Személyesen – Czene Márta festőművész

Titok, 2004.

Ez
egy nagyon régi munkám. Akkoriban kezdtem el szokatlan tárgypárosításokkal
foglalkozni. Olyan beállításokat készítettem, amelyeken össze nem illő tárgyak
találkoztak; olyanok, amik különböző irányba vitték el a kép nézőjének
gondolatait, és ezért kicsit összekuszálták a csendélet értelmezési
lehetőségeit. Ezen a képen is furcsán hat a kanál és a gipszmaszk együttese:
mintha ezt az élettelen arcot akarná valaki megetetni. A maszk is és a törött
pohár is akkoriban kedvelt motívumaim, tárgyaim voltak. Mostanában kezdem a
maszkot újra felfedezni magamnak, és az újabb munkáimon olyan értelemben
használom, ami valószínűleg tudattalanul már ott volt ezeken a régi képeken is.

Fókusz 3, 2010.

A szokatlan tárgypárosítások hamar szokatlan kép- vagy helyzetpárosításokká váltak a festményeimen. Először képpárokat kezdtem festeni. Az első ilyen sorozatom a Narratív sorozat volt. A Fókusz 3 egy későbbi sorozat része. Egy akkoriban végzett pszichológus barátnőm egy Fókusz néven ismert gyakorlatot próbált ki rajtam. Ennek lényege az volt, hogy miután relaxált állapotba kerültem, pozitív érzelmeket, valamint ezekhez kapcsolódó emlékeket idéztetett fel velem. A jelenetek nagyon vizuálisan jelentek meg előttem, és valahogy mindig egyszerre két emléktöredék jutott eszembe. Ennek alapján készítettem a Fókusz sorozatot, amelynek az a legfőbb sajátossága, hogy a vászon egyik oldalán egy festmény, a másikon egy fotó látható.

A Fókusz 3 című képnek a festett oldalán az én arcom egy része látszik csukott szemmel. A gyerekkori szobám piros függönyén átsüt a nap fénye. A gyönyörű, melengető fény- és színjelenséget valami nyugodt boldogsággal asszociáltam. A másik oldalon a fotó azt a helyzetet rekonstruálja, amikor az iskolából hazajövet lila fényt láttam kiszűrődni az egyik üres szobából. Beléptem. Az egész teret betöltötte a lila fény. Még sosem láttam ilyen szépet, és egyenesen belebámultam a bekapcsolva hagyott kvarclámpába. A szüleim, amikor bejöttek és észrevették, kétségbe estek, hogy meg fogok vakulni.

Mi van veled? (Roman Polanski: Iszonyat), 2010.

Amikor
ez a sorozat készült, az érdekelt, hogyan lehetne hosszabb történeteket egy
képben ábrázolni. A történetmesélésnek nem a hagyományos, festészeti módját
választottam, hanem, mint egy storyboardon, a filmes vágást idéző rendszerben
mutattam be egymás után nem történetszerű, folytatólagos, inkább asszociatív
összefüggést mutató jeleneteket. Munkáim akkoriban gyakran filmekből indultak
ki. Foglalkoztattak a horrorfilmek, mert azt vettem észre, hogy a képi világuk
sokszor annyira sablonos, hogy már szinte a kompozícióból, a beállításokból is
kiderül, mi várható, mikor kell rettegni, és mikor lélegezhetünk fel.

A
filmeket, amiket feldolgoztam, gyakorlatilag átalakítottam, saját történeteimet
szőttem beléjük; saját környezetemben, barátaim szereplésével fotóztam újra a
kiválasztott jeleneteket, majd ezekről festettem. Új jelentésréteget adott,
hogy a kép véletlenül éppen akkor készült, mikor újra előkerültek Roman
Polanski kiskorúak elleni zaklatási ügyei.

Idegen, 2013.

Az Idegen
című kép is egy film alapján készült, de itt már sokkal inkább eltávolodtam az
eredeti jelenetektől, ezért is nem jelöltem meg pontosan, milyen filmről van
szó, csak utaltam a címére. Az érdekelt, hogyan hatnak egymásra, hogyan
értelmeződnek át az egymás mellé helyezett képek. Az, ahogy az irodaház
stilizált képétől és a konyhai mosogató melletti, hétköznapi tárgyakból álló
csendélettől olyanná válik az alvó lány képe, mintha hullaházban lenne. Ahogy a
fürdőszobai csempén a lábak, a sötétből kinéző arc és a négyes metró alagútja
egymás társaságában valami futurisztikus, úrhajón játszódó üldözési jelenetté
változik. A halottszerű vagy alvó, passzív női figurák régóta gyakori szereplői
a festményeimnek.

Távlat, 2014.

Ez a
kép is egy háromdarabos sorozat része, a filmes inspirációk utolsó példája.

Egy
feszült, konfliktusokkal teli helyzetet ábrázol; saját élethelyzeteimet,
hangulataimat, érzéseimet, amikre egy filmben, szélsőséges formában
megjelenítve ismertem rá. A távoli táj és a távolba néző közeli szem
kontrasztja, a nézés irányának szabadsága, aminek a mindent beborító fák sűrűje
szab korlátot, és a csapot, a víz szabad áramlását határozott mozdulattal
elzáró kéz, az egymástól elforduló pár, akik a „levél” titkát elrejtik egymás
elől, miközben mintha mind a ketten tudnák... Ilyen jelenetek indítják el az
alig kivehető történetet.

Önarckép csukott szemmel, 2017.

Az
előző sorozat és még néhány kép után kezdtem úgy érezni, hogy a sötét hátterű,
feketével egymásba olvasztott jelenetekből álló képeim túlságosan kezdenek
fotókra hasonlítani, fullasztóvá válik rajtuk a befejezettség. Elhatároztam,
hogy többet fogok fehérrel dolgozni. Az üresség, a hiány és a befejezetlenség
korábban is foglalkoztattak, de valahogy a fekete hátterek ezt egyfajta teljes
illúzióba olvasztották. Szabadabban kezdtem bánni a képen elhelyezett kis
jelenetekkel, mezőkkel, néha egymásba olvasztva, néha elválasztva őket.

Ez a
festmény a kislányom születéséhez, az ő csecsemőkorához köthető szétesés
eredménye is. Csukott szemmel önarcképet festeni persze nem lehet. A csukott
szemmel festés és a csukott szemű portré egyformán abszurd. Nekem a csukott
szem a befelé fordulást, az elzárkózást jelentette, másrészt a fehér festékkel
átfestett, nem kommunikáló, a néző szemébe nem néző önarckép saját
személyiségemnek egyfajta háttérbe szorításáról is üzent ebben az időszakban.
Visszavonulásról, töredékes gondolatok közötti bolyongásról pontosan meg nem
határozható, kategóriákba nem zárható érzésekkel, kicsorduló vizű pocsolyákkal
és ágaikat a keretből mindenfelé kinövesztő fákkal.

Anya, 2018.

Anyaságom
korai időszakában festettem ezt a portrét az anyukámról. Úgy éreztem, ahhoz,
hogy a saját anyaságom működését meg tudjam érteni, előbb innen nézve, újra meg
kell ismernem, meg kell értenem a saját anyámat. A tükör, ami előtt ül, arcának
két oldalát mutatja, de a kettő kifejezése annyira különböző, mintha a
személyiségének látnánk más oldalait. A kép túloldalán a szüleim lakásának
folyosója látható.

Front, 2020.

Ezen
a képen sok minden véletlenül történt. Nagyon hosszú ideig festettem, letettem
és újrakezdtem a doktori iskola és a közben felmerülő „sürgősebb” projektek
miatt. Sokszor átalakítottam; nem úgy folytattam, ahogy eredetileg képzeltem. A
címe az időjárási frontra utal, amikor a levegő mozgása, az idő változása
valami megfoghatatlan módon hatással van a közérzetünkre. Ehhez hasonló érzés,
amikor az ember hirtelen passzívnak, mindenre képtelennek érzi magát. Tanult
tehetetlenség, kiégés vagy rohanás az ismeretlen, a bizonytalan felé. Ezek mind
annyira hétköznapi állapotok, viselkedések mostanában.

Az
öltönyös, határozottan menetelő férfi előtt gomolygó viharfelhő is egy véletlen
eredménye. Az eredetileg még több szereplő mögött a háttér tónusát kerestem,
amikor annyira megtetszett, ahogy ez az absztrakt folt értelmet nyer a felé
rohanó embertől, hogy nem folytattam tovább.

Tanult szimmetriák, 2020.

Többgenerációs művészcsaládból származom, apukám és nagyapám is gyakran dolgozott aktmodellekkel festőként. A modellek jelenléte, a velük folytatott munka látványa gyerekként része volt a mindennapjaimnak; ki-be jártam a műteremben, mialatt pózoltak. Emlékeztem egy fotóra, amin az aktmodell mellett állok, és mackóruhában utánozom a tartását kisgyerekként. Ez a kép nem lett meg, ezért a Tanult szimmetriák installáció részeként elkészítettem egy rekonstrukcióját. Az installáció középső képe téliesített nyári konyhát mutat, aminek behúzott függönyei valami furcsa, szakrális jelleget nyertek. Hasonló hangulatú a lenti festmény: valószínűtlenül hosszúra és vékonyra torzított karjaim egy üres tányér körül. Olyan, mint egy visszautasítás. Az installáció a gyermekkoromban felépített logikai rendszer alapján szól a testképről, életről és halálról, mozdulatlanságról, szépségről és passzivitásról mint előttem álló mintákról.

#személyesen