 |
David Murray |
Bámulatra méltó, micsoda energiával dolgozik David Murray! Rendszeresen ad ki saját lemezeket, külföldön helyi muzsikusokkal készít felvételeket, filmzenéket ír, az afro-amerikai kultúráról szóló dokumentumfilmekben tűnik fel, és mellesleg irányítója a World Saxophone Quartetnek. Ma is ? joggal ? a nagy avantgárd jazzszaxofonosok utódának tekintik, de ez nem tartja vissza attól, hogy egyes albumain kizárólag szívrepesztő balladákat vagy éppen funky groove-okat, esetleg hip-hop- és rap-elemekkel tűzdelt, pattogó ritmusú zenét játsszon. Míg azonban magukat sok stílusban kipróbáló egyes kollégái esetében nehéz eldönteni, melyik irány is igazából a sajátjuk, s melyek az ideiglenesen felpróbált maszkok, Murray-vel kapcsolatban nem is kérdés, hogy játékának fő forrását Albert Ayler és John Coltrane zenéjében kereshetjük.
A szaxofonos alkalmasint nevet ad kisegyütteseinek. Az 1990-es Special Quartet egyértelműen Coltrane szellemében jött létre: nemcsak McCoy Tyner és Elvin Jones jelenléte miatt, hanem azért is, mert programjukat a jól ismert Cousin Maryvel kezdték. Tíz évvel később alakította meg Murray a Power Quartetet John Hicks, Ray Drummond és Andrew Cyrille társaságában: ennek az együttesnek már közvetlen köze van az idei győri fellépéshez, hiszen a dobos most, a Black Saint Quartetben is Cyrille maradt, és a felhangzó repertoár elsősorban szintén az új négyes lemezére, a Sacred Groundra épült, csak míg Győrben Jaribu Shahid bőgőzött, a lemezen továbbra is Ray Drummond maradt Murray kísérője.
A Fekete Szentek, azaz a Black Saint Quartet David Murray korábbi kiadója, az amerikai és európai avantgárd jazzt publikáló olasz cég előtt emel kalapot. Teljes joggal. Az 1975 óta létező Black Saint jelentette meg többek között a Dewey Redman?Ed Blackwell duó, John Carter, Hamiet Bluiett, Marilyn Crispell és Joseph Jarman néhány fontos lemezét, s testvércégük, a Soul Note hasonlóan vonzó katalógussal büszkélkedhet. A vállalkozás napjainkban is működik, változatlan ars poeticával. Felkarolja az olasz avantgárd ifjabb képviselőit (Carla Marciano), de továbbra is érdeklődik a nemzetközi improvizatív zenei fejlemények iránt (Gebhard Ullmann, Ellery Eskelin, Scott Dubois stb.).
Andrew Cyrille |
|
Győrben a megújult, impozáns belső terű zsinagóga fogadta a vendégeket, immár Egyetemi Hangversenyteremként. Az új név sajnos erős túlzásnak hangzik, mivel az akusztika, ha lehet, még rosszabb, mint volt a romos zsinagóga idejében. A mellettem ülő kollégának például olyan érzése támadt, mintha a színpad és a nézőtér közé egy uszodát telepítettek volna. A Murray-zenekar azonban viszonylag hamar annyira lekötötte a hallgatók figyelmét, hogy sikerült megfeledkeznünk a gyalázatos hangviszonyokról. A Győrbe látogató együttesben a fent említettek mellett Murray régebbi partnere, Lafayette Gilchrist zongorista szerepelt még. Ő a kvartett legkevésbé kiforrott tagja: hol Tyner, hol Hicks, hol pedig Horace Parlan modorában zongorázott, de az egyéni hang hiányáért bőven kárpótolt zenei alázatával, illetve a triórészek ügyes navigálásával. Jaribu Shahid bőgős sem először kísérte a szaxofonost. Ismét bizonyította, hogy mindent tud, amit a Great Black Music előadása megkíván egy muzsikustól. Aligha véletlen, hogy ő vette át Malachi Favors helyét az Art Ensemble of Chicagóban. Shahid játékában alkalmilag a kontrapunktikus szabad improvizáció mestere, máskor a ritmikailag precíz, kidolgozottan frazírozó, a stiláris egységet szigorúan biztosító kísérő kerekedett felül. Ám még az övénél is lenyűgözőbb hatású volt a harmadik sideman, Andrew Cyrille játéka. Cyrille igazi dobos: játéka laza és könnyed, ami tökéletesen megfér a muzsikus 'feszült' figyelmével, ahogy a ritmusszekció tevékenységét követi. Sokkal kevésbé agresszív, mint nem egy másik nagynevű avantgárd ütős, például Rashied Ali, viszont ösztönösen mindig a helyes játékmódot választja, olyannyira, hogy színpadon a néző hosszú percekig nem tud szabadulni a látványától, s hajlamos a kvartett összjátéka helyett csakis a szerényen kísérő Cyrille-t figyelni, akinek stílusában ott rejtezik a Cecil Taylorral töltött sok esztendő minden zenei tapasztalata, valamint az afrikai őszenék iránti mind intenzívebb érdeklődés. Cyrille egyik szólójában vékony pálcákkal ütögette a pergődob káváját: ez sem öncélú virtuózkodás, hanem a zene összképébe tökéletesen illő stiláris momentum volt.
David Murray ezúttal a közérthetőbb formanyelvet használta elsősorban, de egy-egy számban visszakalandozott 'régi' stílusához. Tenorozásában most kevésbé voltak zavaróak a túlzott díszítések, mint egyes stúdiólemezein. Basszusklarinéton szintén professzionális atmoszférateremtőnek bizonyult. E hangszer egyébként, kiegészítve Shahid vonós játékával, tökéletesen illett a terem hangulatához. Szerzőként (Sacred Ground) továbbra is mestere az egyszerűnek ható melódiáknak. Régen tudjuk róla, hogy politikus és elkötelezett művész: annak mutatkozott már a Flowers for Albert című filmben is, és ugyancsak politikus művészi gesztus volt részéről a Sacred Ground lemez alapját képező film (Banished) zenéjének megírása. Győrben nyíltan hitet tett Barack Obama mellett, akinek az egyik felhangzó kompozíciót ajánlotta. A szaxofonos szerint a fekete elnökjelölt 'egy halódó nemzet utolsó reménysége'.
David Murray nagyszerű zenész és javíthatatlan optimista.
(2008. április 26. 19:00 ? Egyetemi Hangversenyterem (Győr) ? a David Murray Black Saint Quartet koncertje; km.: David Murray (tenorszaxofon, basszusklarinét), Lafayette Gilchrist (zongora), Jaribu Shahid (bőgő), Andrew Cyrille (dob))
