A szégyen
Mann Tomi a Varázshegyen
átlát szitán és üvegen,
még előre köszön neki
József és a testvérei.
Mélységes mély a múlt kútja,
Máriót elvarázsolja
a mágus a tengerparton,
azt mondja, hogy csókolj szájon.
A szégyen elviselhető
addig, amíg szíven nem lő
álomból ébredt értelem.
Egy régi fényképen ülnek,
a szavakra nem ügyelnek,
úgy csinálnak csupán, mintha
lehetne az, ami volna.
Mann Tomi az egyik fickó,
szivarfüstje álmosító
magyar költő vastag bajsza
alatt száját simogatja.
Elmúlott már, ami ráért,
fehérek közt Afrikáért
sakkoznak néma négerek.
Kívül vagyok a világon,
ezt nézem, de nem azt látom,
Kröger Tóni és Mann Tomi
egymást kezdi teremteni.
Hajó táncol, a táncoló
hajón táncol a sok csaló,
a művészet az a csalás,
ami gödröt csalásnak ás.
A valóság tükörcserép,
benne nézi magát a kép,
angyalnak látják állatok.
bálkirálynő
bálkirálynő bélkirálynő esztétika
a próféta feje az asztalon bor
és kenyér között ecet az a baj hogy
jelentés tapad a szavakhoz a hajó
nevéhez a tenger nevéhez az en
gedetlenség nevéhez ez a jelentés
pedig úgy sétál a megértésben mint
angyal a kertben a szomorúság a
magánnyal barátkozik nem akarom
hogy bántsanak a városok nevében
elkerülhetetlen a fájdalom éjszaka
bálkirálynő cikornyás tánca
próféta fejét jég alá vonja el
nyeli az idő a próféta testét
elnyelő hal árnyékát mert
megszavazzuk a feltámadást
az örökkévalóságtól azonban
tartózkodunk a következő év
szak nevét a hallgatás elteme
ti partra vetett halhatatlan
ság égeti kacagva a víz tévedé
seit tavasszal megtörténik a
tánc a tánc emléke a templom
bálkirálynő csupasz teste
didereg az utcán este de
a város neve sáros pa
tak folyik rajta szoros egyez
séget tettek hárman a mez
telen a ruhátlan és az
aki ruha nélkül magassá
gos mélybe szédül idő előtt
néma kertben gyermek éri
anyját tetten szűz valóság
bálkirálynő dicsérete
az árnyékká váló dol
gok között kígyó bőrén
táncol a nap fénye
mégse boldog tőle bálki
rálynő lábaihoz térdepel
nek fák és bokrok a haj
nali derengésben tisztá
talan szándék és ok bál
királynő bálkirállyal tán
col márványoltár hűvösé
hez közelíthet térd és
homlok a templom szent
Jézus árnyéka
Második rajz. Pócs-
megyer, huszonkettő
május huszonnégy, kedd.
Önzés.
Nem tudok rajzolni.
Simogatni szeretnélek
a szavaimmal, de a szavak-
hoz se értek. Valahányszor
megszólalok, sebeket ejt
a nyelvem a testeden. I-
lyennek rajzolnám az ön-
zést, ha tudnék rajzolni.
A mechanikus teümatikon
avatásának éjszakáján három
idegen tűnt fel a városka pia-
cán. Vajon Jézus tudta, hogy
csalódni fog azokban, akiket
kiválaszt, kérdezte a nyugat-
ról jött idegen az északról
jött idegentől. Abban a pilla-
natban, amikor kiválasztotta
őket, tudta, hogy nem számít-
hat rájuk, folytatta tűnődését
az idegen. Esik. Örülök, hogy
esik.
Harmadik rajz. Pócsme-
gyer, huszonkettő május hu-
szonöt, szerda.
Távolodás.
Vannak azok a történetek,
amik fontossá lesznek vala-
hogy. El kell mesélni azt
a filmet, ami valamikor
fontos volt valakinek. A
szem, amely a külső világot
tükrözi, a belső világnak is
tükörképe. Azokhoz a szoká-
sainkhoz ragaszkodunk, ami-
ket mások fontosnak tarta-
nak megváltoztatni. A szép-
ség attól függ, ki nézi. Ami-
ről nem tudunk semmi
fontosat, arról hallgatni
kell.
Amikor a mechanikus
teümatikont építették,
éjszaka volt. Júdás, akire
Jézus árnyéka hajolt,
sötét gondolatokat forgatott
a fejében. Egy holttest el-
rablásához bátorság szüksé-
geltetik, gondolta a harmadik
idegen, de mert nem akarta
megtörni a csöndet, hallgatott.
Hetedik rajz.
Pócsmegyer, huszonkettő
május huszonkilenc, vasárnap.
Önarckép.
Nincsenek szavak.
Tükörképem vak.
Láthatatlanok
a gondolatok.
Az érzések is.
Az igaz hamis.
az álomfejtő
a gubernátor, aki
kizárólag képzeletben
létezik, mint
a szabadság és a szabadság
illúziója, megpróbálja
összerakni a feltámadást,
az álomfejtő jelentést
kapcsol
a dolgokhoz és a dolgok
nevéhez,
a kenyérhez, a borhoz,
az ég madaraihoz,
kiborítja a fűre a kuka
tartalmát,
ezzel a rothadással
veszi kezdetét
a teremtés
a gyilkosság elkövetése
után kezet mosott, leült
az íróasztalhoz,
megírta ezt a verset
a gubernátorról,
a gyilkosság után kezet
mosott, majd
leült az íróasztalához, hogy
megírja
ezt a verset, a sötétség
mélyén az álomfejtő színes
álmokkal takarózik,
minden örökkévalóság
elenyészik
lemosta kezéről a vért,
ahogy a gubernátor bátyja
abban a távoli tartományban,
asztalhoz ült, meggyújtotta
a gyertyát, az egyik
rabszolga bort hozott,
a sötétség mélyén
az álomfejtő a fényesség
magasára gondolt,
ne félj, ne fázz, a harmadik
tiltás felfoghatatlan
meghajtom fejem
a számok templomában,
meglehetősen
természetellenes állapot
a halhatatlanság, olyan, mint
a hideg víz, meg lehet szokni,
meglátogatja börtönében
az álomfejtőt a gubernátor
sógora, a valóságra gondol,
háromszor vezette oltárhoz,
mindháromszor megkegyelmez
a tudatnak az értelem,
gyönyörű nő volt,
beszennyezi magát
az engedelmességgel
nincs többé kezdet,
az álomfejtő pincéjében
visszhangzanak a gubernátor
naplójából kimásolt mondatok,
mint szivárványos pisztrángok
rebbenése az éjszakában,
a távoli tartományokból
érkező hírek megkeserítik
a rabszolgák italát, de
a rabszolgák érzelmeiről
sejtelmük sincs a szabadoknak
sasok köröznek fejünk
fölött, a gubernátor vállára
madárka száll, az álomfejtő
kezében néma marad
a fegyver, a rabszolgák
keserű italába édes fadarabot
dob egy láthatatlan kéz, így
hajította le örökkévaló
gyermekét az égből az idő,
azóta sánta minden pillanat,
nincs többé kezdet
verset ír a gubernátor
kézfejéről, arról a mozdulatról
abban a távoli tartományban,
ami nyomot hagyott
az időben is,
az álomfejtő
visszautasítja a valóság
lehetőségét, a szabadság
illúziója megérinti,
beborítja az egész testét,
mint a hajnali harmat
a leveleket
