Képszám: 53645
Forrás: Fortepan / Szabó Lóránt

(részlet a második könyvből)

Teljesen kimelegedtem. El akartam szívni egy cigit. Több mint egy éve nem gyújtottam rá, de akkor semmilyen orvosi utasítás vagy fogadalom nem érdekelt, pedig többször is elmondta az orvos, hogy ez az egyik legrosszabb, amit tehetek magammal. Megkértem a fiút, hogy adjon egy szálat, de nála nem volt, majd valaki, nem emlékszem rá, ki, felém nyújtott egyet a társaságból. Jólesett a figyelmesség, mintha az egyben valami mást, többet jelentene. Páran akkor alaposabban megnéztek az ott ülők közül. Nem voltam része a társaságnak. Úgy láttam, méregetnek, vizsgálgatnak, és az a sok rám meredő arc egyszerre épp elég volt ahhoz, hogy kimenjek egyedül.

Megint egymásra néztünk a lánnyal. A tekintetéből ítélve akkor már nem voltam biztos benne, fölismer-e, emlékszik-e rám. És ha emlékszik is, hogyan. Mit jelentek számára. Jelentek-e bármit egyáltalán. Pedig jó lett volna érteni. Föltenni néhány kérdést, még ha nem is tudtam, pontosan micsodát. Elképzelhetetlen lett volna, hogy akkor, utána érintkezzünk, és mielőtt kimentem volna rágyújtani, nyilvánvaló lett, hogy a megértési vágyam abból fakad, ami most vagyok, és nem abból, ami évekkel ezelőtt voltam.

A táskámat az egyik szék támlájára akasztottam, majd mondtam a fiúnak, hogy elszívom kint a cigit. Nehéz lett volna elmondani, miért egyedül. Egy pillanatra meg is zavarodtam attól, hogy magyarázkodnom kell, s hogy talán még akkor sem érti meg, miért így.

Mindjárt jövök, mondtam sután.

Rendben, felelte, és akkor meg azt kezdtem érezni, hogy lehetne érdeklődőbb.

Dühített, hogy nem elég jó semmi sem.

Kellemes szél fújt a hosszú sétálóutcán. Naplemente után már nem volt olyan elviselhetetlen a meleg. A szemközti kávézók és kocsmák nagy része zárva volt. A legtöbb jó hely tönkrement vagy valami egészen mássá alakult át a belvárosban a járvány ideje alatt. Nagy, kerek gömb volt fönt a hold. Pont azután bukkant elő egy hosszúkás felhő mögül, hogy kiléptem. Az erős fény határozott kontúrt adott a tárgyaknak. Följebb minden házfal tündökölt, olyan fehéren és élesen, mintha más, valami jóval nagyobb és erősebb, nem is a hold sütne odafönt. Nem mászkáltak sokan az utcán, mintha a nyolcórás határ még mindig érvényben volna. A háttérben magasodó könyvtárépület teljesen sötét volt, egyetlen ablakában sem égett fény. Apró, hajléktalan fickó feküdt bebugyolálva egy padon, a tér közepén pedig egy utcai könyvárus-bódénál pakolt valaki.

Gyújtóm persze nem volt. Páran háttal álltak, tőlem jobbra. Közelebb léptem, hogy tüzet kérjek. Azóta sem értem, hogyhogy nem ismertem föl azonnal, már háttal állva. Úgy látszik, időnként annyira beborítanak a gondolataim, hogy a legismerősebb, legszembetűnőbb dolgokat sem észlelem. Odaszóltam az egyik srácnak, hogy adjon tüzet. Ketten is megfordultak egyszerre. A bal oldalon a dobos srác állt, a raszta hajáról azonnal megismertem, a jobb oldalon pedig Csaba. Eltelt néhány másodperc, mire fölfogtam, hogy ő az. Ösztönösen a másik srácot néztem, biztos azért, mert nála volt a tűz.

Csaba slukkolt a kezében lévő cigiből. Flegmán köszönt. A nevemet is kimondta azzal a sziával együtt, mintha nyomatékosítani akarná, hogy ki vagyok – az ott állók számára, és egyúttal számomra is –, mintha bizonyos értelemben még mindig ugyanaz volnék, mint amikor vele voltam. A srác közben felém nyújtotta a gyújtót. Hirtelen fogalmam sem volt, mit kezdjek vele. Aztán nem odahajoltam, hanem elvettem, és, már inkább csak zavaromban, meggyújtottam vele a cigit. Valamit motyogtam, amit nehéz lehetett köszönésként érteni. Úgy éreztem, erősen kell kapaszkodnom abba a szálba, hogy el ne dőljek. Hogy a lábam, ami odabent is remegett már, képes legyen megtartani. Slukkoltam. Irgalmatlanul kapart a torkom, és megint éreztem, hogy nyilall a kezemen a seb. Rettenetesen hosszú volt az az öt perc. Elképzelésem sincs, miket mondhattam, pedig beszéltem. Többen felém fordultak, mintha csak egy hosszú távollét után visszatértem volna közéjük. Ismerős is volt egy-két arc, de a hozzájuk tartozó neveket nem tudtam volna megmondani. Vagy egy tucatszor eszembe jutott, hogy arrébb megyek, hiszen végül is semmi dolgom velük, tulajdonképpen végig ezen gondolkodtam, ezért sem fogtam föl szinte semmit még a saját mondataimból se. Mégis maradtam. Lehet, hogy gyávaságból. Az utca túloldalán, a szemközti házak tövében nagyon sötét volt. Nem volt bátorságom átmenni a túloldalra egyedül. Minden slukk után nehezebb lett a tüdőm, és szerintem az a nyomás tartott úgy-ahogy egyben. Az újraéledt bódultság tette lehetségessé, hogy annyi ember között mégiscsak egyedül legyek. Csakhogy idővel zavarni kezdett, hogy nincs igazi közöm a közelemben állókhoz, s még ha az egyikükhöz volt is valaha, az sem valóságos már. Ha volt is bennem fájdalom, márpedig volt, nem a sok csalódás miatt. Egyszerűen csak Csabára néztem, és rádöbbentem, hogy nem szeretem már. Persze hiányzott az az érzés. Maga az érzés, hogy ne csak a tüdőmbe áramló füsttől legyek bódult, hanem hogy legyek állandóan az. Hogy annak érezzem magamon a szemét, aki már egy kérdéssel is változást hoz és újrafogalmaz. Nem tudom, mennyi idő telt el azután, hogy megéreztem ezt, és abban sem vagyok biztos, nem utólag állt-e csupán össze egy megfogalmazható egésszé. De hirtelen ott volt újra az érintés a bal karomon. Aztán a nevemet is hallottam, egészen közelről. Csaba nevetett. Ha mellettem állt volna, biztos megijedek, hogy olyasmi történik, amit egyáltalán nem akarok már, de mivel legalább két méterre volt, arra gondoltam, a fiú az, és amikor hátrafordultam, láttam, hogy tényleg ő. Hirtelen elenyészett a többiek aggasztó közelsége. Már nem éreztem, hogy tartanom kellene tőlük. Akkor egyszerre váltott valóra bennem valamit, és tett, legalább egy kis időre, sebezhetetlenné. Pedig rám nézve csak annyit kérdezett, lenne-e kedvem elmenni vele még máshová.