Nem minden jó zenész játszik jó zenét. Ezen egyszerű axióma alapján könnyen elfordul az ember a virtuózoktól. Merthogy virtuóz az, aki technikailag páratlant tud: vagyis mutatványos. A gyorsaság, a könnyedség, a magabiztos pontosság az ismérvei fajtájának. Olykor-olykor azonban a technikai tudás és adottság párosul egyfajta szellemi kisugárzással is. Victor Wooten eme kivételes mixtúrák egyike.
A világ egyik legjobb (ha nem a legjobb) basszus-gitárosának tartott zenész az A38 hajón koncertezett, immáron másodszor. Zenekarának tagjai egyben rokonai is, a gitáros a bátyja (Regi Wooten), a billentyűs az öccse (Joseph Wooten). Victor pedig valami nagyon durván áll kettejük között, szó szerint ide-oda rohangál a színpadon. Ám a családi zenekar ékköve az énekesnő, a ?The Voice? maga, Saundra Williams, egy elragadó funky hang.
Wooten igen érdekes legenda, többek között azért, mert zenekarában akad még egy basszusgitáros, Anthony Wellington, egy mókás alacsony ember. Nehéz lehet a világ legjobb basszusgitárosa alá játszani, még akkor is, ha Wooten elegánsan hagyja érvényesülni Anthony-t. A színpadon hatalmas mosolyok halmazát láthatja a közönség, a szólista pedig olykor tiszteletreméltó alázattal játszik alá a többieknek.
A koncert néhány igazi funky-jazz csemegével indul, például az örök kedvenc Ain't no sunshine című Bill Withers kompozícióval. Itt most beszámolhatnék a zenekar csodás összjátékáról, a tagok hangszeres tudásáról, vagy arról, hogy Wellington Fedora típusú basszusgitárja jobban szól, mint Wootené, de nem teszem. Egyetlen dolgot kell kiemelni: az úgynevezett feelinget.
Ez az, amit hetykén szoktak metálosok és punkok végül is a pop-szakmával vállvetve lenézni, illetve feladni. Pedig a megfogalmazhatatlan feeling, ami tulajdonképpen nem más, mint a mozdulat súlya időben elosztva és hanggá transzformálva, egyszóval ez a fogösszeszorítós dolog nem más, mint éppen az, ami ösztönként jelentkezik. Tehát végeredményében nyers, brutális, és valahol éppen ott gyökerezik, mint egy egyszerű négyakkordos dühös punk-riff vagy egy népzenei felütés.
A Wooten Band nem pusztán kíséri Victort, hanem igazi atmoszférát teremt, csápoltat, megmozgat - vagyis mindent, amit egy hagyományos jazz-koncert képtelen kihozni a jóindulatú hallgatóból. A feeling kikristályosodik a levegőben, a közönség egy levegőre szusszan.
A központi személyiség persze Victor marad, akit egyes rajongók egyenesen szakrális guruként követnek - és teljesen igazuk van. Arra is képes ugyanis, hogy egy hihetetlen pörgős, hangos, már-már speed-metálos tekerés után lehalkul és tíz percet játszik alig hallhatóan. A közönség a lélegzetét is visszafojtja, úgy figyel, jó pár százan egymást pisszegik le. Igazi metafizika. Fő attrakciója a körülbelül húsz perces szóló, melyben édes a sóssal, keserű a savanyúval keveredik, a hallgatót pillanatonként más és más effektusokkal stimulálva.
És a tömeg tátott szájjal áll és hallgatja, ahogy egy szem basszusgitáros szimfóniát rittyent a színpadon. Wooten ugyanis tökéletesen uralja a hangszerét, a hangok tulajdonképpen gondolatainak materializációi (amennyiben matériáról itt lehet beszélni). Test, gondolat és zene együtt, egy időben dobog. Nagyon is testi dolog basszusgitározni, de Wooten analitikus elme is egyúttal, vagyis pontosan tudja, hogy éppen mit csinál. E testi és zenei tudatosság teszi kivételessé az üres virtuózok között.
