A Fejedelmek aranya – uralkodói reprezentáció Erdélyben című tárlat egyik kurátorával, dr. Tóth Csaba régész-numizmatikussal, az MNMKK Magyar Nemzeti Múzeum munkatársával beszélgettünk.
Ha visszautaznánk az időben és ellátogatnánk a korabeli fejedelemségbe, milyen gazdasági életet tapasztalnánk ott?
Az Erdélyi Fejedelemség egy jelentős gazdasággal és politikai hatalommal rendelkező, erős ország volt. A vesztes mohácsi csata után jött létre, a kettős királyválasztást és az ország három részre szakadását követően. Északon megalakul a Habsburg-uralom alatti Magyar Királyság, középen a török hódoltság, keleten és Erdélyben pedig az Erdélyi Fejedelemség. A hódoltságban nem folyt pénzverés, a másik két utódállamban viszont a középkori hagyományokra alapulva folytatódott. A közel másfél évszázados erdélyi pénzverés II. Jánostól és a Báthoryaktól, Bethlen Gáboron és a Rákóczi fejedelmeken át egészen az utolsó fejedelem, Apafi Mihály 1690-ben bekövetkezett haláláig a magyar pénztörténet kiemelt időszakának számít. Területén 14 verde működött, egyesek, például a marosvásárhelyi csak pár évig, de Gyulafehérváron, Kolozsváron vagy épp Szebenben a 150 év alatt végig zajlott a pénzverés.
Az ország, amelynek természetesen voltak jobb és rosszabb periódusai, mind nemesfémekben, mind egyéb természeti kincsekben meglehetősen gazdag volt. Épp ezért amikor az aktuális fejedelem éppen helyes gazdaságpolitikát folytatott (és rendesen fizette a törököknek az adót, ilyen volt például Bethlen Gábor időszaka), az ország virágzott, telt bőven reprezentációra, építkezésekre, sőt még a határokon átívelő háborúk finanszírozására is.
Milyen pénzeik voltak, és ezek közül melyek lesznek láthatóak a kiállításban?
Az erdélyi pénzverés a középkori magyar gyökerekből nőtt ki, és jellegét árnyalta az ország földrajzi helyzete, a szomszédos országokkal való kereskedelmi, politikai és kulturális kapcsolata. Az országban többféle pénzt használtak: egyrészt különféle méretű ezüsttallérokat, másrészt nagy értékű aranydukátokat, melyeknek léteztek hányadosaik és többszöröseik is. A legnagyobb értékű pénzeket az utolsó „nemzeti” erdélyi fejedelem, Apafi Mihály korában verték, neki ismertek ötvenszeres és százszoros súlyú dukátjai is. Az 1677-ben vert ötvenszeres dukátot, amelyből csupán ez az egy példány létezik a világon, elkészültének kereken háromszázadik évfordulóján, 1977-ben szerezte meg a Magyar Nemzeti Múzeum Svájcból, 250 ezer svájci frank értékben.
A kis értékű aprópénzek verése nem volt jellemző az Erdélyi Fejedelemségre, ezek (denár, garas, poltura, dutka stb.) helyett főleg külföldi, magyarországi, lengyel és különféle német fizetőeszközöket használtak. Kedveltek voltak még a megszokott kerek formától eltérő alakú pénzek, a négy- és hatszögű úgynevezett csegelyek, és a csillag és félhold alakú, valamit hatszögű veretek. Ez utóbbiakat nem a pénzforgalom számára készítették, hanem reprezentációs célból: azokkal más uralkodókat ajándékoztak meg, esetleg kitüntetésként adták át az arra érdemeseknek. Ezek mindegyikét megtekinthetik majd a látogatóink, sőt, több különlegességgel is készülünk.
De unikális az a II. Rákóczi György fejedelem által veretett hosszúkás ezüstlap is, amelyen öt tallér és nyolc denár éremképe látszik, de ugyanilyen egyedülálló Apafi Mihály csillag és félhold alakú dukátcsegelye. A fejedelmi verdékben a legősibb pénzverési módszert, a kalapácsos kézi verést alkalmazták, ezért az általuk használt verőtövekből is megmutatunk jó néhány darabot.
Miért számít ennyire különlegesnek ez a leletanyag?
Erdély nagyon gazdag természeti kincsekben, a sóbányászat mellett mindig is kiemelkedő szerepet játszott az arany- és ezüstbányászat is. A terület nemesércekben való gazdagsága az ókor óta közismert volt, már Hérodotosz is megemlékezik a Maros folyó mentén élő „agathürszoszok” aranyáról. Az Erdélyi Fejedelemségben nagyon sok pénzt vertek, de ezek nagy része elment a háborúkra, valamint a török uralkodónak fizetett adókra, kenőpénzekre, akik viszont a kapott pénzeket nem tartották meg, hanem beolvasztották és saját érméket vertek belőlük. Ezért nagyon kevés maradt meg belőlük.
A különlegességüket egyébként nemcsak a ritkaságuk, hanem a szépségük is adja. Míg a Magyar Királyságban professzionális vésnökök dolgoztak, apáról fiára szállt a szaktudás, addig Erdélyben a pénzeket ötvösök készítették, ezért bájosan amatőr munkáknak számítanak. Az érem vésése során kevésbé az arc megmunkálására, sokkal inkább arra helyezték a hangsúlyt, hogy a címert, illetve az uralkodó ruházatát, páncélját, szablyáját, buzogányát minél hitelesebben, a valósággal megegyezően ábrázolják.
Miért volt fontos, hogy a fejedelmek arcképei a pénzekre kerüljenek, és milyen kurátori koncepció mentén épült fel a kiállítás, az az MNMKK oldalán derül ki.
Fotó: Hegyi Júlia Lily / Kultúra.hu
