Nézem a szemét, a félmosolyát, az örömét, a zavarát, ahogy keresi a csendet kitöltő szavakat, mondatokat. Ugyanúgy mosolyog, ugyanúgy piszkálja a tányérján lévő kaját, és ugyanúgy figyeli, ahogy eszem, mint gyerekkoromban. Közben azt keresem magamban, hogy miért nem ujjongok, izgulok, és miért nem ver a szívem hevesebben, hogy láthatom, hogy itt vagyok vele. Nem. Ehelyett úgy vagyok, mint akiben elzárták az öröm csapját. Most akkor nem szeretem? Pedig kedvesen és érdeklődően hagyom, hogy megossza, mi bántja, kiöntse a szívét, egy pillanatra letegye a terhét. Figyelem, mitől idegen, mitől ismerős.

Hát így voltam, amikor legutóbb találkoztam édesanyámmal. Amikor szembesültem azzal, hogy az idő telik, és annyi idős vagyok, mint amennyinek őt látom, amikor rá gondolok, ha nem vagyok ott vele. És ez arcon csapott, kiütött.

E közelmúltbeli képsor elevenedett meg előttem, amikor Esterházy Péter Semmi művészet című könyvét olvastam. Az író abba enged betekintést, hogy milyen kapcsolatot ápolt az édesanyjával. Az emlékezés őszinte, kendőzetlen, tiszta, mély, ironikus és humoros.

Elmeséli az anyja leépülését; azt, hogyan virraszt mellette, óvja, ápolja, fogja a kezét. Úgy vigyáz rá, mint a hímes tojásra. A mama folyton elképed, amikor észreveszi, hogy „a kisfia napról napra, óráról órára, mintha szándékosan elfelejtette volna, hogy megöregedett”. Őt ez nem zavarta, ellenkezőleg: úgy érezte, hogy a bőre az idő múlásával egyre selymesebb. Persze nem titkolta, árnyoldala is van az öregségnek, mégpedig az, hogy „az ember sokkal rosszabb állapotban van, mint ahogy látszik”.

Engem is megráz az elmúlás gondolata. De Esterházy bölcs, mélyről jövő, felemelő, megnyugtató és szeretetteljes műve enyhíti a félelmemet, és könnyebbé teszi a felkészülést a felkészülhetetlenre. „Azt, hogy anyámmal együtt öregedhetek, azt az Ég nagy ajándékának tartom. Mintha megjutalmazott volna az Úristen.”

Péntek van, délután egy óra. Előttem a Parlament. Egy padon ülök az ötödik kerületi Vértanúk terén, és olvasom a könyvet újra. Haladnék a történettel. Látni, érezni, beleesni akarok ismét, de nem megy: valaki visszaránt a valóságba. A tettes a szomszédos padra letelepedő, piros kockás inget viselő idős úr. Sportcipőjét leveszi, fészket rak belőle, és a lábát a továbbiakban azon pihenteti. Keresztrejtvényt vesz elő, sört készít maga mellé, majd felém fordul, és megkérdezi, hogy képben vagyok-e a vízilabdával. Igen, bólintok. Tudom-e, mit játszott a férfiválogatott a tokiói olimpiai elődöntőjében? Kikapott kilenc hatra, de a bronzérem még meglehet, felelem. Nem lesz könnyű, mondja; hát, nem, az biztos, válaszolom. (De végül behúztuk.)

Esterházy külön fejezetekben ír arról, hogy az anyja rajongott a labdarúgásért. Puskás Ferencet és Bozsik Józsefet, a magyar labdarúgás ikonikus alakjait már akkor ismerte, amikor még gyerekek voltak. És már akkor is földbe gyökerezett a lába, amikor focizni látta őket. Azt érezte, ez a világ csodája. „Akkor se csupán játszottak, hanem teremtették a játékot.”

Drukkolni is tudott, nem is akárhogy: ott fű nem nőtt utána. Többször ki is vezették a pályáról, de tapsviharban távozott, miközben szavaival a bíróra „összpontosított”. „Anyám, mint minden igazán drukker, vak volt és elfogult, ám a demagóg érvelések mindig szigorú szakmai érveken alapultak. Fogtam a kezét, úgy mentünk kifelé, hosszan hallottuk a tapsot.”

Ki más vitte volna el az első edzésére, mint az édesanyja, aki, mint mondogatta: mindent megtett a szakmai fejlődésért, már általános elsőben is. Mindig nézte, ha játszott. Leste, figyelte, mint egy titkos edző. Tanácsokkal, bölcsességekkel, íratlan törvényekkel látta el. Egy közülük: „Rosszul lehet játszani, de bután nem. Tudnod kell bármikor intelligensen rosszul játszani. A pályán egyszerű a tanulás, gyakorolni, gyakorolni…”

Az anyja az egyik kora reggelen a „bástyáról” megmutatta fiának a Farkasvölgyi FC pályáját, amely még a hajnali pára homályában úszott. „Akarsz nagy futballista lenni?” – kérdezte a gyerektől, aki a jó választ tudta, de a kérdést nem értette. Még semmi sem akart lenni, egyszerűen örült, hogy van. Annyit felelt: „lenni jó”, de figyelnie kellett, hogy el ne bőgje magát. Egy darabig kézen fogva álltak egymás mellett, szó nem hagyta el szájukat, belemerültek a tájba. Majd a ködfelhő oszlani kezdett, és a pálya teljes pompájában tündöklött. „Induljunk, szólt kedvetlenül anyám, és a vállamra tette a kezét, akár egy őrangyal. Keze a vállamon, vigyáz rám.”

#olvasósarok

Nyitókép: lira.hu