Dr. Farkas Levente András: A Kék Cetli ébresztett rá arra, hogy az érzékenységemben rejlik a szupererőm
Második évadánál tart a Kék Cetli, a Petőfi Kulturális Ügynökség műsora, melyben dr. Farkas Levente András az élet értelmét kutatva beszélget a hagyományainkat, kultúránkat, hétköznapjainkat formáló ismert és elismert emberekkel. A műsor varázsa, hogy mások történeteinek, gondolatainak és érzelmeinek megismerése által önmagunkhoz, önmagunk lényegéhez kerülhetünk közelebb – és éppígy ismerhetjük meg Levente belső világát is, ami az elsőtől az utolsó percig tükröződik a beszélgetésekben, a képsorokon.
Hogyan függ össze a Kék Cetlivel a személyes érdeklődésed, az identitásod?
Erre a kollégáim fogalmazták meg az eddigi legtalálóbb választ, amit igaznak érzek. Azt mondják: ez az ember maga a Cetli. Az adja a műsor – főként a második évad – vázát, hogy magamról mesélek el történeteket, emlékeket, élményeket, szép vagy épp mélységesen sötét pillanatokat, és ezt a megosztást rendkívüli emberek gazdagítják a saját gondolataikkal.
Egészen személyes út során jönnek létre a műsorok, hiszen én alakíthatom, hogy miről beszélgetek például egy űrhajóssal, egy zenésszel, egy bűvésszel. Ilyenkor nem riporterként vagyok jelen – találkozom az emberekkel és beszélgetek. Ez nagyon hálás szerep. Tehát nem tudom elválasztani magamtól a Cetlit – ez a lelkem egy darabja.
Te irányítod ezeket a beszélgetéseket, ebből adódóan téged tükröznek.
Igen. A Cetli első évadának forgatási ideje alatt egy nehéz életperiódust próbáltam túlélni. Nem éreztem magam annyira jól a fejemben, mint ahogy kellett volna, egészséges vagy kényelmes lett volna.
Hiszen úgy alakítottam a beszélgetéseket, hogy a mély lelki témákat érintve megnyugtassanak a beszélgetőtársaim, hogy nem vagyok egyedül, és nem velem van a baj, nekik is vannak fájó megéléseik.
Ugyanakkor az inspirált állapotaim is éppígy láthatók és érezhetők a műsorban. Minden beszélgetés az éppen aktuális lelki- és tudati állapotomat tükrözi. Fogalmam sincs, hogy a Cetli nélkül milyen lett volna az az időszak, a forgatás volt az egyedüli jó a nehéz hétköznapokban.
Milyen felismeréssel gazdagodtál a Kék Cetli első évadának forgatása közben?
Észrevettem, hogy nem szeretem lexikális módon tálalni a kulturális információkat, ezzel párhuzamosan pedig felismertem, hogy mit szeretek: érzékletes kulturális hasonlattal kiegészítve megosztani a világról alkotott gondolataimat és érzéseimet. Például: „és akkor úgy éreztem magam, mint ahogy Mozart 40. szimfóniája kezdődik” – mondom, miközben a néző hallja a műsorban a dallamot. Nem a lexikális tudást és a művészeti alkotást állítom a fókusz középpontjába, hanem a saját gondolataimat, érzéseimet és megéléseimet, melyeket kulturális nagyszerűségekkel támasztok alá, teszek színekben gazdaggá és átélhetővé.
Mit tanultál magadról a forgatás során?
A Cetli ébresztett rá arra, hogy az érzékenységemben rejlik a szupererőm, és arra is, hogy ezzel a szupererővel tudom összekapcsolni a nézőket a műsorban felmerülő témákkal. Az első évadban sokat beszéltem az apámról, mert friss volt az elvesztése – bár még most is az –, és egészen addig elnézést kértem azért, hogy róla beszélek, míg rájöttem: a vele kapcsolatos emlékeimben van olyan tanítás, ami másoknak is hasznos.
Rengeteg személyes emléket osztok meg magamról. Nem félek a világra önteni azt, amit valaha megéltem – nincs másom, amit a világnak adni tudnék. Egy költő, egy író, egy festő is azt képes adni, ami neki van. Ha a 18. században élnék, talán leírnám ezeket a gondolatokat, de ma már nem feltétlenül szükséges leírni őket. A kollégáim kamerával rögzítik, amit mondok, és zenét teszünk a felvétel alá, hogy még érzékletesebb és átélhetőbb legyen a hangulat. Érzékenyen és őszintén érdemes csinálni ezt.
Azt gondolom, hogy az ilyen igazul és akár nyersen őszinte kommunikáció ismeretlenül is ismerősökké teszi az embereket…
Pontosan. Nincs értelme a beállított imidzseknek, pózoknak. Mindenki pontosan tudja, hogyan néznek ki a hétköznapok, nincs értelme úgy tenni, mintha azok ránk nem vonatkoznának. Úgy viselkedem, mintha egy nagy baráti társaságban ülnék.
Többször találkoztunk már közönségtalálkozókon is azokkal a nézőkkel, akik követik a Kék Cetli epizódjait, és mindig nagyon közvetlenek tudunk lenni egymással – pedig teljesen idegenek vagyunk. Szerintem nagyon fontosak ezek az alkalmak is, az, hogy élő terekben is találkozzunk, éppen most szervezünk egy áprilisi eseményt is.
Érzel bármi eltérést az első és a második évad között?
Egyrészt nagyon más a két évad hangulata. Másrészt az elsőben még új volt nekem a feladat, mára azonban testhezállóvá vált. Bevallom, alkalmatlannak érzem magam a riporterszerű kérdezésre, így puszta kérdezés helyett beszélgetek – ami azért is jó, mert a visszajelzésekből tudjuk, hogy az én gondolataim is érdeklik a nézőket.
Ha egyetlen inspiráló mondatot emelhetnél ki az adások tartalmából, mi lenne az?
Bármelyik beszélgetőpartneremtől idézhetnék, mert minden találkozás csodálatos volt. Most elsőként Győrfi Pál jut eszembe, aki a második évad utolsó adásában így szól: negyven év mentőzés után tiszta szívvel annyit mondanék az embereknek, hogy mindig van remény.
Küldetésednek érzed, hogy visszavezesd önmagukhoz az embereket az általad készített videós tartalmakkal?
Hallottam visszajelzést, miszerint ez történik a videók hatására, de ezt nem egy konkrét küldetés eredményeképp érem el. Egyszerűen azt érzem, hogy olyan videókat kell készítenem, amikben én magam a lehető legközelebb vagyok ahhoz az emberhez, aki valójában vagyok. Ez valószínűleg egyfajta mánia, és lehet, hogy ezzel a nézőket is hozzásegítem az önmagukkal való kapcsolódáshoz. Az életutamon és a Kék Cetliben ugyanaz a célom: a lehető legtermészetesebb módon, keretek nélkül eljutni addig a pontig, amíg már nincs bennem semmi felesleges.
Címlapfotó: Csiki Vivien/Kultúra.hu
