Fecseg a felszín - KOVÁCS PATRÍCIA

Járó Zsuzsa és Szandtner Anna után Kovács Patrícia a harmadik színész az egykori, "a legendás" Máté Gábor - Horvai István-osztályból, akinek életét személyre szóló színházi előadáson ismerheti meg a Zsámbéki Színházi Bázis közönsége. A kéthetes intenzív workshopon, sok improvizációval készült előadás ezúttal azt mutatja meg: milyennek látják Kovács Patríciát egykori színművészetis osztálytársai. Ilyenformán egyfajta "pszichoszínház", amit látunk, csoportterápia, szó szerint kibeszélő-show - a színészek mondhatnak hideget-meleget, a címszereplő tűri, néha reflektál rá, de az este legnagyobb részében a színpad mellett vasalgat. Rezzenéstelen arccal - pedig a vélemények meglepően kemények és kritikusak.

 

Hogy a színész feltárulkozik nézői előtt, a színházban történhető dolgok közül az egyik legtermészetesebb (gondoljunk csak Karinthy A cirkuszának "öngyilkos" bohócos jelenetére) - várjuk tehát, hogy ez a mostani mélyebb, szélesebb körű és magyarázatokkal, reflexiókkal dúsított legyen, nem csak a színészről és nem is csak az emberről szóljon, s reméljük, hogy - noha a színész életének legjelentősebb része szakmán vagy akár a színház négy falán belül zajlik - nem lesz benne túlontúl sok a csak belülről, csak rokonoknak és kollegáknak érthető momentum. Azaz, hogy az előadás tárgya közös ügyünk legyen, úgymond közérdekű, s ne kizárólag azt lássuk, ami a csoportterapeutára és a csoport tagjaira tartozik csak. A mostani ego-előadáson mindez kevéssé sikerült.

 

 

A kezdés szimpatikus: az egybegyűltek a színésznő láthatatlan falra aggatott fotóit nézik, akár egy vernisszázson, ám talpig feketében, hogy akár halotti tort is vizionálhatnánk. Valamivel később, míg Kovács Patrícia oldalra vonul vasalni, a hatalmas asztali lámpa fényétől megvilágított színpadon, mintegy visszaemlékezésként családi jelenet zajlik. A kis Patrícia (Szandtner Anna játssza, mint a későbbiekben oly sokszor, itt is lenyűgözően tehetségesen: döbbenetes, hogy hányféleképp tud sírni, hogy mind mennyire hihető, hogy egy apró, igazán fel sem épített karaktert is milyen kidolgozottan tud eljátszani) először kacérkodik a színjátszással, ám alkoholista apjának (Fenyő Iván végig kimagasló lendületéből itt szerepe szerint semmi nem látszik még) hiába énekli az István, a király dalait. A jelenet végén a valódi Patrícia felsegíti, szeretettel megtörölgeti részeg "apját", és letámogatja a színpadról. Szép szimbolikájú jelenet: a múlt újraélése és újrajátszása, ahogy a szembenézéssel végső soron a megbocsátást segíti.

 

Ám hamarosan tónust vált az előadás, s abszolút hatalmat ad a magánéletnek - hol jobban, hol kevésbé érdekesen. Néhol meglepően őszinte és így durva egy-egy jelenet (az egyikben Kovács Patrícia kamaszkori beteges hazudozásaival szembesítik a még mindig pókerarccal vasaló színésznőt), néhol viszont - s ahogy múlik az idő, úgy egyre inkább - egészen érdektelen. Fenyő Iván és Mészáros Béla a címszereplő egykori egri élettársát - alighanem Anger Zsoltot - gyalázzák hosszasan, és rengeteg jelenet szól a színésznő jelenlegi, Gusztos Péterrel való kapcsolatáról. Ezek a jelenetek egészen gyermetegek: mint a felnőtt óvodások, a színészek csak ujjal mutogatnak Kovács Patríciára - be-be-bee, te politikussal kavarsz! Persze hihetnénk, hogy ez a közvélemény kifigurázása, ám a játszók olyannyira belevetik magukat e jelenetekbe, és olyannyira túlragozzák a témát, hogy olybá tűnik: az ő véleményük fikarcnyit sem különbözik a közétől. Még a dramaturgiailag kiemelt helyen szereplő záródal is pusztán egy Evita-paródia: Kovács Patrícia Gusztos Péterhez énekel. Az előadás mélypontja nem ez, hanem amikor vagy tíz percig megállás nélkül megy az SZDSZ-es képviselőnek címzett "faszszopó buzi zsidó"-zás, két szkinhed szájába adva, egy gyengécske és kissé logikátlan alapötlet miatt (a két fiatalember elrabolta Patríciát, hogy megfélemlítse Gusztost). Itt még csak azok dobolnak idegesen vagy unatkozva a térdükön, akik tesznek rá, hogy "hírességgel" vagy "átlagemberrel" jár éppen a művésznő - ám később sincs semmi, ami visszabillentse a mérleget az öncélú kabarétól a színházi élmény felé.

 

 

Noha a címszereplő rendkívül érdekes életutat tudhat maga mögött - volt társulati tag Egerben, felmondása után játszott a Katonában, a Radnótiban, volt szabadúszó, jövőre a Vígbe megy, hatalmas nézettségű közönségfilmek főszereplője volt -, ám mindezzel nem tudnak vagy nem akarnak mit kezdeni: legfeljebb egy-két szóban megemlítik e stációkat, de a fentebb említett reflexiónak vagy magyarázatoknak nyoma sincs. Sőt, még a Gusztos-kapcsolathoz hasonlóan bulvárhír-értékű bankreklám-szereplést sem tudják igazán feldolgozni: néhány rossz értelemben infantilis utalást tesznek rá, de ez is megmarad szigorúan felszín-közelben. Amire pedig valóban reflektál az előadás - tudniillik, hogy Kovács Patrícia korosztályának sok tagjával ellentétben a klasszikus szerepekben és színházakban érzi igazán jól magát -, az is megmarad mindössze egyetlen utalásnak (egy évszázados báli ruha a címszereplőn).

 

A családihoz vagy a hazudozóshoz hasonló jelenetek ritkák - marad inkább az egykori csoporttársak véleményének ismertetése. Ezt pedig nehéz hová tenni: rengeteg negatívum hangzik el a színésznőről, és szinte semmi pozitívum. Az utolsó előtti jelenetben, miután Járó Zsuzsa és Mészáros Máté mindennek elmondták (sekélyes, butácska, stb.), megegyeznek abban, amit az előadás mindvégig sugallt: hogy bár okuk nemigen van rá, mégis szeretik Patríciát. Mi pedig a fejünket vakarva távozunk: arról, hogy mi lakik Kovács Patríciában, egy kétoldalas interjú több támpontot ad, itt viszont nagy túlsúlyban voltak a dehonesztáló kijelentések róla. Márpedig egy túl hosszú, rendkívül egyenetlen színvonalú, kissé esetleges előadást szentelni pusztán annak, hogy megismerjük 13 ember nem túlzottan összetett véleményét valakiről, még egy alkalmi, nyári, legfeljebb félig komolyan vett előadástól is kevés - ha pedig ez a bizonyos vélemény negatív, még inkább úgy érezzük: ehhez nekünk semmi közünk.