. Rá otthon, vagyis a menedékben vár az ebéd. Otthon. Vajon lesz itt otthona? Mama mindig azt mondja, az otthon ott van, ahol vannak halottaink. Nem akar ellentmondani, de éppen ellenkezőleg gondolja. Az otthon ott van, ahol vannak élőink. Élők, aki szeretnek. Akiket szeretünk. Most a menedék az itthon, ahol a bátyja lakik, az meg az otthon. Milyen szép a magyar nyelv, még ezt is ki tudja fejezni. A magyar nyelv. Az édesanyja nyelve. Az édesapja nyelve. Az ő édes nyelve.
Ebéd után visszamennek a terembe, még van egy korrepetálás. Nem kéne járnia, de minden alkalmat megragad, hogy tanuljon, hogy angolul beszéljen. Buktaillat száll a levegőben. Ebédre volt. Beül az ablak mellé a sarokba, nem mintha büntetésben lenne. Kinyitja az ablakot. Keveredik a csípős hideg a bukta melegével. Leül mellé a padtársa, Bori. Bejön a tanár, magnót hoz. Akkor ma brit angolt fognak hallgatni. Szereti.
Bori a pad alatt kettétöri a buktát és átadja az egyik felét. A kisfiú nézi, nem tud mit kezdeni a helyzettel. „Imagine all the people livin' life in peace.” Szól a magnóból a zene. Szereti ezt a dalt. A tanárnő már egyszer behozta. Most le fogják fordítani a dalszöveget. Remegő kézzel fogadja el a fél buktát. Finom meleg. Bori rámosolyog, aztán gyorsan visszanéz a tanárra.
A kisfiú a táskájába teszi. Majd hazafelé megeszi. Érzi, hogy valaki nézi. Feri a fejét csóválva, gúnyos vigyorral az arcán rászegezi a tekintetét. A kisfiú kétségbeesik. Reméli, Borit nem fogja bántani. Őt nem bánthatja.
Kicsengetnek. Lassan öltözik, nem akar senkivel találkozni. Az iskolapszichológus odalép hozzá, miért nem ment megint hozzá beszélgetni. Hogy magyarázza el neki ezt az egész helyzetet? Ha elmondja, ő lesz az áruló. Nem akar áruló lenni. Ő nem az. Csak hagyják békén élni. Valamit magyaráz, hogy fájt a hasa, de jövő héten feltétlenül fel fog menni a pszichológushoz.
Elindul hazafelé. A sarkon Feri áll meg a felsőbb évfolyamos haverjai. Belekötnek. Lökdösik. Aztán lefogják és Feri valamit a homlokára ír. Láthatóbb sérülést nem okoznak. Megtanulták, hogy azért büntetés jár. Meg az hamar elmúlik. Ez nem fog. Röhögve hagyják ott.
A kisfiú előveszi a telefonját. Bekapcsolja a kamerát selfie módban. Megnézi magát. „Iceg nárku” – olvassa. Felnéz az égre. Számonkérőn, némán. Várja, történjen valami. Csoda. Varázslat. Bármi, amitől nem az van, ami. Megdörren az ég, és ő nem ébred fel az álmából, mert már ébren van. Először apró cseppekben, majd egyre jobban kezd el szakadni az eső. Áll az égre emelt fejjel és hagyja, hogy az arcára hulljon és mossa, mossa le róla azt a két szót. A rövid zápor amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan tova is megy. Újra belenéz a telefon kamerájába. Az arcán szétfolyt a fekete tinta. Mintha feketét könnyezett volna. A két szó már nem olvasható. Elmosolyodik. Előveszi a fél buktát. Még langyos. Ahogy beleharap, Borira gondol. Mégiscsak neki lesz igaza, nem a mamának. Ott van az otthon, ahol szeretnek. Vagy inkább itt van az itthon, ahol szeretnek.
