„Ez a rendszer nem a gyümölcsészetről szól, hanem a kultúra egészéről”

Gyümölcsoltásra és egy bőséggel gyümölcsöző vállalás megünneplésére gyűlt össze vasárnap a Kárpát-medence Tündérkertjeinek színe-java a Nemzeti Színházban. A régi az új címmel meghirdetett Tündérkerti gálaest minden korosztálynak kínált tenni- és látnivalót, a hagyományos gyümölcskultúra művelői és az iránta érdeklődők pedig rengeteg tudással és értékes oltványokkal lehettek gazdagabbak. Ilyen az, amikor egy nemzeti érdekeinket meghatározó gondolat nemcsak megfogan, de termőre is fordul.

A gálaest a gazdasági év hagyományait követve Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepének teendőivel kezdődött. A magyar paraszti élet évszázados ritmusában ugyanis ez volt az a nap, amikor – a szeplőtelen fogantatás szakrális gesztusát is ünnepelve, egyben a Boldogasszony oltalma alatt – megoltották a gyümölcsfákat. A gazdag néphagyományokat és hiedelemanyagot is őrző szemzés ünnepe a városokba szoruló kultúrában megkopott ugyan, de éppen a paraszti társadalom eltűnésének pillanataiban, az 1980-as években fogant meg ugyanaz az életmentő gondolat a magyar nyelvterület különböző részein. A ma 94 éves Szávai Márton tanító a székelyföldi Énlakán, Kovács Gyula erdész, pomológus pedig a göcseji Pórszombaton kezdte el felgyűjteni és génbankban megőrizni őshonos gyümölcsfáinkat. A két kezdeményezés jóval később ért össze ugyan, de addigra már világossá vált: bizton hihetjük, hogy kitartó munkával és összefogással ismét Tündérkertté varázsolhatjuk Kárpát-medencei hazánkat.

Az ünnep gyümölcsoltással indult, amit zenés, tréfás vigalom kísért, majd gyermekkoncert, kiállításmegnyitó és könyvbemutató vitte be a színházba a résztvevőket, akik végül az esti órákban a gálaest színpadi programját élvezhették. A legfiatalabbtól a legidősebb korosztályig, a még csak érdeklődőktől a Tündérkert-gazdákig mindenki számára akadt látni- és tennivaló, tanulnivaló.

A gyümölcsoltás hagyománya az egyik legszentebb vallási és agrárörökségünk: ezt tükrözik a hozzá fűződő szokások és hiedelmek egyaránt. Már Temesvári Pelbárt (15. század) feljegyzi azt a ferences hagyományt, miszerint aki Gyümölcsoltó Boldogasszony napján ezer Üdvözlégy Máriát elimádkozik, annak teljesül jószándékú kívánsága. A Kiskunság katolikusainál és a palócok körében ez a hagyomány sokáig tartotta magát. E napnak megszentelt erejét mondák, hiedelmek, tiltó regulák is őrzik szép számmal. A monda szerint például a nagykanizsa melletti Inkey-család egyik férfija ezen a napon vágta ki a legszebb gyümölcsfáit. Ahol pedig kivágott egy fát, hangyák másztak ki a földből, és elkezdték rágni a testét. Próbált ugyan elmenekülni, de a hangyák a szobában is megtalálták, és belepusztult szenvedéseibe. Mire felravatalozták volna, már nem volt kit ravatalra tenni: teste teljesen elporladt.

Gyümölcsoltó napja ugyanis az élet védelmének és fogantatásának ünnepe, ilyenkor tilos fát kivágni, metszeni.

A beoltott fákra is vonatkozik a kivágási, metszési tilalom, mert a néphit szerint a megsebzett fából Szűz Mária vére folyik ki. Ugyanakkor ezen a napon azért fogyasztottak előszeretettel vörösbort a dél-magyarországi gazdák, mert azt tartották, hogy amint a fában megindult az élet, úgy a vörösbortól a saját vérük is szaporodik majd. Termékenységvarázslás céljából pedig a gyermeket óhajtó asszonynak ezen a napon kellett együtt hálnia a férjével, hoyg biztosan megfoganjon.

A hagyományos gyümölcsoltási technikákról való tudás a tradicionális gyümölcs- és kertkultúra művelőinek eltűnésével indult veszendőnek. Ezért is olyan hatalmas kincs, amit ma már több száz hazai és külhoni Tündérkert gazdái képviselnek, és a Nemzeti Színház előtti hajóorrban meg is mutattak a gálaesten.

A régit újjá tenni nagyon is egyszerű: újra kell tanulnunk a feledőbe készülő tudást, használnunk kell eleink bölcsességét – erre figyelmeztetett minden mozzanatában a vasárnapi gála programja.

A hajóorrban gyülekező zalai, göcseji gazdák oltóvesszőkkel és a szemzéshez szükséges felszereléssel érkeztek. Egy szemzőbicska, oltványzáró pólya és fakenőcs: ennél több nem is kell a tudáson kívül ahhoz, hogy sikeresen megoltsunk egy gyümölcsfát.

A hagyományos, ékes metszési technikával behelyezett oltvány a lehető legstabilabb tartást biztosítja az ágnak, az oltványzáró biodegradábilis pólya egy év múlva lebomlik – ha nincs ilyen pólyánk, akkor a záró tekercset egy év múlva levághatjuk a fáról –, a vágott sebeket pedig viaszos sebkezelővel kenjük le, hogy fertőzés ne tehessen kárt a csemetében. Aki ott volt vasárnap, és először látott gyümölcsoltást, annak életleckeként is szolgált ez a tevékenység, hiszen egészen kicsi kortól tanulható, tanítható – nem véletlen, hogy a Tündérkert-mozgalomban gyermekek számára is hozzáférhető ez a tudás. Régi magyar szokás szerint ugyanis, amikor egy gyermek megszületett, az édesapja fát ültetett születése tiszteletére: fiúknak szilvát vagy diót, lányoknak almát vagy barackot.

Azt a fát később a gyermeknek kellett gondoznia: az öröksége nemcsak a gyümölcs volt, hanem a tudás is, amit a fa termőre fordulásával megszerzett.

Miközben a gyümölcsoltók asztalsoránál tolongtak az érdeklődők, a tündérkerti gazdák pedig egyre-másra készítették a különféle oltványokat, a Sárándi Hagyományőrző Egyesület és a részeként működő Sárándi Férfidalárda szórakoztatta a téren összegyűlt közönséget dalokkal, tréfás történetekkel és az egyesület elnökének, Gyönyörű Zsiga táncos vőfélynek cirkalmas kiszólásaival. Már a műsor felkonferálásakor is nagyon kellett hegyeznünk a fülünket, hogy befogadjuk azt a kanyargós gondolatszövést, ami önkéntelenül is mosolyt csalt az arcokra, és amelyet folklórhagyományunk több műfajából is jól ismerünk. Meséink, igaztörténeteink, de káromkodásaink és persze köszöntőink is bővelkednek cifraságokban – ezeknek pedig méltó mestere Gyönyörű Zsiga, aki – nevéhez híven – egy valóban gyönyörű lószőr subában konferálta végig a szabadtéri műsort. A Sárándi Férfidalárda tagjai pedig – csodálatos hangjuk mellett – különböző stílusú cifraszűrökben mutatták meg a magyar férfiöltözetek ékességét, gazdagságát.

A szabadtéri program nagy ajándéka mégiscsak az volt, hogy a tapasztalt gazdáktól bárki kérdezhetett, beszélgethetett velük. Szarvas József színművész, az esemény szervezője és a Tündérkert-mozgalom szószólója éppen erre hívta fel a figyelmet: „A Kárpát-medencéből – Felvidékről, Délvidékről, Erdélyből – nagyon sokan jöttek el, tehát nagyon sokan gondolkodnak úgy, hogy gyümölcsfát építeni nemzetépítő cselekvés. A fa ugyanis, amit elültetünk, kétszáz évig is terem, tehát a gyermekeink, az unokáink is esznek a gyümölcséből. Ezt a kultúrát vette el tőlünk a fogyasztói kultúra, ezt kell visszaszereznünk.”

Kovács Gyula, a Tündérkert-mozgalom elindítója és a pórszombati génbank megteremtője éppen a tudás átadását tartja a Tündérkert-mozgalom sikerének: „Amikor ezt elkezdtem, nagyon hamar rájöttem, hogy csak akkor lesz sikeres ez a törekvés, ha nemcsak magam gyűjtöm a gyümölcsfákat, de át is adom azt a tudást, ami itt összegyűlt. Az a lényeg, hogy ezt a rendszert sikerült Kárpát-medence szerte feléleszteni az emberek tudatában. Nagyon fontos megérteni, hogy ez a rendszer nem a gyümölcsészetről szól, hanem a kultúra egészéről, arról az örökségről, amit eleink hátrahagytak táncban, zenében, gasztronómiában, szokásokban, öltözködéskultúrában, háztáji gazdálkodásban.”

A szabadtéri programokról a Kolompos Együttes gyermekkoncertje csalogatta be a Nemzeti Színház emeleti csarnokába – nemcsak a gyerekeket. Gyermekdalaink népzenei ritmusai kortalanok: apróktól az idősebbekig mindenki lábából ritmust és tánclépéseket csalogatnak elő. Aki járt már Kolompos-koncerten, pontosan tudja, hogy ezt nem hallgatni kell, hanem részt venni benne: a gyermekek zenészekké válnak, karmesterként irányíthatják a közös produkciót, de a szülők és nagyszülők is beállhatnak az igazi örömtáncba.

A muzsika után Tenk László Munkácsy Mihály-díjas festőművész képeiből és Schweiczer Róbert keramikusművész alkotásaiból nyílt kiállítás, majd Ambrus Lajos, Kovács Gyula és Lugosi József közös kötetének, a Kincsünk, az ecet című kiadványnak bemutatására került sor.

A művészet az élet szerves része: ezt az üzenetet erősítette fel a két, koncertet követő program. A táj archaikus vonásainak megragadása, az ősi szkíta hagyományokat felelevenítő kerámiát nemcsak szemet gyönyörködtető látványként értékesek, szellemi örökségük mellett tárgyi, használati értékük is számottevő. A megjelenő kiadvány pedig ugyancsak a praktikus tudás fontosságára hívja fel a figyelmet. Nem is olyan távoli őseink ugyanis még pontosan ismerték a gyümölcsök sokrétű gyógyhatásait és feldolgozási módjait, tehát azt is pontosan tudták, hogy a gyümölcsecet milyen nélkülözhetetlen gyógyszer, fertőtlenítőszer és milyen gazdag gasztronómiai értékkel bír.

A Kincsünk, az ecet című könyv szerzői más-más nézőpontból és szaktudással kínálnak értékes olvasnivalót erről a sokoldalú készítményről. Ambrus Lajos író az ecet irodalmi és kultúrtörténeti vonatkozásait tárta fel, Lugosi József az ecet különleges felhasználási módjairól és az ecetkészítés technikáiról is beszámolt, Kovács Gyula pedig ecetkészítési tapasztalatait írta meg. Hajdanán minden háznál lennie kellett ecetnek, hiszen ezzel gyógyítottak fertőzéseket, ez vitte le a lázat, ezzel kenték be a fájó testrészeket, de az állatokat is, szükség esetén. Később, a járványok idején ugyancsak ecettel fertőtlenítettek, de ecettel takarítottak és olykor azzal mostak, öblítettek, mosakodtak is. Nem volt olyan élettér, ahol az ecetnek ne lett volna jelentősége, míg a fogyasztói társadalomban ki nem szorult a konyhába. A parasztember ugyanakkor az ecet gasztronómiai értékét is jobban becsülte. Hagyományos ételeink jelentős része savanyítva készül, és ennek nemcsak kulináris értéke van, de egészségvédelmi célokat is szolgált. A most megjelent kiadvány valóban egy régi kincsünk újrafelfedezésének egyik fontos lépése.

Az esti gálaműsorra megtelt a Nemzeti Színház nagyterme. Vidnyánszky Attila főigazgató és Rubold Ödön színművész, az est házigazdája gazdag gálaműsort nyitottak meg, amely a Hymnus koreografált feldolgozásával indult, majd köszöntőkkel folytatódott.

Az énlaki tanító, Szávai Márton arról beszélt, hogyan született meg a fajtamentés gondolata, és miként lett ebből mára az utókor számára értékes génbank: „Még a kommunizmus évei alatt, amikor láttam, hogy ezt a régi örökséget el fogjuk veszíteni, jutottak eszembe a hagyásfák, amiket a régi gazdák megőriztek, pihenésre takarmányozták. Így született az a gondolatmenet részemről, hogy összegyűjtsek egy kis kertben mindenféle fajtát, ami abban a szűk környezetben előfordult, egy bank gyanánt, remélve, hogy az utókor valamikor a tiszta forrásnak hasznát veszi. Később tudtam meg, hogy az a célmozgalom, amely a Kárpát-medence keleti partján elindult, a nyugati parton is megindul” – utalva Kovács Gyula pórszombati erdész kezdeményezésére.

Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója és a Magyar Kultúráért Alapítvány elnöke a fajtamentés ügyének morális vonatkozásaira hívta fel a figyelmet beszédében: ezt a munkát olyanok végzik, akik többet adnak vissza a nagy közösbe, mint amennyit kapnak, és aki együtt ünnepel velük a Tündérkertek ünnepén, az jobb emberként térhet haza. Amiről a fogyasztói kultúra leszoktat, éppen azzal lehet valódi Tünderkertet létrehozni és fenntartani: a kitartó munka, a tudás és a hagyomány iránti alázat, valamint az összefogás tesz bennünket igazi nemzeti közösséggé. „Tündérkert nem volt, hanem lesz, nap mint nap alakul, soha nincs. Rá kell tenni a munkát. Ebbe beleszülettem, így mentünk pityókát kapálni: a tündérkerti hétköznapokban komolyan gondolják, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyék. Amit viszont Kovács Gyulától tanultam rá az atyai örökségre, hogy ezen a földön a Tündérkert azáltal lesz, hogy gondozója van. Csak az értő és szerető munkáskéz által válik egy ültetvény kertté, és csak a teremtő segédjeként csinálhatunk a kertből tündérkertet. Ez az a tudás, amit szeretnék átadni a fiamnak, ebbe szeretnénk belenevelni a gyermekeinket, ezért vagyunk ma itt mindannyian” – mondta.

Dr. Nagy István agrárminiszter köszöntőjében kiemelte: a kultúrát nem lehet örökölni, hanem minden nemzedéknek újra és újra meg kell szereznie, birtokba kell vennie. A közönség soraiban ülő gazdák ezt saját maguk példájából is ismerik, hiszen minden eredményt kétkezi munkával értek el, semmi sem pottyant kész örökségként az ölükbe. A lecke inkább a fiatal generációnak szól, hiszen a Tündérkert-mozgalom értékteremtő munkáját nekik kell folytatniuk.

A Tündérkerti gálaest második megszervezése a régi értékek jelenbeli érvényességét erősítette meg a résztvevőkben, és mindannyian, akik ott voltunk, elhoztunk magunkkal egy fontos feladatot: saját Tündérkertünknek kell jó gazdáivá válnunk, bárhová is ültetjük gyümölcsfáinkat.

Gáspár Kinga

Fotók: Hegyi Júlia Lili