Titok, 2004.

Akril, olaj, farost, 40×34 cm

Ez egy nagyon régi munkám. Akkoriban kezdtem el szokatlan tárgypárosításokkal foglalkozni. Olyan beállításokat készítettem, amelyeken össze nem illő tárgyak találkoztak; olyanok, amik különböző irányba vitték el a kép nézőjének gondolatait, és ezért kicsit összekuszálták a csendélet értelmezési lehetőségeit. Ezen a képen is furcsán hat a kanál és a gipszmaszk együttese: mintha ezt az élettelen arcot akarná valaki megetetni. A maszk is és a törött pohár is akkoriban kedvelt motívumaim, tárgyaim voltak. Mostanában kezdem a maszkot újra felfedezni magamnak, és az újabb munkáimon olyan értelemben használom, ami valószínűleg tudattalanul már ott volt ezeken a régi képeken is.

Fókusz 3, 2010.

Fotó és festmény, akril, olaj, vászon farostra ragasztva, 76×115 cm

A szokatlan tárgypárosítások hamar szokatlan kép- vagy helyzetpárosításokká váltak a festményeimen. Először képpárokat kezdtem festeni. Az első ilyen sorozatom a Narratív sorozat volt. A Fókusz 3 egy későbbi sorozat része. Egy akkoriban végzett pszichológus barátnőm egy Fókusz néven ismert gyakorlatot próbált ki rajtam. Ennek lényege az volt, hogy miután relaxált állapotba kerültem, pozitív érzelmeket, valamint ezekhez kapcsolódó emlékeket idéztetett fel velem. A jelenetek nagyon vizuálisan jelentek meg előttem, és valahogy mindig egyszerre két emléktöredék jutott eszembe. Ennek alapján készítettem a Fókusz sorozatot, amelynek az a legfőbb sajátossága, hogy a vászon egyik oldalán egy festmény, a másikon egy fotó látható.

A Fókusz 3 című képnek a festett oldalán az én arcom egy része látszik csukott szemmel. A gyerekkori szobám piros függönyén átsüt a nap fénye. A gyönyörű, melengető fény- és színjelenséget valami nyugodt boldogsággal asszociáltam. A másik oldalon a fotó azt a helyzetet rekonstruálja, amikor az iskolából hazajövet lila fényt láttam kiszűrődni az egyik üres szobából. Beléptem. Az egész teret betöltötte a lila fény. Még sosem láttam ilyen szépet, és egyenesen belebámultam a bekapcsolva hagyott kvarclámpába. A szüleim, amikor bejöttek és észrevették, kétségbe estek, hogy meg fogok vakulni.

Mi van veled? (Roman Polanski: Iszonyat), 2010.

Akril, olaj, farost, 3 darab: 110×147 cm, 110×140 cm, 110×143 cm

Amikor ez a sorozat készült, az érdekelt, hogyan lehetne hosszabb történeteket egy képben ábrázolni. A történetmesélésnek nem a hagyományos, festészeti módját választottam, hanem, mint egy storyboardon, a filmes vágást idéző rendszerben mutattam be egymás után nem történetszerű, folytatólagos, inkább asszociatív összefüggést mutató jeleneteket. Munkáim akkoriban gyakran filmekből indultak ki. Foglalkoztattak a horrorfilmek, mert azt vettem észre, hogy a képi világuk sokszor annyira sablonos, hogy már szinte a kompozícióból, a beállításokból is kiderül, mi várható, mikor kell rettegni, és mikor lélegezhetünk fel.

A filmeket, amiket feldolgoztam, gyakorlatilag átalakítottam, saját történeteimet szőttem beléjük; saját környezetemben, barátaim szereplésével fotóztam újra a kiválasztott jeleneteket, majd ezekről festettem. Új jelentésréteget adott, hogy a kép véletlenül éppen akkor készült, mikor újra előkerültek Roman Polanski kiskorúak elleni zaklatási ügyei.

Idegen, 2013.

Akril, olaj, farost, 110×220 cm

Az Idegen című kép is egy film alapján készült, de itt már sokkal inkább eltávolodtam az eredeti jelenetektől, ezért is nem jelöltem meg pontosan, milyen filmről van szó, csak utaltam a címére. Az érdekelt, hogyan hatnak egymásra, hogyan értelmeződnek át az egymás mellé helyezett képek. Az, ahogy az irodaház stilizált képétől és a konyhai mosogató melletti, hétköznapi tárgyakból álló csendélettől olyanná válik az alvó lány képe, mintha hullaházban lenne. Ahogy a fürdőszobai csempén a lábak, a sötétből kinéző arc és a négyes metró alagútja egymás társaságában valami futurisztikus, úrhajón játszódó üldözési jelenetté változik. A halottszerű vagy alvó, passzív női figurák régóta gyakori szereplői a festményeimnek.

Távlat, 2014.

Akril, farost, 110×165 cm

Ez a kép is egy háromdarabos sorozat része, a filmes inspirációk utolsó példája.

Egy feszült, konfliktusokkal teli helyzetet ábrázol; saját élethelyzeteimet, hangulataimat, érzéseimet, amikre egy filmben, szélsőséges formában megjelenítve ismertem rá. A távoli táj és a távolba néző közeli szem kontrasztja, a nézés irányának szabadsága, aminek a mindent beborító fák sűrűje szab korlátot, és a csapot, a víz szabad áramlását határozott mozdulattal elzáró kéz, az egymástól elforduló pár, akik a „levél” titkát elrejtik egymás elől, miközben mintha mind a ketten tudnák… Ilyen jelenetek indítják el az alig kivehető történetet.

Önarckép csukott szemmel, 2017.

Akril, farost, 120×190 cm

Az előző sorozat és még néhány kép után kezdtem úgy érezni, hogy a sötét hátterű, feketével egymásba olvasztott jelenetekből álló képeim túlságosan kezdenek fotókra hasonlítani, fullasztóvá válik rajtuk a befejezettség. Elhatároztam, hogy többet fogok fehérrel dolgozni. Az üresség, a hiány és a befejezetlenség korábban is foglalkoztattak, de valahogy a fekete hátterek ezt egyfajta teljes illúzióba olvasztották. Szabadabban kezdtem bánni a képen elhelyezett kis jelenetekkel, mezőkkel, néha egymásba olvasztva, néha elválasztva őket.

Ez a festmény a kislányom születéséhez, az ő csecsemőkorához köthető szétesés eredménye is. Csukott szemmel önarcképet festeni persze nem lehet. A csukott szemmel festés és a csukott szemű portré egyformán abszurd. Nekem a csukott szem a befelé fordulást, az elzárkózást jelentette, másrészt a fehér festékkel átfestett, nem kommunikáló, a néző szemébe nem néző önarckép saját személyiségemnek egyfajta háttérbe szorításáról is üzent ebben az időszakban. Visszavonulásról, töredékes gondolatok közötti bolyongásról pontosan meg nem határozható, kategóriákba nem zárható érzésekkel, kicsorduló vizű pocsolyákkal és ágaikat a keretből mindenfelé kinövesztő fákkal.

Anya, 2018.

Akril, farost, 64×116

Anyaságom korai időszakában festettem ezt a portrét az anyukámról. Úgy éreztem, ahhoz, hogy a saját anyaságom működését meg tudjam érteni, előbb innen nézve, újra meg kell ismernem, meg kell értenem a saját anyámat. A tükör, ami előtt ül, arcának két oldalát mutatja, de a kettő kifejezése annyira különböző, mintha a személyiségének látnánk más oldalait. A kép túloldalán a szüleim lakásának folyosója látható.

Front, 2020.

Akril, olaj, farost, 165×110 cm

Ezen a képen sok minden véletlenül történt. Nagyon hosszú ideig festettem, letettem és újrakezdtem a doktori iskola és a közben felmerülő „sürgősebb” projektek miatt. Sokszor átalakítottam; nem úgy folytattam, ahogy eredetileg képzeltem. A címe az időjárási frontra utal, amikor a levegő mozgása, az idő változása valami megfoghatatlan módon hatással van a közérzetünkre. Ehhez hasonló érzés, amikor az ember hirtelen passzívnak, mindenre képtelennek érzi magát. Tanult tehetetlenség, kiégés vagy rohanás az ismeretlen, a bizonytalan felé. Ezek mind annyira hétköznapi állapotok, viselkedések mostanában.

Az öltönyös, határozottan menetelő férfi előtt gomolygó viharfelhő is egy véletlen eredménye. Az eredetileg még több szereplő mögött a háttér tónusát kerestem, amikor annyira megtetszett, ahogy ez az absztrakt folt értelmet nyer a felé rohanó embertől, hogy nem folytattam tovább.

Tanult szimmetriák, 2020.

Installáció, vegyes technika, festmény és fotó, 190×230 cm

Többgenerációs művészcsaládból származom, apukám és nagyapám is gyakran dolgozott aktmodellekkel festőként. A modellek jelenléte, a velük folytatott munka látványa gyerekként része volt a mindennapjaimnak; ki-be jártam a műteremben, mialatt pózoltak. Emlékeztem egy fotóra, amin az aktmodell mellett állok, és mackóruhában utánozom a tartását kisgyerekként. Ez a kép nem lett meg, ezért a Tanult szimmetriák installáció részeként elkészítettem egy rekonstrukcióját. Az installáció középső képe téliesített nyári konyhát mutat, aminek behúzott függönyei valami furcsa, szakrális jelleget nyertek. Hasonló hangulatú a lenti festmény: valószínűtlenül hosszúra és vékonyra torzított karjaim egy üres tányér körül. Olyan, mint egy visszautasítás. Az installáció a gyermekkoromban felépített logikai rendszer alapján szól a testképről, életről és halálról, mozdulatlanságról, szépségről és passzivitásról mint előttem álló mintákról.

Czene Márta (1982) 2007-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Az Inda Galéria művésze. Gyakran állít ki csoportos kiállításokon; a Vásárhelyi Őszi Tárlatokon rendszeresen láthatjuk képeit, ahol 2013-ban az esemény fődíját is elnyerte.
Idei, legújabb kiállításának címe Elengedési gyakorlatok, melyben a korábbiaknál sokkal személyesebb képkockákba nagyít bele; úgy is mondhatjuk, hogy közvetlenül önmagára irányítja a fókuszt, s ezzel kissé eltávolodik a művészetének általános jellemzésekor kézenfekvő „filmes” asszociációktól vagy a gyakran felbukkanó külső inspirációforrásoktól.