A nyolc új dal megért volna egy önálló albumot is, persze, csak akkor, ha a HaPpiness albumon is megtalálható Sunday és a Devotion című dalok helyett újakat pakolnak fel. Viszont a Hurts nemcsak fazonálisan elegáns. A leginkább Armani-modellekre emlékeztető srácok művészi felfogásban is elegáns gesztust tettek: számos remek dalt ?pazaroltak el? egy luxuskiadású albumra, csak azért, mert megtehetik, és nyilván azért, mert az első lemez konceptjéhez illeszthető dalokkal nem akarták megterhelni a készülő kettes albumot. Tegyük persze hozzá, hogy a nagyvonalúságot némileg árnyalja, hogy az All I Want For Christmas Is New Years Day című dal nem elsősorban a kalendárium csodáját szándékozik aranyfestékkel körülírni, sokkal inkább a karácsonyi piac törvényszerűségeire utal.
Meglepő, hogy az eredeti lemez nem tartalmazza a címadó, Happiness című kiváló, dinamikus szinti-pop himnuszt, de szerencsére a bővítményre már felkerült. A legfontosabb kérdés, hogy a bónusz dalok afféle karácsonyfareszelékek-e, vagy az első lemezzel egyénértékű produkciók.
A válasz határozott: ezek a dalok simán felférhettek volna az eredeti albumra is, sőt a Happiness, a Mother Nature és a Verona is annyira jók, hogy nem is értjük, hogy anno miért hagyták le azokat. Az új anyagok egyik extrája Kylie Minogue Confide In Me című száma, amely a Kylie-életmű legfontosabb produkciója, és valljuk be, nem is állt olyan jól az ausztrál diszkó-dívának, így épp itt volt már az ideje, hogy ?elvegyék? tőle.
A Hurts nyáron fellépett a Sziget Fesztiválon is, mindenki számára világossá téve, hogy a Nagyszínpadon lett volna a helyük, mert nagyjából az ismétlődött meg, amikor a Bonanza Banzai utoljára lépett fel a Petőfi Csarnokban. Tömegvonzás, beatlemánia, orkánszerű sikolyok.
De nem is ez volt meglepő, hanem a bámulatosan hangszerelt produkció, mely felülírta a lemez kizárólag szintetizátorokra hangszerelt, minőségi szinti-popját. Voltak ott vonósok, hagyományos dob és basszusgitárból álló ritmusszekció, így olyan tömény és egyben elementáris volt a hangzás, hogy az egyébként is hatásvadász színpadi produkciót látva azt gondolhattuk: íme, itt az ifjúság hamvas és ambiciózus erődemonstrációja. Azon töprengtem, milyen kár, hogy a lemezt nem úgy hangszerelték meg, ahogy a koncertműsort, és hogy talán majd gyorsan kijön az egyébként hibátlan lemez koncertverzióban is. Nos, ha nem is minden úgy alakult, ahogy gondoltam, csalódnom nem kellett: DVD-formátumban jelent meg az élő hangszeres Hurts apoteózisa.
Néhány gondolat az ?első? lemezről is: miután az olasz operák lefutnak az ember lelki szemei előtt, kapásból az Ultravox juthat eszébe, de a Human League, a Spandau Ballet, a Tear For Fears és Xymox is visszaköszön egy-egy zenei fordulatot hallgatva.
Meglepően profi az album artwork-je, tökéletes mintavétel a nyolcvanas évek elejéről, ráadásul Adam Anderson (elektronika, gitár) és Theo Hutchcraft (ének) alkalmasak arra, hogy a tinilányok poszterekre és Lutra-albumokra vonatkozó elképzeléseit beteljesítsék. Ugyanilyen profi a deluxe-edition csomagolása, melyhez egy komplett fotóalbum is jár, ami olyan, mintha egy nagy olasz divatház katalógusát lapozgatnánk.
Persze, a Hurts zenés univerzuma sokkal izgalmasabb annál, mintsem hogy kizárólag a kamaszokat hívná meg egy elegáns szeánszra, a lemez a dekadens szinti-pop újraértelmezése, melybe a teljes nyolcvanas évtized is belefért a power-popjával, a Depeche Mode vizualitásával, és bel canto míves negédességével.
.
