Nem tudjuk, milyen cigánynak lenni, mert cigányok vagyunk

Létezik cigány művészet?

Abban a pillanatban, hogy cigány művészetet mondunk, már eleve szegregálunk. Emlékszem, milyen óriási traumaként éltem meg, amikor huszonöt évvel ezelőtt megcsináltam az első kiállításom. Akkor még halványlila gőzöm nem volt arról, hogy mi a cigány festészet, nem ismertem Szentandrássy Istvánt, és nem is gondolkodtam ezen. Alternatív hippiforma voltam (vagyok most is), aki a többségi társadalom arcaival, a kiskőrösi elittel barátkozott, miközben rajzolgatott és festegetett. Majd felkértek, hogy rendezzek kiállítást a helyi művelődési házban, amihez plakát is volt, rajta pedig az, hogy Kunhegyesi Ferenc cigány festő. Én meg teljesen kiakadtam, hogy mitől lennék én cigány festő, hiszen egyáltalán nem roma témákat festek. 

Már akkor is saját mítoszt akartam teremteni. Megálmodtam egy figurát: Szél Jánost, aki valószínűleg a bennem szunnyadó istenség, és akit még a mai napig sem sikerült teljesen feltárnom. És bár oláh cigány vagyok, a témáimat nem a roma kultúrából merítem, hanem önmagamból. Ütköztetem magam a világgal, és ebből lesz festmény. Akkor miért is lennék én cigány festő? 

Az én olvasatomban hiba, amikor cigány művészetet mondunk, pedig tagadhatatlan: a láthatóság szempontjából fontos, hogy legyen olyan, a cigány művészettel foglalkozó galéria, mint amilyen a Szentandrássy, mert az edukáció terén rettentően el vagyunk maradva. Miközben persze a fogalom nem tőlünk származik, mi ugyanis nem tudjuk, „milyen cigánynak lenni”, mert cigányok vagyunk. A cigány festészet skatulyája kívülről érkezik.

A művészettörténetben továbbra is külön kategóriaként beszélünk a cigány képzőművészetről.

A magyar képzőművészeti kánon főként Balázs Jánostól kezdve beszél cigány képzőművészetről. Talán ő volt az első olyan roma származású művész, aki ki tudott lépni a „kultúrgettóból”, bármennyire is roma művészként próbálják még mindig sokan beskatulyázni. Egyetemes gondolkodású pali volt, ahogy az őt követő tanítványok, Péli Tamás vagy Szentandrássy István is. Ők nemcsak a cigány kultúrából merítettek, hanem nyitottak voltak a világra, és a személyes belső tartalmaikból is inspirálódtak. Ha kronologikusan nézzük, akkor talán Balázstól indul ez a történet, ami azért is érdekes, mert nagyjából ötven év alatt jutottunk el odáig, ahol most tartunk. Ha a többségi vagy az európai művészettörténettel hasonlítjuk össze, akkor igen gyorsan elég nagy utat jártunk be.

Hol tartunk most?

A cigány származású képzőművészek iránti érdeklődés a hetvenes-nyolcvanas években kezdődött; a teoretikusok onnantól kezdve kezdték el kutatni a témát, és megkeresni-megismerni azokat az alkotókat, akik valaha ecsetet fogtak a kezükbe. Nagyon sok naiv, folklorista művészt találtak; autodidaktákat, akik kvalitás szempontjából nagyon széles skálán mozogtak. Persze mindennek és mindenkinek volt létjogosultsága, de sokan még a vasárnapi hobbifestő színvonalát sem ütötték meg, emiatt egyfajta lesajnáló hangulat vált jellemzővé a cigány képzőművészetre vonatkozóan. Nagyrészt roma témákat festettek meg hol jobban, hol rosszabbul, gyakran műveltek mitologikus vagy elbeszélő festészetet. 

Aztán jött Péli Tamás, aki elkezdte tanítani a cigány származású művészeket, és neki köszönhetően egyre kvalitásosabb alkotók tűntek fel. Ám az elmúlt húsz-harminc évben még mindig sok olyan akadt köztük, aki benne ragadt a naiv festő szerepkörében, aki a hobbista és a professzionális képzőművészet mezsgyéjén egyensúlyoz, és sokszor nagyon haragszik, mert nem veszik elég komolyan. Ők szeretnek ebben a pózban tetszelegni, olykor fetrengeni, és egyáltalán nem tudnak vagy akarnak becsatornázódni a többségi társadalom művészeti vérkeringésébe.

Kell-e becsatornázódni?

Nem feltétlenül; van példa erre is, arra is. Ismerünk olyan cigány származású képzőművészeket, akik időtlen idők óta a kultúrájuk történeteit festik meg, míg mások azt szeretnék, ha nem a származásuk, hanem a műveik alapján ítélnék meg őket. Szerintem a kvalitásos cigány képzőművészek egy részének sikerült kilépnie ebből az úgynevezett kultúrgettóból. Bár Szentandrássynak vagy Pélinek is vannak roma tematikájú sorozatai, ők alapvetően egyetemes gondolkodású, több nyelvet beszélő alkotók voltak, akiket nemcsak a maguk kultúrája, hanem az egész univerzum inspirált.

Az attitűd is eléggé változó. Oláh Norbi például az aktivista festészet nyelvét beszéli, míg én a klasszikus festészeti hagyományt követem. Kállai András szobrász radikálisabban gondolkodik, Omarának pedig szintén megvolt a saját kiállása. Más-más a hangja Farkas Noéminek, Lakatos Klárának, Balogh Tibornak vagy Kállai Henriknek, és még sorolhatnám a neveket. Jó, ha ilyen színes a paletta, és az is, hogy ennyiféleképpen gondolkodunk.

Az érvényesülés szempontjából mi a jobb: autodidakta módon vagy intézményesített keretek között tanulni?

Az intézmény rákényszeríti az alkotót, hogy mindennap ecsetet fogjon a kezébe, és arra is lehetőséget biztosít a számára, hogy bekapcsolódjon a nyüzsgésbe. Sokan zsigerből érzik az alkotást, az azonban baj, hogy otthon, magukban vannak, nem tartják a kapcsolatot a kortársaikkal, és nem elég nyitottak a világra. Persze az intézményesített keretek is lehetnek károsak: bizonyos emberekből kiölhetik az ösztönt, másokat pedig elkényelmesíthetnek.

És hol tart a többségi társadalom a cigány művészet integrálásában? Látod, még mindig csak a skatulyához igazodva tudunk beszélgetni.

Szerintem még egyik oldal sem elég érett ahhoz, hogy a szegregáció megszűnjön, hiszen abban a pillanatban, hogy kimondom: cigány művészet, már eleve elhatárolom azt a nagy egésztől. A Szentandrássy galériában sokat dolgozunk azon, hogy ez az elkülönítés fokozatosan megszűnjön, de ehhez  edukációra van szükség. A galériában rendszeresen tartunk tárlatvezetéseket, és szervezünk olyan programokat, amelyek széles közönséget vonzanak. A későbbiekben szeretnénk nem csak cigány származású művészeket kiállítani, tágítani a buborékot. Hogy ne csak romákról, ne csak romáknak szóljunk. Szóval ránk fér a tanulás bőven, mindkét oldal számára.

Edukáció szempontjából óriási előrelépés volt a tavalyi art marketes szereplésünk, amiért rendkívül hálás vagyok Ledényi Attilának. A vásár kiemelt programjaként megvalósult Shuk.art a cigány művészet sokféleségét, beskatulyázhatatlan mivoltát igyekezett megmutatni, mégis veszélyes játékot űztünk vele, hiszen a cigányként való kiemelése elválaszthatja a művészettől általában.

Miben látod a galéria szerepét?

Szerintem épp fordítva van, mint amit elsőre gondolnánk róla. Nem a kisebbségi kultúra többségibe való integrálását vállalja fel, hanem a többségi társadalom műkedvelőit, alkotóit, teoretikusait húzzuk be vele. Azokat, akik egyébként is rendszeresen járnak kiállításmegnyitókra, vesznek részt kulturális eseményeken, valamint a kortárs képzőművészeket származásuktól függetlenül. Olyanokat, akik ma is ennek a játszótérnek az alakítói közé tartoznak. Szurcsik József vagy Gaál Jocó például jelen van a galéria életében: előadásokat tartanak, és azt is tervezzük, hogy kiállítjuk őket.

Az előadások mindig olyan témákat járnak körül, amelyek túllépnek a sztereotípiákon. Amikor jöttél, épp diákoknak tartottam előadást, Gaál pedig múltkor az előadásában leszámolt azzal a mítosszal, hogy Balázs János naiv alkotó lett volna. Rámutatott arra, hogyan inspirálódott a szürrealizmusból, továbbá párhuzamot vont a mexikói festészet és Balázs stílusa között. Ezek a workshopok az alkotóknak is a hasznára válnak. Egyrészt azzal, hogy tájékozódhatnak, másrészt azzal, hogy más művészekkel találkozhatnak, és így részévé válhatnak a közösségnek. 

Én pedig emellett rendszeresen megszervezem a galériában az úgynevezett dzsanista klubjaimat, ahol művészek és teoretikusok egymást tanítva, közösen gondolkodva építenek valamit, ami megszüntetheti az elválasztottságot, hidakat épít. Tiszta, igaz út áll előttünk, és nagyon hiszek abban, hogy ez működni fog.

Fotó: Bach Máté / Kultúra.hu