Felcsapom a kuka tetejét, és pontosan látom, ki milyen ember

Református lelkész szerettem volna lenni, valamiért mégis a rabbiképzőben kötöttem ki – jegyzi meg a kukásember, az egykori olimpikon az edzőterem előtt, ahol gyerekek birkózóedzőjeként tevékenykedik. Amilyen kusza ez a mondat, épp olyan szövevényes Nagy Béla élete is. Mintha öt-hat különböző történet keveredne össze, olyan lehetőségek, amelyek valahogy mindig kisiklanak az ember kezéből. De a beszélgetés során mégis az derül ki, hogy végre találkoztam valakivel, aki épp úgy él, ahogy szeretne.

Nagy Béla a magyar olimpiai birkózóválogatott tagjaként 6. helyet szerzett 1988-ban a szöuli olimpián az 57 kilós szabadfogású birkózók versenyén, 1992-ben pedig Barcelonában képviselte Magyarországot, és 11. helyen végzett. A birkózás ma is az élete része, edzőként igyekszik átadni a tudását gyerekeknek – nagyon kemény napi munka után hetente háromszor a Kispesti Nehézatlétikai Sportiskola Klinga László Birkózótermében óvodásokat, kisiskolásokat tanít. Ingyen. Mert ennek van értelme, mondja.

– Jó gyerekkorom volt. Az igazi fateromat nem láttam, ötéves koromban lett nevelőapukám, és született két féltestvérem, ikrek. A nevelőapukám egy percig nem éreztette velem, hogy én nem vagyok a gyereke. Ez nagyon nagy dolog. Szeretet vett körül, pedig nagyon rossz gyerek voltam – meséli, amikor a gyerekkoráról kérdezem.

– Mit jelent ez a rosszaság?

– Például azt, hogy szinte javítóintézetbe kerültem. Rossz környéken laktunk, Pest legolcsóbb kocsmája volt a szomszédunkban, és ahol elég zűrös a társaság, könnyen bajba lehet keveredni. Még az újságban is megjelent, hogy fiatal randalírozók összetörtek egy kukásautót. Ebbe a balhéba én is belekerültem.

– Mi volt a kiút?

– Az, hogy volt egy tornatanárom – akinek mai napig hálás vagyok –, ő azt mondta, ez jó gyerek, jó eszű, csak nem elég céltudatos, és nem javítóintézetbe viszem, hanem birkózni. Ennyin múlt az életem. Az is érdekes, hogy 1976-ban kiment az olimpiára Montrealba, és küldött nekem egy képeslapot. Akkor mondtam neki, hogy majd én is küldök neki képeslapot egy olimpiáról. 1988-ban, amikor szerencsém volt kijutni Szöulba, az utazás előtt pont összefutottam ezzel a testnevelő tanárral, akit akkor már lassan húsz éve nem láttam, és mondtam, hogy végre állom a szavam.

– Mi fogott meg ebben a sportban, amitől ennyire céltudatossá váltál?

– Ebből a külvárosi zsivány környezetből bementem egy edzőterembe, ahol sok képzett sportoló volt, hát elvertek. Elhatároztam, hogy nekem is jónak kell lennem, és elkapott az a hangulat, az egész közeg, hogy itt hisznek egymásban, az iskolában vigyáznak egymásra. A közeg tetszett. Most is ez tart itt. Meg jó látni a gyerekeket, mennyit fejlődnek az első bukfenctől kezdve. Amikor megérkezik ide, még a cipőfűzőjét se tudja bekötni, aztán eltelik pár év, és bajnok lesz.

– Szerettél iskolába járni?

– Szerettem a matekot, a fizikát, a kémiát, mert jó tanáraim voltak. Ezen múlik a legtöbb. De aztán politikailag megbízhatatlannak találtak, és nem ajánlottak továbbtanulásra. Akkor fater – aki szobafestő-mázoló volt, szorgalmas, becsületes ember, aki három gyereket úgy felnevelt, hogy mi minden évben tudtunk menni nyaralni is, nem lumpolt, példamutató családapa volt – bement, és megmondta: márpedig az én fiam tovább fog tanulni. A Mechwart András Szakközépiskolába íratott be, és mozdonyszerelő lettem.

– Neked van egy ilyen komoly szakmád is?

– Micsoda? Annyi papírom van, hogy ne tudd meg! Szakács, cukrász, felszolgáló is vagyok, de vagyonőr és magánnyomozó is. Már amikor nyomozónak tanultam, nagyon érdekesnek találtam, hogy milyen összefüggéseket lehet a szemétből megállapítani. Na, most ezt gyakorolhatom. Felcsapom a kuka tetejét, és pontosan látom, ki milyen ember, és hogyan él.

– Akkor meglehet a véleményed azokról, akik azzal noszogatják a gyerekeiket, hogy tanulj, különben kukásként végzed.

– Sok bunkó megjegyzés van, holott itt sincs több buta ember, mint máshol. Mindenhol vannak rosszindulatúak és ostobák, mint ahogy okosak és jót akarók is. Ilyen szempontból ez a munkahely semmiben sem különbözik a többitől. Ha tudnád, hány ismerőst töröltem Facebookról, mert amikor kukásruhában látott, elfordult és nem köszönt… De olyan is van, aki megáll a menő autójával és kiszáll, hogy kezet fogjunk. A kollégák olyankor be is szólnak: Béla, neked hol van a sportkocsid? De hát hova mennék én drága autóval? A munkahelyem közel van, az edzőterem is, vidékre meg elvisz a húszéves autóm is. Mire kellene nekem ennél több?

– A fiad nem furcsállta, hogy bár volna más lehetőséged is, itt dolgozol?

– Két gyerekem van, a nagyobbik 35 éves, neki meghalt az édesanyja. Később, a második házasságomból született a kisebbik, ő most érettségizik. A második feleségem tornászválogatott volt, hál’ istennek közös megegyezéssel váltunk el, jó viszonyban maradtunk, a gyerek pedig úgy döntött, velem marad. Nagyon hálás vagyok, mert nagyon jó gyerek, környezetvédelmet tanul. Nekem az ő mosolya mindent megér. Többször beszéltünk arról, hogy nem az a menő, aki megveszi a drága dolgot, csak hogy beállhasson egy sorba, hanem az, aki azt viseli, amiben jól érzi magát, és követik őt a többiek, ha úgy érzik. Tehát ne legyen utánozó majom, a kisugárzása számít, nem a cuccai ára. A szeméttel dolgozni nem szégyen, arcod verítékével keresed a kenyered. Nekem meg az a küldetésem, hogy itt is terjesszem az Igét. Itt, a kukások közt is lehet tanítani.

– Ezt tanultad a rabbiképzőben? Milyen szakra jártál?

– Az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem liturgiatörténet előadói szakára. Jób kételye és hite címmel írtam a diplomadolgozatomat, Babits Antal filozófiatörténész volt a témavezetőm. Az érdekelt, hogy miért szenved az igaz, miért boldogul a hamis. Jób történetéből az látszik, hogy az embertől mindent el lehet venni, de a hitét nem. Ha erős. És ez számít, hogy miben hiszel, higgy magadban is, és ne légy gyenge. Ez kell a birkózáshoz is. Ott is ezt tanítom. A rabbiképző azért volt jó, mert a sors olyan helyre dobott, ahol tudatosították bennem azt, hogy nekem ezt tovább kell adnom. A szemetesek közé azért küldött a Jóisten, hogy ott terjesszem az Igét.

– Hogy kerültél a rabbiképzőbe?

– Szeretek sakkozni. Egy időben az éjszakában dolgoztam, és az utcán sakkoztunk. Lejárt oda egy rabbi, beszédbe elegyedtünk, ő javasolta, hogy ha engem foglalkoztatnak ezek a filozófiai kérdések, menjek, és jelentkezzek az egyetemre. Ez egy négyéves képzés. Elmentem, volt egy szóbeli felvételi. Ott ült a bizottság, nagyon komoly emberek. Végigmértek, és kérdezték, hogy nekem mi közöm a zsidósághoz. Mondom, annyi, mint ennek a radiátornak itt, mögöttem. Nagy kacagás lett, a térdüket csapkodták, és mondták, hogy fel vagyok véve. Így kezdődött.

– Mit szeretsz olvasni?

– Nagy kedvencem a Sakknovella. Most is Stefan Zweig egyik könyvét olvasom, a Három mestert. Ebben Balzacról, Dickensről és Dosztojevszkijről ír. A szemétben találtam. Én nem szoktam könyvet venni. Elképesztően jó könyvek vannak a szemétben. Ritkaságok is. Ilyenek, mint Darwintól A fajok eredete – első, második kötet egymás mellett. Vagy Gustave Le Bon A tömegek lélektana – ezeket el kell olvasni. Jó pénzkereseti lehetőség is volt, hogy figyeltem az antikváriumok oldalain, milyen könyveket jegyeztek elő, ezeket összegyűjtöttem, és nagy szatyorral vittem őket eladni.

Sok pénz van a kidobott könyvekben. Szó szerint. Az öregek elrejtették a pénzüket a lapok közt, meghaltak, s a drága örökösök fészkes fenét se tudnak az értékekről, kidobják az öregek limlomjait, egész könyvtárakat. El nem hiszed, mi mindent dobnak ki az emberek. Nagyon szeretem az art decót, régebben ezért kezdtem lomozni, rengeteg jó cuccot újítottam fel, gyűjtöttem az art deco tárgyakat. Most kerti törpéket gyűjtök. De bármit lehet a szemétből szerezni, ha például csónakra van szükség, két hét múlva hozzák a fiúk evezővel együtt. Mindig tudják, mit keresek, és félreteszik. Például sok biciklit újítok fel, mindnek kerül gazdája, olyan, aki örül neki.

A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2023/9. számában olvasható. A magazin további tartalmai itt érhetőek el. 

Fotók: Kurucz Árpád

#szemét #újrahasznosítás