A budafoki zenei élet, az ottani zeneiskolai műhelyben töltött évek meghatározták az egész életemet. A ’70-es években menő volt a zenetanulás. Emlékszem, a lakótelepen délutánonként minden emeleten minimum egy lakásból élő zeneszó hallatszott ki, és sokan licitáltak a hegedűtokomra, mert iskolatáskának akarták használni. A zeneiskolában ismertem meg Demel Esztert, a Tücsökzenekar vezetőjét, amelybe sikk volt bekerülni. Rengeteget gyakoroltunk otthon, hogy a próbán megörvendeztessük. Általa tanultuk meg, milyen érzés együtt lélegezni a zenével, és hogyan válik a személyes igyekezetünk közösségi élménnyé.
Miért, hogyan választottad a pedagógusi pályát?
A főiskolán cselló–szolfézs szakra jártam, ám egy év után annyira lerobbant a kezem, hogy egy papírlapot sem tudtam megfogni. Földes Imre tanár úr azt tanácsolta, hogy menjek át szolfézs–ének szakra. Nagyon hálás vagyok érte, hogy így történt, szerintem egy zenekarban unatkoznék. Soha nem voltam különösebben céltudatos, de az már a főiskolán kiderült, hogy szeretek tanítani, és a tanáraim is biztattak. Amikor végeztem, a tanár úr megsúgta, hogy van egy félállás Budafokon a zeneiskolában. A budafoki kollégák nagy-nagy szeretettel fogadtak.
Ma már nehezen elképzelhető, hogy egy iskolában hasonló, családias légkör legyen. Nemcsak szolfézst tanítottam ott, hanem a Tücsökzenekart is vezényeltem. Számtalan szép élmény köt ahhoz az időszakhoz: a fertődi zenei táborok és a sok verseny a gyerekekkel örök emlék marad számomra. A gyerekzenekarból mára sokan zenei pályára kerültek, és a mai napig tartom a kapcsolatot néhány budafoki kollégámmal. Ma este is éppen Fodor Julikáékhoz, a Vojnovich–Huszár-villába vagyok hivatalos hangversenyre. Amikor Budafokról eljöttem – mivel orvos férjemnek Veszprémben lett praxisa –, úgy gondoltam, soha nem lesznek többé ilyen kollégáim. Ám az a tapasztalatom, hogy a hasonlóan gondolkodó emberek mindig egymásra találnak, és szerencsére ez Veszprémben is így történt.
Tanítottál New York államban és Dániában is.
Lake Placidban, bár nem tudtam angolul, kottaolvasást, furulyát, hegedűt és csellót tanítottam. Nagyon befogadók, lelkesek voltak. Dániába egy zeneiskola igazgatóhelyettese hívott meg, és a tanároknak tartottam nyári kurzust a Kodály-módszerről. Ott nagyon nagy kereslet van a zenetanulásra, a pedagógusoknak pedig nagy megbecsülésben van részük.
Az Artisjus pedagógusi díjjal azokat a tanárokat jutalmazzák – évente 12-t –, akik pályájuk során nagy hangsúlyt helyeznek a kortárs magyar zene terjesztésére, és az a missziójuk, hogy a felnövekvő muzsikusnemzedék anyanyelvi szinten tudja interpretálni a kortárs magyar zenét. Hogyan fogadtad a díjat, és mit gondolsz, minek köszönheted?
Pár napja folyamatosan hívtak egy budapesti számról. Sokáig nem vettem fel, mert tanítottam, és úgy gondoltam, biztosan el akarnak nekem valamit adni. Amikor aztán végül mégis felvettem a telefont, egy kedves hang azt mondta: „Kapcsolom a főigazgató urat.” Kiderült, hogy az Artisjustól hívtak, és maga a főigazgató közölte velem, hogy megkaptam a díjat. Tőle tudtam meg, hogy Tihanyi László zeneszerző-karmester, a Zeneakadémia tanára terjesztett fel a kitüntetésre. Ő az, aki zsűrielnökként már 12 éve látja a munkámat az országos versenyeken, és pontosan tudja, hogy évről évre mit tettem le az asztalra. A Gárdonyi Zoltán Ifjúsági Kamarazenekarral 12 éve minden versenyen nyertünk, amelyen elindultunk.
Van még egy zenekar, amely hozzánk hasonlóan játszik: a budapesti Solti György Zeneiskoláé, amelyet volt tanítványom, Bolla Milán vezet. Amikor felkerült Pestre és megkapta a zenekarvezetői feladatot, megkeresett, hogy segítsek neki, mert olyan együttest szeretne, amilyen az enyém. Azóta együttműködünk, látogatjuk egymást, és évről évre megosztott első díjat nyerünk a versenyeken. Kivéve tavaly, amikor sok nehézség volt a gyerekeimmel, mert többen is érettségiztek közülük, és ezért nem jártak a próbákra. Lelkileg már fel is készültünk, hogy legfeljebb harmadikok leszünk. Mi délután fél ötkor szerepeltünk, Milánék pedig délben, de már délelőtt odautaztunk, hogy drukkolhassunk nekik. Elképesztően jól játszottak, ezért úgy éreztem, nem sok esélyünk van, hogy újra együtt nyerjünk. Ennek ellenére igyekeztem lelket önteni a gyerekekbe. Azt kértem tőlük, hogy figyeljenek egymásra, mert ha az összhang megvan közöttünk, akkor képesek vagyunk erősíteni egymást. Jól beszéltem, mert amikor Mascagni Parasztbecsületéből az intermezzót játszották, megállt a levegő a teremben.
Amikor kijöttünk, már nem idegeskedtem, mert én nem első akarok lenni: számomra csak az a fontos, hogy gyönyörűen játsszunk.
Az eredményhirdetésnél felolvasták, kik lettek a helyezettek, és nem hangzott el a nevünk. A gyerekek összetörtek, de aztán egyszer csak bemondták, hogy kiemelt első díjat kapunk. Azt hiszem, ezt csak annak köszönhetjük, hogy jó a viszonyom a gyerekekkel.
Egyszer elmentem velük a Fesztiválzenekar főpróbájára. Ott láttam a következőt: próba elején mindenki teszi a dolgát, beszélget, hangol. Érkezése után Fischer Iván is beszélget egy kicsit, de amikor kezdeni akar, elég felemelnie a kezét, majd háromig számolnia az ujjaival, és máris néma csend lesz a próbateremben. Százhúsz ember egy pillanat alatt elcsendesül. Kipróbáltam: a gyerekekkel is működik, soha nem kell kiabálni. Szegények máshol úgyis annyi kiabálást, bántást kapnak…
Missziód a Kokas-pedagógia terjesztése. „Aki lehajol a gyermekekhez, görbén marad, aki közéjük telepszik, a szemükbe nézhet” – ez volt Kokas Klára egyik bölcsessége. Tudom, hogy te is ennek szellemében működsz, és már kezdettől érezted, hogy így kell közelíteni a gyerekekhez.
A szolfézs tanszakkal egyszer a Váli úti iskolában hospitáltunk, ahol Winkler Márta tanított, Kokas Klára pedig különfoglalkozásokat tartott. Klára módszere teljesen elvarázsolt. Ráébresztett, hogy nemcsak poroszosan, hanem játékosan is lehet tanítani. Ezután két évig jártam még hozzá. A fiaim akkor születtek. Időközben elvégeztem a karvezetést Párkai Istvánnál, a szimfonikus vezetői képzést pedig Jancsovics Antalnál. Talán ötvenéves lehettem, amikor beiratkoztam Klára továbbképzésére. Nagyon közel állt hozzám a módszere, könnyen tudtam vele azonosulni. Később jóbarátok is lettünk; ha valahol előadása volt, gyakran hívott, hogy segítsünk neki. Egyszerre volt tanárom és barátnőm. Csodálatos léleknek ismertem meg. Mindig pontosan jelezte, milyen a helyes morális közelítés a gyerekekhez, az emberekhez. Nagy szerencsém van, mert a férjem is olyan volt, mint Klára.
A módszerét beépítetted az óráidon?
Igen, Kokas-oktató vagyok. Amikor Klára 2010-ben meghalt, a Kokas Alapítvány felkért néhány tanítványt, hogy vigyük tovább a módszert. Én Garamszegi Valériával tanítottam. 37-en jöttek a továbbképzésünkre, de amikor két csoportra szerettük volna őket osztani, már ragaszkodtak egymáshoz. A kollégáim ma már kisebb létszámmal dolgoznak.
Nehéz röviden összefoglalni, hogy mi a módszer lényege. Alapelve a másik ember tiszteletben tartása. Nem arról van szó, hogy én vagyok a tanár, aki megtanítom valamire a gyerekeket, aztán pedig számon kérem őket. Hiszen annyira különbözőek, és sokan nehéz körülmények közül jönnek. Ezen azt értem, amikor mindenük megvan otthon, csak éppen a szüleik nem foglalkoznak velük.
Amikor tanítani szeretnék valamit, először is megnézem, hogyan reagálnak a gyerekek. Hogyha nem együttműködők, akkor muszáj változtatnom a módszeren. Az a legfontosabb, hogy örömük legyen a tanulásban, de ezt nagyon nehéz elérni. Amikor például beteg vagyok, nem tudok Kokas-pedagógiával tanítani. Olyankor csak leadom az órát, de úgy bárki tud tanítani.
A Kokas-órákon meghatározó a zene, a mozgás és a képzelet együttese, a gyerekek rajzzal, tánccal, szavakkal fejezik ki a zenei mozgást. Nagyon érdekes, amikor elmesélik, hogy mit éreztek zenehallgatás közben, mi jutott eszükbe egy-egy műről. Egyszer Vivaldit hallgattunk, és a kicsik közben rajzoltak. Tanító kolléganőm másnap elmesélte, hogy az egyik tanítványom büszkén megmutatta neki a rajzát: kétoldalnyi krikszkrakszot. Mire ő azt kérdezte tőle:
„Mit csináltál Eszter néninél? Rendetlenkedtél?” A kislány így válaszolt: „Nem, ez Vivaldi! Hát nem látod?”
Évtizedek óta a zenei nevelés elkötelezettje vagy. Nem érzed úgy, hogy a tanítás időnként próbára teszi a türelmedet, a lelkesedésedet? Nem fáradtál bele? Ma másképp kell tanítani, mint a pályád kezdetén?
Ma jóval nehezebb tanítani, mert más a növendékek hozzáállása. Érdekes, hogy mennyire tisztában vannak a jogaikkal. A kötelességeikkel már kevésbé. Néha beszélgetnem kell velük arról, hogyan élik meg, amit mondok nekik. Régen nem feltételezték rólam, hogy nem a legjobbat akarom nekik. Ma megkérdőjelezik. És nem azért, mert velem rossz a tapasztalatuk, hanem azért, mert a világgal az.
Mindig azt hittem, a kicsikkel fogok a legtovább foglalkozni: előképzőt tartok – amelyen táncolunk és rajzolunk –, és szolfézst tanítok. Kicsit csalódott vagyok, ezért úgy döntöttem, hogy befejezem: jövőre már nem fogok tanítani. Csak Kokas-ovit tartok és a két zenekart – a Tücsköket és az ifjúságit – vezetem majd, szólampróbázom a csellistákkal. 14 tagú női karom is van: a Harmónia Énekegyüttes.
Manapság már magzati korban is hangsúlyt helyeznek a zenehallgatásra, sok kismama hallgat például Mozartot.
A zene által érzékenyebbek leszünk, és sokkal többet érzékelünk a világból; akár olyan apró részleteket is, amelyek különben rejtve maradnának. A zenével hatni lehet a lélekre. Ezt a fajta érzékenységet matekpéldákkal nem lehet kifejleszteni. Talán épp ez az egyik legnagyobb erénye a zenekaromnak. Természetesen meg kell tanítani a műveket, és azt is, hogy a hangzás mitől válik igazán széppé. De ha a zenész nem törekszik arra, hogy a lehető legszebben, legigazabban játsszon, akkor a zene nem hat. Lehet hibázni, de az a szándék, hogy gyönyörűt alkossunk, mindig átüt a játékon.
