Asszimilálódott cigány családban születtél. Mivel foglalkoztak a szüleid?
Valóban, mindkét oldalról úgynevezett romungró, tehát muzsikus cigány felmenőim vannak. Ez persze csak egy elnevezés. Apám pék- és cukrászmesterséget tanult, anyám pedig varrónőként dolgozott, ami azt jelenti, hogy a szüleim nagy társadalmi ugrást hajtottak végre. Valójában nem tartoztak sem az iparosokhoz, sem a reménytelenül tengődő cigányok csoportjához. Így is szegények voltak, mint a templom egere, igaz, akkor, az ötvenes években a nagy többség szegénységben élt. Egy húgom született, ő fényképésznek tanult.
Hogyan emlékszel a gyerekkorodra?
1952-ben születtem Sárváron, szoba-konyhás lakásban éltünk. Apám állandóan éjszakázott, anyám nem talált munkát, otthon volt velünk, sok mesét, regényeket olvasott fel és énekelt nekünk, rajzolt, megvarrta a ruháinkat. Én úgy mentem iskolába, hogy már ismertem a betűket, érettebb voltam, mint az osztálytársaim, kicsit koravénnek is mondanám az akkori önmagamat. Sok mindent hamarabb megértettem, mint a többiek. Ezt nem szeretik a gyerekek, és hamar meg is találták a gyenge pontomat, elkezdtek cigányozni. Ez a dolog otthon nem volt téma, anyánk úgy nevelt minket, mintha született magyarok volnánk, mint a szomszédaink. Amint viszont kiléptünk az utcára, a világ szemében mi voltunk a cigányok, és ez nagyon tudott fájni, hiszen anyánktól mindig azt hallottuk, hogy mi vagyunk a legszebb, legtisztább, legokosabb kislányok. Nem kötődtünk a roma kultúrához, nagyapám zeneiskolában tanított, prímás volt, intelligens, érzékeny, olvasott ember, akinek Tömörkény István és Turgenyev voltak a kedvenc írói. Még gobelint is hímzett.
A porajmos, a cigány holokauszt hogyan érintette a családot?
Mi, a szűkebb család megúsztuk, de apám unokatestvéreit a környező falvakból mind elvitték. Egy-két rokon jött csak vissza, de ők soha nem beszéltek arról, hogy mi történt velük.
Mit tanultál az általános iskola után?
Gimnáziumba kerültem, de már kevésbé érdekelt a tanulás. Akkor olvastam az újságban, hogy az egyik budapesti klinikára gyerekápolónőket keresnek. Másodikba jártam ekkor, és úgy döntöttem, szerencsét próbálok a fővárosban. Apám széttárta a kezét, és azt mondta, menjek, ha akarok. Anyám kifejezetten támogatta az elhatározásomat. Tizenegy évig dolgoztam a klinikán. Nővérszállón éltem, és reményem sem volt arra, hogy valaha lakásom lehessen, de ez a munka tartást adott, és éreztem, hogy szükség van rám. Ott találkoztam a későbbi férjemmel, Stalter Györggyel, aki érettségi után pár hónapig dolgozott a kórházban. Miatta hagytam ott a klinikát. Három bőrönd könyv volt az összes vagyonom és egyben a hozományom.
Hogyan kezdtél fényképezni?
Ezt a férjemnek köszönhettem. Korábban elképzelésem sem volt arról, mivel fogok foglalkozni, ha felnőttem. Munka mellett jelesre érettségiztem, és tudtam, hogy bármit meg tudok tanulni, ha megfelelő tanár oktat. Amikor a második gyerekem megszületett, a férjem kitalálta, hogy megtanít fényképezni. Ez azért volt jó ötlet, mert mindig volt egy velem született vizuális érzékenységem, képes voltam meglátni a környező világban a lényeges dolgokat, ehhez volt tehetségem. A férjemtől feladatokat kaptam. Ő húsz évig tanított az ASA fényképészstúdióban, és kezdetben rajtam kísérletezte ki, hogy tud-e fotózást oktatni.
Akkoriban a Magyar Ifjúság című lapnál volt fotórovat-vezető, és azokat a munkákat, amiket nem kellett gyorsan leadni, rám bízta. Ezután kezdtem külsőzni különféle lapokba. 1990-ben kerültem fotós főállásba a Heti Budapest című újsághoz, ami jó iskolának bizonyult, megtanulhattam a lapkészítés fortélyait. Gyuri korábban készített már roma témájú fényképeket. Ekkoriban gombamód szaporodtak a cigány tematikájú újságok. Fogtam magam, és bementem a Roma Parlamentbe Osztojkán Bélához, vittem a fotóimat, és mondtam, hogy ugyan nem fotóztam még romákat, de szívesen dolgoznék itt. Akkor jött létre az Amaro Drom [A mi utunk] című roma lap, megörültek nekem.
Elkezdődött életednek az a korszaka, amikortól a cigány telepeket járva hivatásszerűen fényképezhetted a romák hétköznapi életét. Kíváncsi vagyok, hogy nyerted meg az emberek bizalmát. Hogyan tudtad szociofotósként elfogadtatni magad velük, hogy tudtad rávenni őket, hogy természetesen viselkedjenek a kamerád előtt?
Nem szociofósként, hanem szubjektív dokumentaristaként definiálnám magam. A szociofotós objektivitásra törekszik, távolságot tart a témájától, a szubjektív dokumentarista viszont nemcsak az eszével, hanem az érzelmeivel is hat a megörökített emberekre.
Ezt hogy tudtad elérni?
Gondolom, ez adottság. Szerencsém volt, mert kisvárosban, cigány családban születtem, és ez azt is jelenti, hogy bármiféle szituációban könnyen tudok kapcsolatot teremteni, szóba állni idegenekkel. A férjemmel, aki velem jött ezekre az utakra, ebben is hasonlítunk egymásra. Az emberek megérezték rajtunk, hogy nem fogunk visszaélni a bizalmukkal, látták, hogy egyenlő félként kezeljük őket. Gyuri azt szokta mondani, hogy ezek az emberek az alkotótársaink, akik érzik, hogy számunkra mennyire fontos, hogy megcsináljuk azt a fényképet. Ez szoros érzelmi viszonyulást jelent. Amikor megérkeztünk egy cigány telepre, én nagyon sokáig nem fotóztam, csak álltam és beszélgettem azokkal, akik érdeklődve körém gyűltek, ami arra volt jó, hogy feloldotta bennem az azzal kapcsolatos görcsöket, hogy egyáltalán van-e jogom bepillantani az életükbe, a legintimebb szférájukba, persze anélkül, hogy azt éreznék, leselkedő vagyok.
Hogyan lettél az Amaro Drom főszerkesztője?
Véletlenül, merthogy Osztojkán Béla 1993-ban leköszönt a pozíciójáról. Ezután összeült a lap kuratóriuma, és Zsigó Jenő engem javasolt. Szerettem csinálni, mert nem voltak különösebb elvárások felém, úgy irányítottam a lapot, ahogy fontosnak tartottam. Nagyon jó kollektíva jött össze, Balog Attila és Szepesi József költők, de nem cigány újságírók is dolgoztak a lapnak. Én ugyan nem vagyok újságíró, de a megfelelő menedzsmenthez értettem. Tudtam tárgyalni a Zrínyi Nyomdával is, hogy az adósságaink törlesztését halasszák el addig, míg megérkezik a támogatásunk, és ne döntsék be az újságot, intéztem az aktuális ügyeket. Három évig csináltam ezt a munkát, és jó szívvel emlékszem vissza azokra az időkre.
Nemrégiben elém került egy videó, amelyben Zsigó Jenő, az Ando Drom együttes vezetője Cseh Tamás születésnapja alkalmából előadja a Tíz év múlva című dal feldolgozását. Mit gondolsz, javult az utóbbi évtizedekben a romák helyzete?
Egyfelől reménytelennek látom a helyzetet, másrészt tudom, hogy kezd kialakulni egy vékony réteg olyan cigány emberekből, akik egyetemet végeztek, és sokat tehetnek a népünkért. Csak sajnos ez lassú folyamat, és nem lehet erőltetni.
A világ számos pontján kiállítótermekben jelennek meg a fotóid, 1998-ban Más Világ címmel megjelent Stalter Györggyel közös fotóalbumotok a cigány telepeken, gettósodó kerületekben készült fotóitokból. Jelenleg a Szentandrássy István Roma Művészeti Galériában július 10-éig tekinthető meg a tárlatod. Az utóbbi években milyen témák érdekelnek?
A közelmúltban mobiltelefonnal készült fotóimat mutattam meg Apu kabátja címmel az Artphoto Galériában. Csalóka látszat című sorozatom darabjai fekete-fehér és színes digitális fotográfiák. 2009-ben állítottam ki először a Mai Manó Házban, ezek mind nagy méretű kópiák. A cigány telepek után olyan tárgyakat kezdtem fényképezni, amelyek hosszú évek alatt gyűltek fel a lakásban. Pici, arasznyi dolgokat. Olyan speciális objektívvel dolgozom, amellyel gyönyörű torzulásokat, élességet és életlenséget tudtam létrehozni. Mindez arra jó, hogy megmutassam, semmi sem az, aminek első pillantásra látjuk, minden mögött létezik valami titkos jelentés.
