Ezért volt érdemes ellátogatni az idei klipszemlére

A Magyar Klipszemle története 2015-ig nyúlik vissza. Az akkor még a Toldi mozi falai közé megálmodott esemény Vida Vera, Vermes Orsolya és a Miki357 néven alkotó Szabó Miklós fejéből pattant ki, aki Magyarország első számú kliprendezőjeként rajongói lelkesedéssel vetette bele magát a projektbe. Talán nem is gondoltuk volna hét évvel ezelőtt, hogy egy olyan esemény indult útnak a klipszemle képében, amely rövidesen az elkövetkező esztendők egyik legmeghatározóbb zenei vonatkozású rendezvényévé növi ki magát.

Ha az alapkoncepció eredettörténetét szeretnénk felfejteni, bő négy évtizedet kell visszautaznunk az időben, térben pedig – nem meglepő módon – Amerikába kell repülnünk.

Zenei videók természetesen az 1980-as évek előtt is léteztek, ugyanakkor többségében inkább sessionvideókként, esetleg stúdiós werkfilmekkel találkozhattunk ezzel a mozgóképi műfajjal. Önálló művészeti alkotások, szuverén és aprólékosan kidolgozott narratívájú klipek csak elenyésző számban fordultak elő. Az 1970-es és 80-as évek televízióforradalma ugyanakkor arra sarkallta a nagy könnyűzenei kiadókat, hogy nagyobb figyelmet szenteljenek a zenéhez társuló képi anyagoknak. Ennek a folyamatnak a felgyorsításában megkerülhetetlen szerepe volt az 1981-ben indult Music Televisionnek, majd az abból később kinövő tematikus MTV-csatornáknak és a VH1-nak.

Ez az aranykor a zeneipart erőteljesen a mozgóképi tartalmak felé irányította. Az 1980-as évektől kezdve minden valamirevaló előadónak rendelkeznie kellett klippel, különben nagy valószínűséggel milliós nagyságrendű potenciális közönségről kellett lemondania. Ez a felfutás aztán a puszta figyelemszerzésen és a kereskedelmi célú szándékokon túlmutatva megágyazott olyan produkcióknak is, amelyek magas szintű művészi kreativitást szőttek bele a dalokhoz társuló kisfilmekbe. Éppen ez, a videóklipeket önálló filmművészeti ágként kezelő attitűd világított rá arra, mennyi lehetőség rejlik ebben a műfajban – akár egy-egy kreatív fordulattal vagy grandiózus látványvilággal kivitelezett klipről legyen szó, akár egy komoly többlettartalommal rendelkező, zenés rövidfilmbe oltott történetről.

Ugyan az MTV még az 1990-es évek újabb zenei hullámainak is komoly nyilvánosságot tudott szolgáltatni, a 2000-es évektől lassú hanyatlásnak indult csatorna sorsa előrevetítette a klipekkel szembeni érdektelenséget is. Magyarországon (és még néhány európai országban) ugyan a Viva csatornája igyekezett az MTV-hez hasonló teret biztosítani a könnyűzenének, de

a szélsőséges kommercializálódás meglehetősen hamar utolérte a magyar kliptrendeket is.

Ez nem a formátum eltemetését jelentette, hiszen közönsége így is bőséggel akadt a világraszóló koprodukciók korában. Sokkal inkább annak közkeletű kiüresedését észlelhettük. A következő kreatív hullámra, a videóklipek reneszánszára a 2010-es évekig kellett várni, amikor a YouTube-forradalom először csak megkörnyékezte, majd teljesen magával ragadta a zeneipart.

És itt érkezünk meg 2015-be, az első klipszemle évébe, amikor a Szabó–Vida–Vermes hármas arra invitálta a magyar közönséget, hogy

szakadjunk el az egyre kisebb képernyőktől, és próbáljunk meg totális valóságukban, testközelből találkozni a klipekkel.

Arra a kérdésre, hogy miért is kellene egy külön estét szentelni annak, hogy vetítővásznon nézhessük meg kedvenc előadóink, zenekaraink videóit, az első klipszemle arcátlanul egyszerű mottója adott választ: „Mert még nem volt.”

Azóta némi megszakítással, de a Toldit kinőve az esemény 2019-től az Akváriumba költözött. Az érdeklődő közönség és a volumen egyre nőtt, az alapötlet időtállóságának pedig jó nyugtája lett az idei klipszemle, melynek szervezéséhez a Hajógyár is csatlakozott.

A tendencia nem önmagában álló siker. Az esemény ténye túlmutat a zenei videókon, és hatalmas ugrást jelent a mai napig abban, hogy a magyar zeneipar akár a hazai berkeken belül, akár a világszínvonalhoz csatlakozva jóval naprakészebb és tudatosabb legyen, mind szakmai, mind befogadói oldalról.

Az idei Magyar Klipszemle a szakmai összejövetel jellegén és magán a klipvetítésen túlmenően maximumra pörgette az élőzenés szórakozást is. Olyannyira, hogy már-már egy kisebb fesztivál hatását keltette. A blokkonkénti klipvetítések már kora délután elkezdődtek a Nagyhallban, ahol minden díjkategória idei esélyesével megismerkedhettünk. Ami külön izgalmas kezdeményezés volt, hogy négy klip megjelenését dedikáltan a klipszemléhez kötötték: az estén premiereztek a Bohemian Betyars, a Cserihanna, a Palma Hills és a 4Bards legújabb videói.

Az esemény nem múlhatott el szakmázás nélkül sem. A vidóklipeknél valamivel tágabb témakörben is elcsíphettünk beszélgetéseket a Volt Lokálban, ahol az anyagiak menedzseléséről, hazai márkák zeneipari vonatkozásairól is szó esett. A fő programot azonban mégiscsak az élőzenei felhozatal adta, amely alaposan előkészítette a díjátadó hangulatát.

Az Akvárium teraszán folyamatosan szólt a zene. Bemelegítésként Kemény Zsófi és az Aurevoirból ismerős Agócs Marci duója érkezett egy bensőséges etappal. Őket követte az elektronikus irányt képviselő OIEE, aki korábban különdíjat vihetett haza a klipszemléről. Ezután forrósodott fel igazán a levegő: a később a díjátadón két kategóriában is nyertes Slow Village-re már az Erzsébet téri potyázók is felfigyeltek, aztán AKC Misi vérbeli trapőrületének végére már a színpadra is jutott a hallgatóságból. A sort a Ricsárdgír zárta, akik egy félórás, de annál velősebb performanszot vittek a színpadra. Ekkorra már az Akvárium lépcsőin keletkezett tumultusban annyira nehéz volt átverekednie magát az újonnan érkezőknek, hogy könnyen előfordulhatott, hogy egyetlen mosdófordulóval lemaradtak a záróakkordokról.

A díjátadó hangulatáról Till Attila és Hajós András gondoskodtak, de a főszerep persze továbbra is a klipeké, pontosabban a hozzájuk köthető embereké volt.

Ennek a programpontnak a valódi súlyát az adta, hogy a színpadon együtt osztozkodtak a zenekarok, a zenészek és a velük dolgozó háttéremberek, kollégák: producerek, operatőrök, menedzserek, rendezők és színészek. A díjazottak listája pedig ugyancsak széles skálát ölelt fel. Köztük volt többek között a már említett Slow Village, amely a legjobb klip kategóriáját nyerte meg, az Anima Sound System és a Diplo & Miguel párosa aranydíjas lett a legjobb rendezés kategóriában, a legjobb alakításért járó elismerést az Esti Kornél Most kéne kezdenünk című dalához forgott videóklip szereplője kapta, a legjobb ötletet pedig a Bozo zenekar tette le az asztalra a zsűri szerint. Aztán a kötelező fotózkodást követően hajnalig ünnepelhették együtt a zenekarok, a szakemberek és a közönség azt, hogy újabb remek évet zárt a magyar klipipar.

Az esemény után két tanulságot érdemes levonnunk.

Az egyik, hogy a Magyar Klipszemle a hazai zeneiparban a hiánypótló szerepét mostanra teljesen beteljesítette. Ugyan az utóbbi évek hányattatásaiban egyre nagyobb figyelmet kaptak a zenészek mögött álló anyagi és szellemi infrastruktúrát működtető emberek, azonban az, hogy egy olyan volumenű rendezvény ad a láthatóvá tételüknek keretet, mint ezen az esten, hatalmas előrelépést jelent a hazai zeneipar számára.

A másik üdítően ható tanulság pedig az, amit a szemle weboldalán is olvashatunk, és amelynek helytállóságát testközelből is megtapasztalhattuk: végre van tétje jó klipet készíteni! Ezek mentén már csak azt kívánhatjuk, hogy jövőre is legyen legalább ilyen gyümölcsöző éve a magyar dalklipeknek!

Fotók: Nagy Márton