Otthonom (Acasa, My Home, rendező: Radu Ciorniciuc)

Az Európai Filmdíjra is jelölt dokumentumfilmet az idei BIDF tűzte műsorára. A filmben megismerjük az Enache családot, akik – kilenc gyermek és szüleik – húsz éven át éltek egy kunyhóban tökéletes harmóniában a természettel a Bukarest-delta vadonjában: azon az elhagyatott vízgyűjtő területen, amely különleges és ritka állat- és növényfajok százaival a világ egyik legnagyobb természetes városi rezervátuma. Amikor azonban a hatóságok úgy döntenek, hogy visszakövetelik és turistalátványossággá alakítják e ritka, a főváros szomszédságában lévő területet, az Enache családot kilakoltatják. Bukarestbe kell áttelepülniük. A gyerekeknek, akik napjaikat addig a természetben töltötték, a városi élethez kell szokniuk. Iskolába kell járniuk ahelyett, hogy a tavakban fürdenének, horgászbotjukat pedig mobiltelefonra kell cserélniük. Személyiségük átalakulása szabadságérzetükre és az erős családi kötelékre is kihat. Az Acasa, My Home messze nem a modernitás által szétszakított idilli vidéki életről szól, hanem önzésről és összetartozásról, a konformitásról és a lázadásról, valamint a szülők gyermekeikért való felelősségéről.

Sabaya (rendező: Hogir Higori)

A CineFest CineDocs szekciója idén is felejthetetlen dokumentumfilmekkel készült a műfaj kedvelőinek. A fesztivál egyik legjobban várt filmje idén a Sabaya, a Sundance Filmfesztivál szenzációja volt. A megrázó alkotásért Hogir Hirori a dokumentumfilm-szekció rendezői díját kapta. A svéd film az Iszlám Állam áldozatainak egy tragikus csoportjáról szól: főszereplői a kurd kisebbség tagjai, akiket az ISIS tömegesen rabolt el szexrabszolgának. A Sabaya bemutatja azt az önkéntes csoportot, amely halált megvető bátorsággal kutatja fel a családjaiktól évek óta elszakított fiatal lányokat. Művészien dokumentálja az éjszakai mentőakciókat, a szöktetéseket és a nagy találkozásokat. A Sabaya kétségtelenül fontos, megható és szívbe markoló alkotás, mely a szeptemberi CineFesten volt látható először. Az áldozatvállalás, a szenvedés és a mindent felülíró, önzetlen bátorság portréja a film.

Quo vadis, Aida? (rendező: Jasmila Zbanic)

Az Oscar-díjra nevezett alkotás szintén Miskolcon versenyzett idén. A srebrenicai mészárlást bemutató megrázó filmben a rendező a fikciós cselekményszál mellett fájó emlékeket is megmutat. Zbanic már az első filmjében, a 2006-os Szerelmem, Szarajevóban is elképesztő érzékenységgel mesélt a boszniai háború okozta traumákról. Ebben a filmben a srebrenicai mészárlás heteit láthatjuk, melynek során több mint nyolcezer bosnyákot gyilkoltak le szerb katonák úgy, hogy azt az ENSZ által delegált békefenntartó erők nemhogy nem akadályozták meg, hanem szemlesütve asszisztáltak hozzá. A Quo vadis, Aida? a könyörtelen gyötrelem történelmi rémképe, amely az ENSZ fordítója, Aida (Jasna Đuričić) erőfeszítéseit mutatja be, hogy megmentse férjét és két fiát egy srebrenicai táborban, ahol ártatlan civilek kerestek menedéket a gyilkos boszniai szerb hadsereg elől. Az aktív és passzív háborús bűnök elmarasztaló beszámolója a film, amely – ahogy az utolsó pillanatai is megidézik – arra kényszerít bennünket, hogy tanúi legyünk annak, amit sokan nem akartak látni.

Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban (Babardeala cu bucluc sau porn balamuc, rendező: Radu Jude)

A Berlinalén idén Arany Medvével elismert film fájóan kemény társadalomkritika, amely a jelennel való szembesülést szállítja szimbolikus pofonként. Radu Jude rendező ráadásul kísérleti formába csomagolta mindezt. A film egy házipornóval indít, és mire elkezdnénk gondolkodni, hogy mi is történik voltaképpen, már az első szegmens képsorai peregnek, amelyben egy középkorú nő sétál Bukarest utcáin. Kiderül, hogy a maszkos nő szerepelt a véletlenül a netre került pornóban, és este egy szülői értekezlet előtt kell felelnie a történtekért az iskolában, ahol történelmet tanít. Ez a tagadhatatlanul kreatív, újító film tükröt tart, tabut döntöget, elgondolkodtat és megnevettet – mi biztosan figyelni fogunk a rendezőre ezután.

Saint Maud (rendező: Rose Glass)

Ha azt mondom, nem szeretem a horrorfilmeket, nagyon enyhén fogalmaztam. Valahogy aztán mégis úgy alakult, hogy megnéztem Rose Glass első filmjét – melyben íróként és rendezőként is bemutatkozott –, ami végül fel is került a listánkra. A történetben egy brit kisvárosban járunk, ahol megismerjük Maudot, az egykor kórházban, jelenleg hospice ápolóként dolgozó fiatal lányt. A korábbi munkahelyén történt valami tragikus, szörnyű és felkavaró Mauddal, de erről pontosan ennyit tudunk meg, konkrétumokat nem. Annyi biztos, hogy Maud ennek hatására gyökeresen változtatott életén: megtért, és isteni küldetését teljesítve szeretné megmenteni a haldokló táncosnő, Amanda lelkét a kárhozattól. Maud beszél Istennel, a testében érzi, ám ami ártatlan, jámbor hittérítésnek indul, átcsap valamiféle mániába. A főszereplő, Morfydd Clark jelenléte rendkívül erősen testesíti meg a szakrális és profán összeolvadását, mindezt gyönyörűen felvett, tompított képsorok és lüktető hangsávok kísérik. Az áhítat és az őrültség kapcsolata jelenik meg előttünk ebben a nem is igazán horror műfajú, inkább thrillernek mondható filmben, mely egy olyan zárást kapott, amit biztos nem felejt el senki egyhamar.

Dűne (Dune, rendező: Denis Villeneuve)

Frank Herbert 1965-ös sci-fi klasszikusa (jelen esetben a könyv első felének) adaptálásába már többeknek beletört a bicskája, de úgy fest, ezúttal sikersztori szemtanúi lehetünk. Villeneuve filmje minden tekintetben gigantikus: a galaxisok közötti politikai intrikákról, a kiválasztott próféciákról és a felnőtté válás kalandjairól szóló történet betonpalotákban, végeláthatatlan, idegen sivatagokban kíséri a nézőt Hans Zimmer partitúrájának mennydörgő üvöltései és nyomasztó csendjei kíséretében. A film a fiatal Paul (Timothée Chalamet) útját meséli el, melynek során trónörökösből afféle leendő messiás lesz. Paulra olyan sors vár, amelyet senki fel nem foghat. A távoli jövőben, a bolygóközi királyságok korában járunk: a királyságok az Arrakis bolygó feletti uralomért harcolnak, de a naprendszereken átívelő cselszövések, háborúk és politikai manőverek közepette van egy ember, aki talán békét hozhat az univerzumnak, de ehhez harcolnia kell. Valószínűleg a Dűne – melyet Magyarországon is forgattak – volt az év legnagyszabásúbb, legkülönlegesebb, legjobban várt filmje. A Szárnyas fejvadász 2049, az Érkezés és a Sicario rendezője elképesztő szereplőgárda segítségével, két részben álmodta vászonra a kultikus sci-fi regényt – a folytatásra sem kell talán sokat várnunk, 2023-ban érkezik ugyanis a második rész.

Külön falka (rendező: Kis Hajni)

Kis Hajni tagadhatatlan tehetségét olyan remek rövidfilmekből ismertük meg, mint a 2016-os Szép alak vagy a 2017-es Utolsó hívás, és első mozifilmje, a jelenleg is műsoron lévő Külön falka is kivételes érzékenységéről tanúskodik. A film történetében a tizenkét éves Niki (Horváth Zorka) a nagyszüleivel él, akik nem tudják kordában tartani a vadóc, az iskolában nehezen beilleszkedő gyereket. Amikor Niki megtudja, hogy édesapját, Tibort kiengedték a börtönből, minden tiltás ellenére felkeresi őt. Tibor (Dietz Gusztáv) kidobóként dolgozik a budapesti éjszakában – magának való alkat, erőszakos természete miatt állandó harcban áll a környezetével. Sötét múltja és egy családi titok miatt kerüli a lányával való találkozást, de Nikit nehezebb lerázni, mint gondolta. A két kívülálló lassan közeledni kezd egymáshoz, mi pedig azért szurkolunk a vászon előtt ülve, hogy családdá váljanak. A film minden apró hibájával együtt rendkívül szerethető, számunkra leginkább Dietz Gusztáv hiteles és magával ragadó alakítása okozott maradandó élményt.

Hasadék (rendező: Krasznahorkai Balázs)

Krasznahorkai Balázs első nagyjátékfilmjében egy bonyolult apa-fiú viszony bontakozik ki előttünk. Egy erdélyi származású magyar orvos az édesapja temetésére tér vissza Budapestről a Máramarosi-havasok hegyei közé, szülőfalujába. Hazatérése során találkozik a tizenhét éve nem látott kamasz fiával, de nem ő az egyetlen, akivel kénytelen szembenézni. Rövidnek tervezett látogatásából bonyolult viszonyok felderítése és menekülés lesz, majd egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy az apa és fia között tátongó hasadék fizikai valójában is megjelenik, mi, nézők pedig velük együtt ülünk a legmélyén, és élünk át mindent a rájuk leselkedő veszélytől való félelmen át a feloldozó megbocsátásig. Zord és rideg, mégis magával ragadó világot tár elénk a film, mely az idei Magyar Mozgókép Fesztivál fődíjasa lett, főszereplője, Molnár Levente pedig a legjobb főszereplőnek járó elismerést kapta meg a Cinefantasy nemzetközi filmfesztiválon São Paulóban.

Természetes fény (rendező: Nagy Dénes)

Nagy Dénes Závada Pál regényét vitte filmvászonra. A második világháborúban a keleti fronton harcoló alakulatok mellett csaknem százezer magyar katona teljesített szolgálatot a front mögötti megszállt területeken. A Természetes fény a megszállt Szovjetunió területén játszódik, egy kiismerhetetlen, mocsaras erdőségben. Semetka István, egy magyar földműves szakaszvezetőként teljesít szolgálatot egy gyalogos honvéd alakulatnál, amely a vidéket járva, eldugott orosz falvakban illegális partizáncsoportok után kutat. A történet a katonák mindennapjait mutatja be Semetka szemszögén keresztül, aki parancsnokának váratlan halála miatt súlyos terhet kap a vállára. A rendező első nagyjátékfilmje a 71. Berlinale versenyprogramjában mutatkozott be, és rögtön Ezüst Medvével jutalmazták. A megrendítő erejű filmben teljesen új arcok láthatók, főszereplői ismeretlen, amatőr színészek. A nagyszabású és hiteles képi világ megteremtése Nagy Dénes állandó alkotótársai, Dobos Tamás operatőr és az azóta Európai Filmdíjjal jutalmazott Ágh Márton látvány- és jelmeztervező érdeme.

A nyitóképen jelenet a Külön falka című filmből.