Felületesen azt gondolhatnánk, ezek a kiadványok kizárólag nőknek szóltak, de a szerkesztők a férfiakra is számítottak olvasóként. A divatlapok ugyanis a művelődés, a kultúra részeként fogták fel az öltözködést, ez pedig mindkét nemnél érintette a nyelvi, szellemi és gazdasági önállósodás kérdéseit, valamint kölcsönhatásba lépett értelmiségi, közéleti szerepekkel. Röviden úgy foglalhatnánk össze feladatukat és hatásukat, hogy miközben szórakoztattak, erősen formálták az olvasók látásmódját, ízlését és közösségtudatát. A divatlapok meghatározó jelentőséggel bírtak nem csupán a modern irodalmi nyilvánosság és sajtó kialakulásában, de a polgárosodásban, a nők szerepköreinek bővülésében. Nem túlzás, hogy hozzájárultak a hazai ipar fejlődéséhez, sőt a magyar és európai önmeghatározás folyamatához is. De vajon a gyorsan változó, a külsőségekről, nem pedig a mélységekről szóló divat és az öncélúságtól mentes, tartalmat hordozó kultúra nem volt-e olyan feszültségben a reformkorban, mint manapság? – tette fel a kérdést vendégeinek László Ferenc újságíró, művelődéstörténész, a kiállítás június 12-i megnyitójához kapcsolódó kerekasztal-beszélgetés moderátora.
Dr. Mészáros Zsolt, a Művészeti, Relikvia- és Fotótár muzeológusa, a Szépvilág kurátora elmondta, a korszakban „egymásba járt a két terület”, hiszen nyelv, zene, tánc összefüggésében írtak a divatról, zeneszerzők, képzőművészek, írók vettek részt az öltözködésről való gondolkodásban. Élénken vitáztak arról, mit kell felvenni, rendszeresek voltak a külföldi divattudósítások. A divatlapokat, húzta alá a muzeológus, a mai fogalmaink szerint kulturális sajtótermékként lehetne kategorizálni, a szerkesztőségben az írók számítottak a legfontosabb szerzőknek. Az európai és nemzeti önmeghatározás témáját érintve dr. Fábri Anna irodalom- és művelődéstörténész felhívta a figyelmet arra, hogy a korszakban jelentős volt Pesten a német nyelvű divatlap-irodalom is, a Der Ungar már a címével is jelezte, elindult a németek magyarosodása. Kiemelte,
Rendszeresen közöltek útleírásokat, amelyekben a hazai viszonyokra is reflektáltak, a változásokra mintákat mutattak. A művelődéstörténész arról is beszélt, hogy valóban elsősorban nőknek szóltak a divatlapok, de markáns politikai-társadalmi programmal rendelkeztek, ami a férfiakat is olvasóvá tette. Sőt a hasábokon komoly viták is folytak, már az 1840-es években szó esett a női emancipációról, például arról, lehet-e válni. Mint kiderült, a vélemények a kérdésben igencsak megoszlottak.
Fábri Anna felhívta a figyelmet egy egészen meglepő dologra, valami olyasmire, amire valószínűleg nem figyelnénk fel: a lapok divatképei megegyeznek. Ez pedig nem véletlen, hiszen azokat Franciaországból szerezték be. Mészáros Zsolt hozzátette, a szerkesztők nem mindig úriemberhez méltó módon próbáltak hozzájutni a párizsi képekhez, mert tisztában voltak azzal, mennyire fontos a piaci versenyben a jó minőségű illusztráció. Volt, aki párizsi nyomdászok lefizetésére buzdította a francia fővárosban élő rokont, mások pedig könnyedén felbontottak csomagokat, amelyekben divatlapok érkeztek pesti arisztokrata hölgyekhez. Kizárólag a Honderü közölte legálisan a rajzokat, a többiek a szerzői jogokat nagyvonalúan kezelve a Le Moniteur de la Mode és a Les Modes parisienne metszeteit hivatkozás nélkül vették át. Legföljebb egy sujtást tettek a ruhára, vagy a képaláírásban magyar divatkelmékről szóló tudósítást jeleztek, azaz a divatkövetésben nem mellőzték a magyaros politikai szempontokat. „Ez a kiállítás legszórakoztatóbb vonulata” – jegyezte meg Mészáros Zsolt.
De aki megnézi a kiállítást, nemcsak ezen mosolyodhat el: jó néhány karikatúra ábrázol a divat terén túlzásokba esett személyeket. Nem véletlen, hogy László Ferenc arról is érdeklődött, hol válik el a divat követése és a divat majmolása. Fábri Anna elmondta, a nőknél nem lepődtek meg a túlzásokon sem, a gondot az arszlánok, azaz a divatfik jelentették. (És valóban, a kiállításon látható inkább gúny-, mint szimplán csak humoros rajzokon állat-, leginkább oroszlánfejű piperkőc urakat látni, hiszen franciául őket lionnak, azaz oroszlánnak hívták. Innen már csak egy lépés a nyelvroncsolás és az arszlán.) A művelődéstörténész ugyanakkor felhívta a figyelmet a hasznosság szempontjára is, ami akkortájt újdonságként jelent meg az öltözködésben. A férfiruhák ebben a korszakban funkcionálisabbá váltak, a szabásvonalak engedték a szabad mozgást és erőkifejtést, az öltözködés keretet adott a dinamikus, vállalkozó mentalitásnak. Ezzel szemben, tette hozzá, ekkoriban a női öltözékre sem a hasznosság, sem a kényelem nem volt jellemző. A nők, akik elkezdtek küzdeni jogaikért, a fűzők és a többrétegnyi alsóruha miatt egyedül sem öltözni, sem vetkőzni nem tudtak. Mészáros Zsolt megjegyezte, a férfiaknak sem volt könnyű, hiszen az atillát vagy a frakkot ők is fűzővel hordták, és nem véletlenül nevezték apagyilkosnak, azaz vatermördernek a magas állógallért.
A Védegylet mozgalom kapcsán Fábri Anna felhívta a figyelmet arra, hogy angol minta alapján
Igaz, tette hozzá, ez nem mindig érvényesült, mert bár Batthyány Lajos magántitkára, Kuthy Lajos sokat cikkezett a témában, az estélyeken angol teát és francia italokat ittak a vendégek. A külsőségek tekintetében azonban, folytatta a művelődéstörténész, igyekeztek a pártolásnak eleget tenni. Példaként a kékfestő divatba emelését hozta, és egy estélyt, ahol a Batthyány és a Károlyi grófnők kékfestő perkálruhában jelentek meg. A magyaros öltözék demonstratív preferenciája már II. József halálától jelen van, húzta alá, ám lendületet ebben a korszakban vesz mint a nemzeti identitás kifejezésének gesztusa, és vitt tovább a polgárosodás politikai programjához, a polgári jogegyenlőség felé mutató dokumentumok elfogadásának irányába.
Dr. Török Petra, a Petőfi Irodalmi Múzeum megbízott főigazgatója már a köszöntőben elmondta, szeretnék a Károlyi-palota tereit minél sokoldalúbban megmutatni, a múzeum hagyományos eseményeit dinamizálni, és azokat a kollégákat is bemutatni, akik a kezdeményezések, a kiállítások mögött állnak. Ennek megfelelően Mészáros Zsolt A tárgyak társasága kiállítás kurátorától, dr. Zeke Zsuzsannától kapta meg a képzeletbeli stafétát.
A PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótárának főosztályvezetője személyes hangú megnyitójában elmondta, számára a múzeumi munka különlegessége abban rejlik, hogy felfejtik az alkotások történeteit, kapcsolatait, ami tovább folytatódik a kiállítótérben, ahol a műtárgyak nem csupán a múltról mesélnek, de új összefüggésekkel és jelentésekkel gazdagodnak. Mint fogalmazott, az általa rendezett A tárgyak társasága című kiállításban „az írók gyűjteményein keresztül jutunk el a múzeum gyűjteményéig”. Az ott látható tárgyak „szemléltetik az egykori tulajdonos személyiségét, kapcsolatait, sőt emlékeit, vágyait, de akár műveinek világát is”. Abban az anyagban helyet kapnak ruhadarabok, sétapálcák, nyakkendők, kalapok, ez pedig arra utal, hogy a divat része az irodalomnak, ezért talán nem is véletlen, hogy a Szépvilágba A tárgyak társaságán át vezet az út.
Felhívta a figyelmet arra, hogy a korabeli divatlapok a szépirodalmi művek mellett rendszeresen közöltek íróportrékat is, amelyek a közösséggel való kapcsolattartás mellett a modern értelemben vett szerkesztői és szerzői imázsépítő törekvések hatékony eszközeinek is bizonyultak. Ugyanakkor – tette hozzá – az öltözék irodalmi szerepe nemcsak ebben merül ki, hiszen ahogy a kurátor, Mészáros Zsolt rávezet, az személyes motívumokra, társadalmi, kulturális folyamatokra is utal.
Amellett, hogy az íróportrék a nemzeti érzés erősítését szolgálták, a tárlaton egyértelművé válik, hogy egy újfajta író-értelmiségi státuszt is létrehoztak, egy olyan társadalmi pozíciót, amely nagy mértékben támaszkodik a nyilvánosságra. A közönség számára viszont fontos volt a külső, így a ruházat a férfiaknál és a nőknél, szerzőnél és olvasónál, rajongónál és rajongottnál is egyfajta védjegyként működött: hitvallást, polgári öntudatot, nemzeti elköteleződést fejezett ki.
A kompakt kiállítás anyaga igen gazdag. A lapok és mellékleteik mellett festmények, metszetek, ruhák, ékszerek és más öltözékkiegészítők, sőt meghallgatható zeneművek adnak érzékletes képet arról, hogyan élhettek a reformkori Pesten, ugyanis a divatlapok kottákkal is megajándékozták olvasóikat. A tárlat érdekessége, hogy ezek nem csupán a PIM gyűjteményének darabjai. A szekszárdi Wosinsky Mór Múzeumból érkezett egy ritkaságnak számító női háziruha, a Gödöllői Királyi Kastélyból, Barabás Miklós hagyatékából származik egy díszes férfimente, a Pesti Divatlap által terjesztett Liszt Ferenc-portré a híres muzsikus kézjegyével a Liszt Ferenc Emlékmúzeum, Ruprecht Adél önarcképének litográfiája, amely a festőt nővérével ábrázolja, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria tulajdona. Ahogy Fábri Anna kiemelte,
a kép, a szöveg és a tárgy egymást nem illusztrálja, hanem erősíti, és így, együtt segít abban, hogy ráérezzünk az egykori élet ízére.
Fotók: Birtalan Zsolt / PIM
