A Godspellből, az evangélium énekléséből kialakult gospel műfaj határeset. Nagyon kényes egyensúly tartja a mérleg nyelvét a közösségi hit élményének a közönség számára átadható része és a harsányság, olykor az együgyűség között. Egyszerűbben szólva: a tanúságtevés őszintesége nem feltétlenül eredményez művészi tartalmat. Persze, ha az egész problematikát begyűrjük az egyházzene fiókjába, könnyen elintézhetjük azzal, hogy a produkció célja a hitbéli élmény közvetítése, tehát nem (csak) esztétikai.
London Community Gospel Choir
Amikor a London Community Gospel Choir a Millenárison szerepel, koncert-teremben, akkor a produkciót zenei szempontból kell megítélnünk, még ha a turbó meghajtás forrása az a bizonyos hit is, amelyről minden egyes számnak szólnia kell. A kórust Bazil Meade tiszteletes éppen huszonöt évvel ezelőtt alapította, koncertezés céljából, tehát nem egy templom vagy vallási közösség házi együtteséről van szó. Budapestre tizenhatan érkeztek, a három, hangonként bemikrofonozott négyfős szólamot négy muzsikus egészítette ki. Apró kis adalék, mely a végeredményt egyáltalán nem látszott befolyásolni, hogy ugyanez a kórus ugyanaznap este Londonban egy múzeumban is koncertet adott. A csapat szíve-lelke, Meade Pesten volt, és hogy a távolmaradt tagok mit csináltak eközben, senkit sem érdekelt.
Az alapító az elektromos zongora mellől zenei vezetője volt a pesti koncertnek is, végig zongorázott, súgó is volt és elő- vagy szólóénekes, néha vezényelt, vagy lement a széksorok közé megénekeltetni a közönséget. Sikerült is két olyan vállalkozó kedvű fiatalt találnia, akik pazarul improvizáltak, amikor orruk alá dugta a mikrofont. Amúgy elég szabadon mixelték össze műsorukat rokon zenei stílusok közül, de a rock és a funky elemek domináltak. A repertoárban sem lehetett igazán meglepetést várni, a One World-től kezdve az Oh, Happy Day-ig inkább a jól bevált számaikat hozták, kevésbé az újabbakat. Kicsit szorongani kezdtem, amikor a hatásvadászat eszközét, a számon belüli egy hanggal feljebb modulálást már az első dalban alkalmazták, de szerencsére ahogy egyre jobban felfűtötték a hangulatot, a művészi énekszóló is egyre több lett. A csúcsot Bazil irányítása mellett Annette Bowen (szoprán) szólója jelentette, hátborzongató hangja egészen kiemelkedő volt a sok jó közül is. Engem, bár a terem legközepén ültem le, nagyon zavart az ütközésig felhangosított erősítés. A számok elején még csak-csak, de a végén a fokozással egyre hangosabbá váló zene - főleg az elektromos gitár zajjá olvadt össze. Mellettem egy fiatal pár befogott füllel próbálta élvezni, de nem bírták végig. Ha ezt leszámítom, igazán felemelő, majdnem két órás klassz koncert volt, az eredetiséget vagy a kifinomultságot pedig senkinek nem jutott eszébe épp egy gospel kóruson számon kérni.
