Különösen erős az Esterházy Art Award idei mezőnye, páratlan műalkotások vannak a térben. Az installálás pedig egészen zseniális, hiszen a rendezésnek köszönhetően kirajzolódnak azok a fő problémakörök, amelyek a legfiatalabb generációt foglalkoztatják. A beválogatott pályaművek nagy része a materalitás és a testiség szerepével foglalkozik. Elkőkerülnek a sajátos női tapasztalatok, a társadalmi problémák, a személyes traumák.
Míg korábban a művek izoláltan szerepeltek a Ludwig Múzeum kiállítóterében, addig most dialógusba lépnek egymással.
Ahogy a kiállítás kurátora, Vitus Weh is hangsúlyozza: „Ez a rendezési mód lehetőséget ad annak szemlélésére, hogy az így létrejövő, az egyes művészi világok határait átlépő kapcsolatok vajon termékeny barátságokat vagy éppen veszélyes, konkurens szituációkat teremtenek. A kiállítás legnagyobb érdeme tehát éppen az, hogy sikerül felmutatnia az egyes műcsoportok közötti viszonyrendszereket. Így az egymás mellett szereplő alkotások izgalmas diskurzusokat nyitnak meg a terekben.
A legelső térben például Kiss Adrian installációja és Dóra Ádám Chunky Steps sorozatának darabjai feleselgetnek egymással.
A két alkotó művei egyaránt érzékenyen egyensúlyoznak a divat, a dizájn és a képzőművészet határán. Kiss egész teret betöltő installációja az egyik legkomplexebb mű a mostani anyagban. Ezek a haptikus textilszobrok önmagukban a testiség kérdéseit boncolgatják, miközben az egyén időtapasztalatát is játékba hozzák. A talált textilekből, régi kelengyékből létrehozott szobrok nosztalgikus hangvétellel idézik meg a múlt pillanatait. Működésbe hozzák az emlékezetet, miközben a futurisztikus steppelt mintázatok a jövő felé irányítják a befogadó tekintetét. Az önállóan is beszédes szobrok pedig egy újabb réteggel gazdagodnak az installációban, ami egy olyan környezetet idéz meg, amelyben egy emberi tevékenység (teregetés) zajlik. És habár Kiss testekként tekint ezekre a szobrokra, a műben mégis az ember hiánya az, ami a legerősebben manifesztálódik.
Dóra Ádám festményei hasonlóan taktilis érzeteket váltanak ki a befogadóban, mint Kiss Adrian szobrai.
Dórát korábban az architekturális elemek absztrahálási lehetőségei foglalkoztatták. A pandémia alatt elkezdett sorozatában azonban fiktív sportcipőket fest, amelyek az alkotó képein éppúgy konstruktív szerkezetekként értelmezhetők, mint a korábbi művein szereplő épületek. Az absztrakt és figurális festészeti tradíciókat beépítő munkák izgalmát az adja, hogy a popkultúrából beemelt tárgyakat Dóra Ádám a kompozíción lírai, összefüggő univerzumot alkotó tájképekké oldja. Ezek a munkák felidézik a befogadóban a tornacipők formavilágát. Ugyanakkor ahogy csökken a távolság a mű és a néző között, annál erősebben érvényesül a tájszerűségük.
A természeti táj, egészen pontosan az Egyesült Államok nyugati partvidéke inspirálta Koós Gábor Untitled (Redwood) from the USA Diary Series szobányi méretű installációját.
A mű magán hordozza a művész névjegyévé vált alkotói módszert. Ennek lényege, hogy a fametszetek, a dúcok és a nyomataik egymás mellett, egyedi párokként vannak kiállítva. Az amerikai kontinens léptékére és az épített és a természeti térnek az európaihoz képest nagyságrendi ugrást jelentő dimenziójára reflektáló mű a kiállítótér egyik kulisszájába került. Ez lehetőséget ad arra, hogy mi magunk is bekerüljünk a mű terébe: a dúcra lépve a fejünk felett magasodik az ebből készült nyomat. Így Koós tulajdonképpen a látogatóba ülteti a saját tértapasztalatát, amit Amerikában észlelt, a folytonos felfelé nézést.
Az Esterházy Art Award 2021 shortlistes női alkotók munkáiban a feminista ideológia sajátos olvasata, a személyes testtapasztalat, a transzgenerációs traumák feldolgozásának vágya, valamint a női identitás kérdése tematizálódik.
Czene Márta képkockákból álló munkái az egyik falon tablóvá alakulnak. Az egyes jelenetek a művész személyes tapasztalatait és traumáit vizualizálják. Az Elengedési gyakorlatokban Czene leszámol a sokgenerációs művészcsaládja által ráhagyományozott szerepeivel és elvárásaival, miközben folytonosan keresi a saját identitását. A munkák a nézőt is arra ösztönzik, hogy szakítson a klisékkel, és azon túl lássa meg a saját mibenlétét.
Szabó Eszter Széphercegnő térinstallációjában egy széteső, bosszús női alak jelenik meg, aki dobozba zárva, korlátok között létezik. A kiszabadulás lehetetlensége pedig megtöri, szétroncsolja a személyiségét. Talán nem ennyire evidensen, de Balázs Nikolett szobrain is egyfajta női tapasztalat tematizálódik. Ezek a teljes termet kitöltő tárgyak és installációk a női testhez kapcsolódó asszociációkat hívnak elő a befogadóban. A földből és acéldrótból megalkotott Fészek az anyasághoz kapcsolódó képzeteket idézik. A Nehéz lepel pedig egyfajta emanációt vizualizál, ami szakrálisan is értelmezhető, ugyanakkor a szülés, a születés fogalmaihoz is köthető.
Balázs munkái anyaghasználatukban is nagyon izgalmasak, ugyanis az alkotó különböző minőségű és értékű anyagok vegyítésével, olykor hulladékból hozza létre műveit. Ez az alkotói módszer reflektál a fogyasztói társadalom tárgyakhoz való viszonyára, a dolgaink gyors értékvesztésére és szemétre kerülésére is. Balázs kezei között a látszólag értéktelen, szemétnek tekintett dolgok újjászületnek, új funkciót kapnak, a művészet rangjára emelkednek.
Kádár Emese a tradicionális kézműves-technikákhoz visszakanyarodva reflektál a digitális képalkotás problémájára. Intim, festői faliszőnyegeinek motívumait számítógéppel hozza létre, majd saját szövőszékén készít belőlük textilmunkákat. A munkák pixeles látványa és üres, digitális szempontból hibás helyei a virtuális képalkotás sajátosságait idézik.
Az Esterházy Art Award egyik nyertese, Tranker Kata apró, efemer munkái egy merész léptékváltással idén nagyméretű szobrokká és installációkká alakultak.
Mitológiai és őskori narratívákat megszólaltató művei az együttlétezés, az odafigyelés és az anyaság személyes tapasztalatait tematizálják. Habár a művész saját impresszióiból táplálkozik, munkái mégis képesek globálissá dagadni, és a befogadót elgondolkodtatni az emberi faj szerepéről és lehetőségeiről.
Hasonlóan tág dimenziókat nyitnak meg a másik két nyertes, Ulbert Ádám és Rózsa Luca Sára munkái is. Míg Ulbert adott történelmi időszakok más hiedelemrendszereit és tudatállapotait vizualizálja, amelyek elmondása szerint új mentális ökológiát teremthetnek, addig Rózsa Luca Sára reneszánsz portréfestészetet idéző munkái a világban való létezés témáját boncolgatják. Ahogy a méltatásban elhangozott: az alkotó „a szubjektum és a természet pszichológiai szintjeit vizsgálja, az egyes személyiségeken belül uralkodó feszültségekre, sőt kettősségekre világít rá”.
A Ludwig Múzeum Esterházy Art Award – Short List 2021 kiállítása február 13-ig látogatható.
Fotók forrása: Ludwig Múzeum/Kerekes Zoltán
