Szécsi Margit: Költő a Holdban

Vers

Fortepan / Fortepan
Forrás: Fortepan / Fortepan

A  Hajnalom, Hajnal, Senki Földje,
     Balga reménység, a kimért világ
     végső produkciója, végső illúziója a végtelennek,
     hajnal.
     Határtalanság.

B  Vége a murinak!
     Menő, menedzser egymásra maradt
     a roppant szürkület
     ígérettelen sugár-állványai alatt.
     Menj aludni. Elmegyek én is.

A  Még nem pirkad. Még szürke minden.
     Majd beborít mindent a vér.
     Világos.

B  Ó, a te fantáziád!
     Angyalok törékenysége, s ereje angyaloknak,
     ó, a te szóvá kifújt lélekzeted,
     sóhajokból sodrott vihar –
     ezt is, mint annyi kifejezést, tőled loptam –
     imádlak. Pihenj, aludj.

A  Hogy futnak a bolygók!
     Hogy gördül a Hold, odaadni magát
     új gyötrelemnek!
     és elsápad a föld a közelgő új nap előtt,
     hogy rohan felém a fény, rám lépni, irgalmatlanul –
     kerék-világ, talp-világ.

B  Ma még nagy napunk lesz –
     egyenes adásban te nyilatkozol
     a vak világnak: mik vagyunk.

A  S mivé lehetnénk.

B  Lehettünk, amivé lehettünk.

A  Lehettünk volna mások is.
     De majd, hogy mivé lettünk s mivé nem:
     meghallhatod.

B  Ó, előbb nem?

A  Nem, nem.

B  Titok?

A  Á, nem. Ma – ha volt és lesz ilyen:
     ha létezik ma -
     mivel e züllő társaságnak megigértem -
     (mert bárgyú s jogtalan boldogságuk
     már ingerített)
     ma önállósítom magamat.

B  És én se tudhatom meg: ez
     miképpen menne végbe?

A  Arcaink: szürke kártyalapok
     egymásra verődnek a tükrökben, az
     induló Nap fényzivatarában
     színt és értelmet rabolnak:
     arany-király, piros-király -
     mindenki a maga módján - igaz?

B  Aludj hát. Én elmegyek.
    Tudjad, hogy mögötted állok.

A  Ki áll mögöttem? Ki áll az ember mögött,
     az óriás magányban, a világ teremtése előtt,
     mikor az egyetlen bizonyosság:
     hogy még minden lehet!

B  Akarattal maradsz magányos...

A  S lesz is magány és lehetőség!
     Megszületik a nap, és szörnyeket
     vajúdnak a lávák, és vakítanak a
     lerágott csontok,
     és baba-fejek ugrálnak a páfrányok
     pórusaiból a gránát-robbanások erejétől,
     s a hajnal, ez a hajnal, ahol az ember
     mégcsak önmagának gondolata:
     a hajnal nekem megszületni segít,
     mert lehetek én is!

B  Hogyan létezel, ha elűzöd barátaidat?

A  Ott állok én, tervbevéve magamtól
     s magam által -

B  És a világ?

A  A világ tapsol vagy fütyül,
     (kedvesen) s időnként megsértődik.
     No menj,
     menj vagy maradj, csak ne haragudj,
     nem érted a játékot: nagy szegénység!
     Látod, hajnal van, és én
     lehervadtam, és fázom is, és
     csak az tart, hogy mindjárt létezem.

B  Olykor nagyon is magabiztos vagy.

A  Mért baj az neked,
     mért baj az, ha a költő megáll a lábán?
     Ha a tűnékeny kövezeten: az elme
     szétterülő kő-virágain
     nem csúszik el,
     ha a szalmiákszagú, aszpik-gyémántos büfében
     el nem káprázik, a fagyasztott
     hús, meg a narancs-sütemények meg a
     vörösbor láttán még szólani tud
     s azt mondja: az én testem, az én vérem, -
     és talpától-szeméig: ő maga, egyetlen ív,
     mert élni tud a föld sóival és forrásaival, és az ehetőt
     salakká és fantáziává szűri át!

B  Megköszöntél már valamit is?

A  Mért fáj az neked, még neked is, hogy élni tudok
     mért fájnak a szeretőim,
     a szerelmem, - az
     hogy naponta az istennel hálok,
     a létrejött világ
     felém áramló üdvözlete
     mért fáj neked?

B  Buktató-nélküli pályádat
     halljuk, mire becsülöd, s azt,
     ki utadat finanszírozza!

A  Mért fáj,
     ha a Politika roppant narancs-szájával
     megforgat engem, és nem vesz be engem,
     mert bukásom a korok homlokán
     mindenkor megbélyegző pecsét -
     és így, mindentől árvaságig-függetlenül
     s kötve mégis irgalmatlan kolonccal:
     a Holddal - koldusan és gazdagon
     ítélek, táncolok s ölelkezem -
     mért fáj?

B  Mert bánt arcodon a jel,
     a jel, hogy bármikor megtagadhatsz,
     igy szólhatsz: nem ismerlek!

A  Nem a megfeszített tagadta meg
     az emberiséget, nem.

B  Mert bánt, hogy bármikor függetlenülhetsz,
     s önmagad fényudvarában
     táncolsz akár a flamingó,
     s kirúgod egyetlen tisztelődet is.

A  Csak tetteidre mondok nemet,
     tetteidre, nem reád,
     nem reád, aki tenyészel
     buján és ostobán, és kedvesen
     mint a televény,
     és szülöd és gyártod a játszódó utódokat,
     mindegyik mint a hajnal, a lehetőség maga,
     s angyalok kürtjei alatt
     forognak a körhinta lovain
     lovagolva mint a királyok,
     s nem akarnám, hogy király-voltukból
     lenyomorítsd őket hivatalnokká
     s kulivá.

B  Okkal-móddal elosztani
     a javakat - ember kell erre is -

A  S minek a hivatal?
     a taposás a kürtökön?
     Robbanjon fel,
     egyetlen rózsa-égésben, és az elszámoló-helyek
     röpüljenek szét mint a gránátvirág,
     számszerint úgysincs semminek alapja,
     menjünk mind követ törni,
     kapálni, és énekeljük meg!
     s a közös veteménybe ki-ki markoljon bele!
     és aztán táncoljunk, táncoljunk,
     mert megőrjít az unalom,
     undora az egyformaságnak -
     - táncolni - -

B  Veszélyes ez az ember.
     Veszélyes, de én imádom,
     lehet, hogy épp ezért...

A  Már elmégy?

B  Te küldesz el.

A  Ó, most te vagy a Megsértett Emberiség!
     S hol vagy akkor, amikor kellenél?
     átrobotolt napjaim után,
     amikor agyondohányozva, agyonidva,
     összeégve mint ama gyermek a szárnyalásban
     kereslek,
     és térden csúszom a flaszteron,
     és mászok elibéd, levetve
     az emberi méltóságot, mert kellesz,
     mert mintáját az emberi létnek
     belőled, az emberből alkotom,
     de csak a közönyt látom,
     holdvilág-pofáidat, ahogy a reklámokra
     rávigyorognak -

B  Sose mondtad, hogy kevés
     az ünnepély,
     hogy még akarsz, sose mondtad -

A  Ünnepély!
     Elmentek a muriba,
     falánk anakonda-szemetekkel
     végigcsókoljátok a testemet, a ruhámat,
     végig-öleltek párzóan, szemérmetlenül,
     a szemekkel, éhes szemekkel, mert ugye
     mindennek ideje van,
     ideje a bérfizetésnek,
     ideje a murinak, a magánynak,
     és nem látjátok, hogy a felolvasott
     tizedik sor után
     remeg a lábom
     a magánytól, igenis, a magánytól,
     a számomra kimért, a beütemezett magánytól,
     és - remélem, mindenki jól szórakozott!

B  Ha ilyen terhes az öröklét:
     vonulj nyugalomba.

A  Nem bánom én,
     hogy jelképnek születtem,
     nem bánom én,
     de gyászt viselek azért
     mert mulatsággá züllik a csoda -
     a csoda méltóságát gyászolom.

B  Miféle szeszély ez megint?

A  Mikor végigcsókoltok engem,
     tudjátok-e, kit csókoltok?

B  Téged magad - ugyan ki mást?

A  Azt, aki föltalálta -
     az aritmetikát -

B  S a ritmikát is, nem?
     És a repülést, és nehezéknek a közgazdaságtant,
     féknek a háborut, pegazus helyett a publikumot -
     talán engemet is te csináltál?

A  S ki más hozott létre?
     Hogy fogaid között a szók
     értelmet és erőt együtt ragyognak olykor:
     nem az én érdemem?
     Bár legtöbbször durva és
     humortalan vagy, akár az ősanyag.

B  Imádom, és ő megtagad.

A  Mikor még ember, állat, démon,
     vegatatív egységben ölt s evett,
     s magunk is állatok vagy démonok
     táncoltunk
     a vérrel átitatott zöldben,
     és lapultak körben a tigrisek, és a
     tigrisszemek tüze
     őrjöngő hordánk körül már úgy szorult
     mint gyöngysor a fuldokló nyakon:

B  No úgye, őrjöngesz megint!

A  Én voltam, aki szálegyenesen
     megálltam, és megalkottam
     az első szót!
     a megfoghatatlan,
     megsebezhetetlen pajzsot
     zavaros homlokotok elé,
     szájatokba az első szót, hogy
     MIND!
     Ez volt a csoda! A mindenség
     csattanva széthasadt, s az értelem kiválott,
     s küzdelemre és kegyelem-adásra:
     jóságra a kétlábú szörny jogot nyert,
     s e jogot én szereztem a csodával -
     gyászolom a csoda méltóságát!

B  Te, te voltál a nagy Napóleon.

A  Hazudsz, mert egy voltam még veletek
     és ti tudtátok! és ott vadásztam veletek
     a nagyvadra, ott véreztem veletek,
     nézd, homlokomon a jel,
     ó nem az idő, nem -
     fenevad karmának nyoma!

B  Ez hát a jel, amitől rettegek.

A  Ez a jel, s bátorságot ad
     tusakodni veletek ha félrefogtok, mert e jelben
     jogom világít!
     S mivé flitterezitek a jelet, hogy vásári
     ragyogása minden szemét boldogulására
     ürügy már!

B  E szemétdombnak - ha jól értem -
     én is szemete vagyok.

A  Ez a jel, ezért hódoltok!
     Ez! Olyan ember mondta ki az első szót,
     aki szentnek tartotta,
     s a szó jegyében megsebesült!
     Ez az ember nem igazolta
     a vérszagtól már-már egymásra uszúlt
     meggabalyodott táncosokat -
     többet mondott nekik -
     ezért imádták.
     De nem mutatsz föl nekem egy Nérót,
     egy Tyrannoszt a sok közül,
     akire lágy szájjal Éljent gurított volna
     ez az ember,
     kitől az új és új szavakat
     akkor még elvárta az emberiség,
     s bár száműzték ezért, megölték,
     de még imádták!

B  S hát téged nem?
     Mered-e mondani hogy nem imádnak?
     Hiszen úgy fordulnak utánad a sugárutakon
     mintha minden nyak spirál-drót volna
     s minden fej bárgyu vas, aminek
     te vagy a mágnese -
     dögivel a kirakatokban portréid állnak,
     ájult kezek cipődet cicomázzák,
     és dőzsölnek az ujjak hajszálaid
     csavar-menetében,
     számontartják piros vérsejtjeid
     csillaghalmazát,
     szeretőid számát, szeretőidét,
     számos barátodét, kik közül, látom
     csak egy vagyok, vagy nem is vagyok -
     Nem imádnak! ilyet mondani
     társadalom-elleni vétek!

A  Ki kérte imádástokat!
     Hát isten akartam én lenni?
     Nem arról volt-e szó, hogy együtt, egyszerre, mind!
     Nem én utáltam-e először
     a bálványozást? a bálványt
     nem én akartam-e elsőnek ledönteni?
     Nem ti tolultatok-e föl
     az egy fő helyébe
     sokezer fejjel,
     falánkul, a becsvágy hashajtójával előre
     kiürítve minden eszményt magatokból,
     hogy a szabad koncnak maradjon hely,
     nem ti tolongtok-e most
     az egy-főre szabott dobogón,
     hogy sokaságtokat látva elámul a közember,
     mert a Holdnak
     már több szeretett atyja van
     mint édesanyja!

B  Igen ám, de ezek az atyák
     téged is kitartanak!

A  S talán méltóképpen tartanak?
     Kinek érték az én gondom
     a szó iránt?
     A magasan robbanó,
     mélyen dühöngő,
     a víz remegésén orgonázó szókat
     ki méri meg?
     A ki-nem-mondott
     de jelenlévő szó élességének
     ki tartja oda a szivét!

B  Ki lenne őrült!

A  Nem öl meg az igaz szó!
     Az ige dühödt mivoltában is áldás.
     Nem öl meg a leggyönyörűbb játék: a szó,
     csak megsebez s megjobbít.
     Gyilkol az ember a háborúban,
     a fegyházban, az aggok menhelyén,
     a szerelemben - s eképpen lehetne állat is -
     de ami emberré hitelesít:
     nem öl meg az igaz szó.

B  Kérdés!

A  Ó, elmegy a költő a Holdba is,
     a Holdba is, ama új szóért,
     és körmeivel lazítja a talajt
     új ásványok, új Bölcsek Köve iránt,
     és együtt fuldokol mindenkivel
     az űrsapka szűk légkörében,
     zihálva a nyomás-nélküli térben,
     hányva a bizonytalanságtól
     új szavakat keres,
     bizarr karácsonyfáját: az emberiséget
     új ragyogással hogy elhalmozza.
     Új viszonylatok szövevényébe
     új világossággal az új bolygón
     rajongva dárdáz.
     S elejti a fényt, mert akinek adná:
     nem létezik...

B  Nem-e?
     Hát ennyi neked a meghódított új világ?

A  Mi van a Holdban?
     Hold, Lúna, Hold,
     poéták agyonvonított álma, égi kenyér -
     menedék! Fölfelé-hulló könnytől platina-domborművé,
     ember-arccá sulykolt menedék - de nincs menedék
     mert mi van a Holdban?
     Korunk megszentelt üzlete,
     legnagyobb befektetése,
     és fényes porzuhatagát az adminisztrátorok nikkel-szárnya kavarja,
     gyémánt szemetükrén a bérelszámolók korcsolyáznak lélektelenül,
     és falják és ölik egymást a keresetért,
     a minél-későbbi nyugdíjért, a kitüntetésért,
     és vakarják és fejtik az ércet a kisemberek,
     maguk is gépek, gépei a gép-rendszerrel átszövött űrnek,
     a fő-gépek pedig ráérnek imádni a költőt
     de csak addig, amíg ki nem kiáltja:
     mi van a Holdban!

B  Élő tagadás, te! Ma este
     a képernyő milliárdos szorzatában
     ezt akarod-e a pofánkba magyarázni?

A  Imádom mindennek indulását!
     Földúrt hold-talajon mint a kenguru
     rajongva szökellek,
     vas-lábazatok rozsdás felületét
     a mínium elé fényesre csókolom,
     a kultúrhálót: a villanyvezetéket
     szövöm, feszítem - érjünk messzire,
     táncoljon magas leadó-tornyainkban a lélek,
     magasan örüljön a lélek, magas célokért
     ugráljon a mikro-hullámok viaduktján,
     de ne ezt adja hírül - hogy minden újulásnak
     bohócai, rongyai lettünk -
     ne ezt!

B  Virágokról beszélj!
     Mikroporózus párnákról, ahol az új kéj
     illattalanul szétvirágzik!
     Terv szerint fogant babák
     ezüst nyáláról,
     a sebességről, átkelő gyalogosok
     riadt nyúl-iramáról - - van vidámság!
     van humor! van szépség!
     Virágokról beszélj!
     De idejében!

A  Lennék álmodozó bolond: megbolondulnátok értem.
     Légi s szellemi lény: enni se tudnátok a gyönyörtől.
     Mechanikus doboló: „az új kor hirnöke” kiáltanátok.
     Léha, parázna: mosolyognátok: „a poéta!”
     Kocsin suhanó menő: „életünk kiteljesítője, törekvéseink megszemélyesítője”!
     de mert nem vágyom azzá lenni, amivé kivántok:
     rühelltek, akár a ragályt.

B  Őrült vagy! s jó hogy még csak én tudom.

A  Mondjuk ki nyíltan: nincs rám szükségetek.
     Elszabotáltátok a béreket;
     a kultúrára-fordított köteg-bankó
     a slágerszerzők lábához rugalmas lépcsőnek összeáll.
     Csináltatok a Holdból kirakatot -
     a jólét viszonylagos!
     Vannak mellékuccák, vannak sugárutak,
     aki fejet hajt: keres, aki nem: oxigénhiányban sorvad.
     Csináltatok kirakatot, s most kéne bele,
     kéne a bohóc, bíborpalástos,
     koszorús, automobilos, bohóc akit fizettek,
     magatokat fizetnétek, magatokat akarjátok imádni -
     de az a bohóckirály nem én leszek.

B  Veszélyes ez az ember.
     Mint üveggalamb, éltem körülményeink
     üvegképletében,
     s most félek: egy ütésétől
     üvegcseréppé
     pengve szétrobbanunk!

A  Mondjuk ki nyíltan: nincs rám szükségetek.
     Sokmindenről tudok:
     az ilyen egyén eleve útált és elitélt.
     Nem is viseli el az ember
     a szúró lelkiismeretet,
     nem, élve nem,
     és ha egy holdbeli világnak
     terhére van a lelkiismeret, hát kivágja a világűrbe
     s kreál magának újat, vagy belebolondul
     és születnek a dilinós utódok, a kretének,
     büntet a természet sokadíziglen, őt nem lehet behúzni,
     nem lehet szennyesen élni - még a hóhér is
     igazolja magát!

B  S igazolod te is magadat, hihetőleg.

A  Szerelmemen kivül
     senkinek számadással nem tartozok.
     Én meghalok - egy por beszél
     s pornak beszél mert meghaltok ti is -

B  Kudarc!

A  Senkinek
     számadással nem tartozok.
     Mi sejtelmetek van az ember-kihordó gondról!
     Engem a szerelem hordozott.
     Ti? Nem mint szülőanya - kilenc hónapig - nem,
     kilenc napig se - egy napig se,
     egy óráig se hordozzátok ki a gondolatot!
     A kész kell, - mint termékekben
     a kész kell, nem baj ha tökéletlen, csak
     kész legyen, csak jobbítani ne kelljen rajta!
     mint művészetben, a kész kell,
     ki legyen pucolva, kicirkalmazva,
     csak gondolkodni rajta s megdöbbenni ne kelljen,
     a készre jöttök, a laza, kész ötletekre,
     üres sziporkára, egy ötletért lezúztok
     bármi nemes gondolatot, mert az ötlet
     - el ne feledjem - sürgősen pénzt fiall!
     Mi sejtelmetek van a készülő,
     ősidők óta készülő beszédről!
     Szavakról, zokogó ókról, dob-dübögésü dékről,
     á-hangok ámuló tiltakozásáról, amikkel
     a gyilkos rakétát is meg lehet állítani,
     mert erre találták fel a szót,
     hogy tiltakozzon, álmodtasson és emeljen!
     Mert emel toronyházat a termesz is,
     ragaszt a darázs mértani palotát
     s megbélleli ehető arannyal,
     radar-szerve a bogárnak precíz és örökölhető,
     rabszolga-társadalmat alakít a hangya,
     tagolt fecsegésre idomul a papagáj -
     hát ami emberré tesz,
     azt kurvítanád el:
     a gondolat-hordozó beszédet?
     A fekvő ribanc-vegetáció: a természet fölött
     legyünk diadalmasan vegetáló
     ribanc-király?

B  Hallgatlak.

A  Nem ezért indultunk!
     Könnyü szívvel, mintha csak pünkösdirózsa-szirmokat -
     nem ezért hajigáltuk a téglát az állványokon,
     nem ezért húztunk pilótasapkát,
     vívmányaidat, új világ, nem ezért
     próbáltuk elsőnek, hogy élőnél több a halottunk!

B  Mit akarsz tenni?

A  Ma este
     kihirdetem százötvenezer Borgia bukását.

B  Hogyan?

A  Azok vagytok: egymás sarkára hágó, naprakész
     maffia-koronások.
     Én mondom ezt ki,
     én, a porszem a mesebeli népből,
     mert mi a nép ma is? A szent balek;
     költő a Holdban!

B  Ragyogó.

A  Én nem urat váltani kerültem a Holdba,
     mint szennyes trikót dob le az ember,
     hogy majd az új is kikopjon a tisztaságból.

B  Ugy hát meztelenül...
     Intsem az ügyeletes tündért?

A  Hagyd ezt. Régi lemez.
     Se testem, se lelkem nem lesz
     s nem volt ribanc alattad.

B  Nem történt semmi. Mit óhajtasz?
                                     Mi a program?

A  A tisztaság - mint a Megváltó ruhája,
     amint viselőjével együtt nőtt és tündökölt.

B  Megkönnyebbül a lelkem - -
     megérem, hogy vallásosak leszünk?

A  Ez is csak: álarc.
     Se égi, se földi támaszték
     vasfa-derekamnak nem kell.
     Nem kell a kokain
     zöld mámora,
     mert kábít, nyűgöz, akadályoz
     majd úgy, mint te.

B  Igyunk erre valamit!

A  Nem kell, az alkohol se kell,
     lesöpröm az arany italos-üvegeket, a poharakat
     megzúzom akár a fogaim között,
     pedig imádok élni, a dáridóban
     isten voltam, s nem kell - de a természet se kell,
     síkságok mosolya, oroszlánfejű
     sziklahegyek ritka varázsa is
     leolvad szellememről mint az ezüstmáz - -
     vagy nem is.
     Majdnem mindent megéltem.
     Ittam, mulattam, robotoltam, átgázolt rajtam a pénz,
     átgázoltam én a pénzen, a szerelmen -
     minden volt! s mindennel gazdagon
     nem a kikoplalt próféta átkozódik, de az
     aki élt!

B  Ma este hát...

A  Ó, hallgass meg!
     Valamikor
     bámultunk a tiszta Holdba - emlékezel?
     Hínáraival, géppisztoly-csövével
     nyűgözött a föld,
     a mocsok, a föld! s bámult a költő és barátja
     a Holdba,
     a tisztaság cipójába - s ma a Holdból
     nézünk a Földre, a béklyózó Holdból a Földre,
     mert merre nézzünk, ha szennyünket
     a legmesszibb csillagképbe is
     hurcolni képesek vagyunk, ha ide is -
     s fejünk fölött a Föld, súlyosan vétkeinktől,
     s vétekből csak a vétekbe nézhetünk,
     mert hiszen
     az álmodott világ itt van, itt vagyunk a Holdban!

B  Veszélyes ez az ember. Szavakkal üt,
     mint ököllel a boxoló,
     a szívgödörbe valami olyan
     vádat vág, hogy élő ember
     el nem viselheti.

A  Bár ne viselnéd el!
     Bújnál ki bőrödből, ütlegelt róka,
     hagynád a bundád, a fényes tetveket,
     mert a csupasz ín, ideg, a szélre-esőre érzékeny
     nyers-husod értékesebb
     a kor rádforrott hacukájánál!
     Bensőd, bendőd értékesebb,
     mert ott az emésztés
     nem vezényszóra, nem is vidámműsor-rigmusra folytatódik -
     megemészted a gazellát, a planktont -
     de semmi magyarázkodás:
     megemészted te anyádat is,
     zeneszóra, cifrán, felszalagozva,
     megindokolva,
     a haladás nevében - -
     bár ne viselnéd el ütlegemet -
     halnál bele!

B  Halj belé te!
     Ki leverő hangokkal süríted keménnyé
     az oxigént - hogy kínzó tüzet szív
     aki lélekzetedet belehelli:
     te pusztulj bele a tömör tűzbe,
     te, aki évezredek óta
     szabadságról vagy halálról prédikálsz
     s „dühödt vagyok! kedvetlen! elvágyom a világból!”
     így veszed el apránként szájunk ízét
     a konszolidált jóléttől, s hajszolsz
     nem is tudod mire - hajcsára a bizonytalannak,
     te rothadás! Megismertelek.

A  Én haljak meg?
     pusztultak az én őseim, vezényszavaiddal
     fölagancsozva,
     dobszóra, látványosan,
     de az a dobszó nem rímekből ropogott:
     nagyonis úgy szólt mint a pénz kopogása!

B  Ilyen vádak alatt
     megőrülés nélkül
     ki élhetne tovább!
     Ki vezényelné az építkezést!

A  S ki rakná zsebre a pénzt!
     Mondtam ugye, hogy szennyes létre indokot
     muszáj találni! S hogy Júdás-csókod:
     koporsómon a bélyegző,
     hogy hiteles halott vagyok!

B  Koporsó! Júdás! Mennyi keserűség!
     S te azt képzeled: panaszaidra
     sőt fenyegetésedre
     gyászt ölt a világ,
     s mellét verve csinál leszámolást?
     Nem! Élni fogunk, élni, nélküled!
     S ha te azt mondod, ember-nyelvű lélek,
     hogy munkánk az ördögé,
     hogy Holdunk: édenünk, ami fogható:
     nem létezik,
     válts hát meg minket:
     pusztulj el!

A  Mielőtt kijátszom az Adu-ászt, mi?
     Éljen a slágercsattanó-parancs:
     haljon meg a költő!
     Ez már igen!
     Le vele, ha naponta meghal
     rikoltva a Holdra-itélt jövőt:
     Szárnyatlan hajnal narkós foglyai
     tolongnak majd a bélyegzőóránál a percért,
     és drukkolnak a Hold-bajnoki meccseken
     hogy aggodalmukat szétzúzza a labda,
     s rimánkodnak Fortuna kerekéhez
     mert életük már-már virágában
     fölösleges - -
     Tetű világ, ribanc világ,
     az én szemeim bánata
     legyen a rothadásé?
     Hát nem értitek, hogy minden lapom
     játék az életért?
     Meghaljak, valóban?
     De könnyen adod -
     kipróbálnád-e orvosságodat?

B  Őrült, tedd le a kést, igyál vagy szónokolj,
     eressz el, mit vétettem? Segítség!

A  Csöndesen, uram: kezemben vagy.
     Tanu nincs. No, hát milyen érzés
     torkodon a kés? Na, hová lett a fönség!
     Kiver az izzadság, mi? Remegsz!
     No - meghaljon-e a játék?
     Meghaljon-e a játék, az életre feltalált mentség,
     mert nélküle csak vak ölés dönt,
     csak vér zuhog - mert durva kezetekben
     megfullad a szerelem és meghal a madár!
     Lódulj!
     E késsel együtt úgy hajítlak el
     mint az Undor Himnuszát!

B  S én mint élő gyalázatomat:
     megöllek! Igy!
     Pusztulj, gyalázatom!

     Tanu valóban nincs.
     Megöltem - fiatalságom társát -
     megöltem a játékot.

     Hiszem: sírással vezekelhetek.

     Meghalt - megölte magát! - igen.
     Majd írunk róla fényes gyászbeszédet.
     Díszsírhelyre tegyék, koszorúja ragyogjon,
     vakítsanak a gyászos égők - ó nemes halott,
     ezt kivívom - - és mint életedben:

     halálodban is melletted leszek!