Budapesten, a józsefvárosi Tavaszmező utcában vagyunk, és mintha az élet is ennek a mai bemutatónak akart volna megágyazni, a környéken, talán több közeli kerületben is lomtalanítás van: valóság és fikció összeér. A „művészileg sűrítő” bemutatót körülhullámozza a város vasárnap estéje, amelyben sok-sok roma család végzi legkevésbé sem megbecsült munkáját.

Az egykori Roma Parlament üres épülete előtt állunk, a színházi teret műanyag szalagokkal határolták el, de mivel két védelmi sávot is kialakítottak, számomra egy ideig nem érthető, hogy hol a nézők helye, és először egész távol állok meg. Nem sokkal később aztán rájövök, hogy mindenkit az esemény szívébe várnak, és bemerészkedem a „színpad” elé, két parkoló autó mögé. A túloldalon álló épület kapuja előtt körülbelül másfél méter magas, három méter széles téglafal áll. Elgondolkodom, hogy ez díszlet-e vagy a ház védelmére építették, de végül nem sikerül a kérdést eldöntenem.

Az említett fal.
Oláh Norbert: A cigány művész szorongása

Az előadás nyitó meséje afféle őstörténet, „eredetmítosz”: egy boldog ember és családja életét ismerjük meg. És a családfő egyetlen gondját, aki a vadonból érkező esetleges támadás miatt rettegett. Ám aztán mégis befogadott egy pici, „cukimuki” jövevényt, aki onnét érkezett, és felnevelte. Gondolta, jó lesz magyar janicsárnak, szikh testőrnek, fekete szolgának. Őrnek, aki majd megvédi a családot az övéivel, a vadonban élőkkel szemben.

Aztán mese következik Béláról, a beszélő édesapjáról, aki „tavi gyerekként” (békaként, békának csúfolva) nevelkedett. A taviakat mindig büdösnek mondták, ezért ő kétszer annyit mosdott, mint a testvérei, mert sikeres akart lenni. Ám neki is csak dohos tanterem és lebutított oktatás jutott, mert a tanárok úgy gondolták, a taviaknak elég az ének és a tesi is. Villanyszerelőnek ment, és mivel a „tavi busz” megbízhatatlan volt, sokszor tíz kilométert gyalogolt reggelenként, hogy az órákon jelen lehessen. Minden ellenerővel megbirkózva sikerült is megszereznie a tudást és a képesítést. Munka azonban nem volt a környéken, emiatt hamar megkapta, hogy mi értelme volt annyit tanulnia, ha így sem boldogul: szakmai képzettség nélkül is vasazhatott volna.

A mentőöv egy újsághirdetés volt számára: „láncos őrkutyabékát” keresett egy cég „művészeti érték megőrzésére”. Rengeteg papír beszerzésére és „félelmet keltő megjelenésre” volt szükség az állás betöltéséhez. Köztéri alkotást kellett megvédeni a „vadaktól”. (Mint kiderül, a kapu előtti téglafal ez az „alkotás”.) Piacvezető galéria volt a munkaadó, amely sokat adott a környezeti és társadalmi fenntarthatóságra, de a vezetők tagadott rasszizmusa időről időre felszínre tört. Béla mindent megtett, hogy a többség befogadja, mindhiába. Noha fájdalommal élte meg az övéi sértegetését, az irántuk megnyilvánuló gyűlöletet, nem lépett fel ellene.

Oláh Norbert: A cigány művész szorongása

Nem úgy a fia, akinek a húgát az iskolában meg akarták erőszakolni, és emiatt verekedésbe keveredett. Béla annyira összeveszett vele emiatt, hogy a fiú inkább elköltözött otthonról. Egy diszkó kidobóembere lett, és „a társadalom minden mocskát inhalálta”, tudjuk meg már a srác húgának elbeszéléséből. Ám miután agyvérzést kapott, és mozgáskorlátozottá vált, már csak egy zeneiskola portása lehetett. Kisfiát, Bélukát azonban éppen így fedezték fel, és mivel különleges zenei tehetség volt, az iskola „díszbékája” vált belőle. Az egyetlen. Egzotikus különlegességként, azt bizonyítandó, hogy mennyire befogadó a nem békák világa.

A következőkben – egy fantasztikus klarinétszóló után – a zenész Luka gondolatait ismerjük meg (aki cigány származásának elrejtése céljából ezt a mediterrán nevet választotta a Béluka helyett). Arról beszél, hogy a művész legyőzi a közönséget a muzsikájával, míg a közönség őt győzi le a tapsával. Amíg zenél, hódító, utána azonban már csak „udvari mutatványos”, díszbéka. Befutott művészként bejárhatja a világot, és olyan helyeken játszhat, ahová a többi békát nem engedik be. A nem béka nők körülrajongják, sőt kalandot akarnak tőle, de a házukba már nem hívják meg.

A következő – záró mese – egy királylány és Luka szerelméről szól. A lány őszintén szerelmes lesz a muzsikusba, és megcsókolja, hogy békából királyfivá változzon. A bulvárlapok szerint a szerelmük az integráció szimbóluma. Fényes lagzi kezdődik, ám egy rokon, akit elfelejtettek meghívni, váratlanul megjelenik, és vádbeszédet mond. „Attól, hogy te az ország veje lettél, még nem lesz minden kisbékának hú, de jó. Sőt. A te sikereddel fognak »bezzegelni« nekik, a sok ezer kisbékának, akiket továbbra is falak zárnak el a lehetőségektől, az elfogadástól. Nem kéne inkább lerombolni a falakat?” – kérdezi a hívatlan rokon, majd váratlan fordulattal kalapácsot ragad, és meg is teszi, amit kívánatosnak mondott. A fal, nehezen ugyan, de átszakad.

*

A közönség távozóban levő tagjainak kezében téglák: a megbontott, de csak részben ledöntött fal alkotóelemei. Ereklyék, mint az egykori berlini fal darabkái, amelyekből világszerte annyi van, hogy állítólag több berlini falat is fel lehetne belőlük építeni. Ám míg azt a falat szerencsére soha senki nem építené újjá, a társadalmi falakat a többségünk napról napra hűségesen gondozza-csinosítgatja, építi mind magasabbra és magasabbra.

Kiemelt kép: Békamesék az Off-Biennálén. Forrás: az esemény Facebook-oldala