Mit mondasz, ha megkérdezik, mivel foglalkozol?

Zavarba jövök. Eléggé szerteágazó az identitásom, mindig is egyszerre írtam, zenéltem meg valamilyen módon színházat csináltam, és bár próbáltam priorizálni, de soha nem sikerült. Az egyetem első évében főleg arról kaptam visszajelzést, hogy mindent egyedül csinálok, az osztályfőnököm, Csizmadia Tibor többször is a félelmét kifejezve idézte, hogy „írta, játszta, rendezte, bukta”.

Aztán szépen lassan elkezdett bennem kialakulni a rendezőidentitás, és a többi dolog háttérbe szorult. Azok viszont elkezdtek hiányozni, mert rájöttem arra, hogy nem tudok csak rendező lenni, muszáj más területeken is alkotnom. Még akkor is, ha ez kívülről szétaprózódásnak tűnik. Egyébként nem azért akarok mindent is csinálni, mert nárcisztikus vágy vezérel, hanem mert úgy érzem, vannak ötleteim. Csak hát ez iszonyú mennyiségű kreatív energiát igényel. Van, hogy egyik terület visszatölti a másikat, de egy idő után a raktárak kimerülnek. Ez a praktikus ok, hogy az ember alkotótársakat hívjon egy projektbe. Amikor pedig rájössz arra, hogy a megfelelő társak megtalálása szintén nem kis dolog, és visszaigazolódik, hogy egy csapat összeállítására és vezetésére is alkalmas vagy, az megint csak elégedettségre ad okot és újra motiválttá tesz. De azt hiszem, a fókusz szempontjából az lenne az ideális, ha egyszerre vagy csak rendeznék, vagy egy időben több azonos fajta dologgal foglalkozhatnék.

És hogyan működsz, amikor alkalmazott alkotótárs vagy, tehát nem te irányítod a projektet, hanem téged kér fel valaki a csapatába?

Egyre jobban, mert megtanultam, hogyan, mennyire involválódjak ebben a helyzetben a munkába. Leginkább zeneszerző szoktam lenni, és ez nem emészt fel annyira, mint a rendezés, viszont a próbákon rengeteg praktikát lehet ellesni. A legtöbbet Markó Robival dolgozom, tulajdonképp ő tart el. Eleinte frusztrált, hogy néha csak annyit ír a szövegkönyvbe, hogy „boldog dal”, mostanra viszont kifejezetten felszabadító egy ilyen instrukció, mert ez azt jelenti, hogy bízik bennem, abban, hogy a saját értelmezésemmel hozzá tudok tenni az előadáshoz.

Mi a te színházi ősélményed?

A Szöktetés a szerájból a Pécsi Nemzeti Színházban, és mindig a karzatról. Indokolatlanul sokszor megnéztem az anyukám miatt, aki hegedűművész volt a Pannon Filharmonikusoknál. Aztán tízévesen bekerültem a Twist Olivérbe, és rettenetesen élveztem, hogy egy ekkora feladatot ilyen koncentráltan végig tudok csinálni. Attól kezdve vágytam arra, hogy alkotóként dolgozzak színházban.

Drámákat is írtam tízévesen, például egy kislányról, akit bedarál egy mozgólépcső. Dolgoztam négy évet az Escargo Hajója Színházi Nevelési Szövetkezetnél színészként és diákszínjátszó csoportvezetőként. Ott rendeztem először. Akkor úgy éreztem, a szociális érzékenységemet jobban tudom így kamatoztatni, meg a színház pedagógiai hasznossága is érdekelt. Viszont egy ponton túl nehezemre esett kompromisszumot kötni a pedagógiával a művészet érdekében. De színházba járni a Szöktetés… kivételével valahogy sose szerettem igazán. Biztosan nem hangzik jól, de most se nagyon szeretek, mert sokszor unatkozom.

Mi tud mégis elkapni, beszippantani?

A bábszínház azért eléggé lenyűgöz! Az egyetem előtt semmilyen kapcsolódásom nem volt a műfajhoz azonkívül, hogy mindig empatikus voltam a tárgyakkal, nagy érzelmeket váltottak ki belőlem.

Sajnálod, ha letörik egy bögre füle?

Igen. Gyerekkoromban meg mindig a csúnya krumplit akartam megvenni, és kiborultam, hogy az másnak nem kell, pedig hát ő is ugyanúgy krumpli, mint a többiek. Itt a közegemre leltem, a műfaj egyszerűen új dimenziót nyitott meg bennem, mert amit a bábbal csinálsz, nem lehet megcsinálni élő színházban. Hatalmas alázat kell hozzá, cserébe viszont határtalan kreativitásra ad lehetőséget.

Megfog még az is, ha húsba vágón őszinte közlést látok a színpadon, és nagyon szeretem a humoros dolgokat, azt viszont ritkán tapasztalom, hogy ezeket pont jó arányban adagolnák. Erre kevesen képesek, de lenyűgöz, amikor ilyet látok színpadon. Biztos azért van ez, mert nálunk a családban mindenki szörnyen ironikus.

Ezért vetted le a Ladislav Fuks regényét, a Mundstock urat a polcról?

Az apukám ajánlotta. Benne tökéletesen megbízom, és a regény tényleg ennek a két dolognak a metszete.

A tavaly nyári bemutatót láttam, és nem mertek a nézők nevetni a történeten, miközben van humora, igaz, bizarr és éjfekete. A regény főhőse, Mundstock úr, a prágai zsidó kistisztviselő, aki miközben várja a koncentrációs tábori behívóparancsot, rigorózusan és módszeresen rákészül mindenre, ami a lágerben várhat rá.

Tényleg sokakat zavarba ejt, úgy érzik, ezen a témán nem illik nevetni.

Szerinted bármin lehet nevetni?

Persze, és akár a legdurvább traumák közepette is. A nevetésben bátorság, merészség van. Kicsit kívülállóvá tesz, erőt ad, megvédi a lelket, és szabaddá tesz.

A helyhez, a Gólem Színházhoz kerested az alapanyagot?

Az SZFE-n történtek miatt hamar látszott, hogy a negyedéves Ódry színpadi rendezővizsgánkat ott biztosan nem tudjuk megcsinálni. Én akkor már egy ideje dolgoztam a Mundstock úron, de teljesen reménytelen és kilátástalan ügynek tűnt, hogy abból valaha valahol bemutató lesz. És akkor keresett meg minket a Gólem, hogy ha valakinek van olyan előadása, ami témájában hozzájuk beilleszthető, szívesen befogadják.

Reménytelen ügyek idején hogyan tudod magad rávenni, hogy mégis dolgozz?

Én mindig azt hittem magamról, hogy derűs és optimista ember vagyok, és ezerféle eszközöm van arra, hogy megküzdjek a krízisekkel. Az SZFE-ről viszont még csak most tudok gyomorgörcs nélkül beszélni. Azt hiszem, nem sikerült egészségesen kikerülnöm belőle. Ami történt, én kudarcnak éltem meg, nem pedig úgy, hogy kiálltunk az ügyünkért, valami szépet létrehoztunk, az erkölcsi győzelem a miénk. Sokáig fel se tűnt, milyen hatással van rám, az életem hány területén okoz komoly veszteségélményt. Mindig volt egy közösség, amelynek a része voltam, és az SZFE felszámolásával az is totálisan felszámolódott. Ez volt életemben az első olyan helyzet, hogy nem tartoztam sehova. Borzalmas érzés volt, és ettől súlyosan depressziós lettem.

Miközben a magyarországi színházi struktúrában alig vannak alkalmazott rendezők, cigányéletet élve egyik helyről a másikra cuccolnak, tehát csak ideiglenes közösségekben léteznek.

Ami borzasztóan kétségbe is ejt. Fogalmam sincs, hogyan fogok ezzel hosszú távon megküzdeni, mert némi önvizsgálat után most már tudom, hogy egyszerűen nem ilyen alkat vagyok.

A rendszer lehetőségei kimerülnek abban, hogy vagy megszoksz, vagy megszöksz?

Vagy valahol művészeti vezetőnek kell lenned, és akkor az igazgatás bürokratikus felelőssége nélkül mégis társulatban gondolkozhatsz.

Amíg ez nem következik be, mik a legközelebbi opciók?

A legeslegközelebbi egy album.

A zenekaroddal, ami időnként feloszik és újraegyesül?

Nem, ez egy másik projekt. Egy szólóalbum. A zenekart elengedtük, mert fölismertük, hogy nem lehet ilyen fiatalon belecsúszni az önismétlő üzemmódba. Egy éve dolgozom egy új anyagon, ami hamarosan megjelenik. Kikötő lesz a lemez címe, Kövér Kristóf a zenei producer, a borítót Virág Vivien tervezi, és ősztől jöhetnek a koncertek. A nyáron meg fog jelenni több kislemez is az albumról, igazi videóklipekkel, hogy fokozatosan szoktassuk rám a népet.

Ez teljesen kész tervnek tűnik. Klasszikus énekes-dalszerzőként, egy szál gitárral, kicsi színpadon, hálószobapopot játszva?

Nem. Grandiózus hangszereléssel, a Budapest Parkban. Érzem!

Vannak cseRihannák-videók a YouTube-on, ami a múlt. Milyen lesz cserihanna?

Intim és önazonos, mert a zenében sokkal könnyebb őszinte kinyilatkoztatásokat tenni, mint a színházban. Lesz benne önreflexió meg humor, mert szerintem a mai magyar popzenéből ezek fájdalmasan hiányoznak, egy-két fantasztikus kivételt leszámítva. Vagy halál kommersz dolgok vannak, vagy véleménymegmondók, vagy érfelvagdosósak (mondjuk én is vagdosom rendesen, már úgy verbálisan), de a legbosszantóbbak azok, akik évtizedek óta csinálják, de nem ismerik fel, hogy nekik már rég abba kellett volna hagyniuk. Mármint nem az érfelvágást. Azt most kéne elkezdeniük!

Meg azt is gondolom, hogy kevés az olyan dalszerző nő, aki előadóként is jó. És ha már bábrendező vagyok, szeretném, ha a koncertek vizualitása is egy önálló síkként funkcionálna. Ja, meg akarok majd vicces, odanemillő dolgokat mondani a számok között. Ez nagyon hiányzik már!

Popsztárság mellett lesz még rendezés?

Augusztus végén kezdem próbálni Ulrich Hub Az utolsó bárány című meséjét. Tavaly jelent meg magyarul, az év gyerekkönyvei között is díjazták. Karácsonyi történet, de más évszakban is remekül működik. Azért választottam, mert érdekelt, hogyan lehet a gyerekeknek humorral beszélni arról, hogy létezik-e Isten, a szakralitásról, a közösség fontosságáról. Ez a történet egy mindenki által ismert toposzt, Jézus születését meséli el mellékszereplők szemszögéből. Az előadás a Budapest Bábszínházban, a nagyszínpadon lesz.

Ez para?

A nagyszínpad? Hogyne lenne para, közben viszont várom is. Nagyon jól esik, hogy igazán nyitottak rám, és ott állnak mellettem. De nem azért, mert félnek, hogy csődbe viszem a színházat, hanem bizalommal, mint ahogy a mester fogja a tanítvány kezét.

Heteken belül Białystokból kapsz diplomát. Mi áll majd benne?

Bábrendező.

Ez nem gettósít a színházon belül?

Nem szorongok ezen. Van osztálytársam, aki nem szeretné, hogy kategorizálják, mert bár érdekli őt a báb mint formanyelv, de egyáltalán nem akar gyerekelőadásokat rendezni. Független projekteket bármikor lehet csinálni, de hogy az élőszínházi vérkeringésbe hogy kerül be az ember, nem tudom. Igaz, engem egyelőre nem is motivál, hogy prózai kőszínházakban rendezzek, már csak azért sem, mert keresgélem a helyem, a stílusom. Az biztos, hogy az abszurdabb, groteszkebb vonal áll hozzám közelebb, és azt is tudom, hogy személyes közlésvágyból szeretnék dolgozni, nem akarok megélhetési rendező lenni. Az alibizést és a felkészületlenséget mélységesen művészetellenesnek tartom, de persze közel sem annyira, mint az emberek untatását. Azért nem jár bűnbocsánat!

Nekem egyáltalán nem derogálnak a gyerekelőadások, de mentálisan biztosan regresszál, ha folyamatosan a három-hat évesek problémáival foglalkozik az ember. A Mundstock úr után viszont kifejezetten felszabadító volt az Ilka titkát rendezni alsósoknak Kecskeméten a Ciróka Bábszínházban. Az egészséges arányt kell megtalálni. Egyáltalán nem panaszkodom, mert sok felkérésem van. Pályakezdőként ennél többre nem vágyhat az ember, de ha belegondolok, mit jelent folyamatosan négy-öt előadást rendezni egy évadban, már érzem a kiégést. Emiatt is praktikus több lábon állni, úgyhogy nem feltétlenül ezért, de nemrég belekezdtem az ír sztepptáncba. Úgyhogy találkozzunk heteken belül a Budapest Arénában, Cseri Hanna és Michael Flatley közös zenés-bábos ír hálószobasztepp-popkoncertjén!

Milyen könyv van az éjjeliszekrényeden?
Ray Bradbury: Gyógyír búskomorságra, Gillo Dorfles: A giccs, meg a Curtistől a Csibészbiblia
Ha nem ezzel foglalkoznál, mi lenne a munkád?
Pszichológus vagy hentes.
Van kedvenc sorozatod?
A Maffiózók! Meg az Olive Kitteridge.
Ki az a filmes vagy irodalmi karakter, akinek a bőrébe bújnál egy napra?
Truman Burbank
Melyik legendás művészt hívnád meg vacsorára?
Majkát!

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi