A 19. század végén, a 20. század elején egy nő hol tanulhatta meg a fényképezést?
Szinte a fényképezés feltalálásától beszélhetünk a nők és a fényképezés kapcsolatáról. A szabadalom világgá kürtölését 1839-re datáljuk, és akkortól kezdve bukkannak fel női nevek is a férfi fényképészeké mellett. Például az angol Anna Atkins botanikus és fotós az elsők között (1842) készített gyönyörű, kékes cianotípia fotogramokkal illusztrált tudományos témájú könyveket. Minden országban van egy-egy nő, akit „elsőnek” tartunk, Magyarországon például Werner Karolinát, aki 1858-ban nyitotta meg a műtermét Pesten, de Erdélyben ismert Asbóth Kamilla is, aki nagybátyja, Glatz Tivadar halála után, 1871-ben átvette a műterem vezetését. Sok olyan női név létezik, akikről az utóbbi időben Philpott Beatrix feltételezi, hogy valószínűleg nem ők fotografáltak, csak gazdasági szempontból praktikusabb megoldás volt, ha ők vitték a férjük, rokonuk üzletét. Sok nevet említhetünk a 19. századból, de nem mondhatjuk, hogy ez a nehéz, vegyészeti ismereteket is kívánó foglalkozás elterjedt lett volna a nők körében. Érdekes módon a fényképezés nagyon hosszú ideig férfi foglalkozásként volt értendő, ezt támasztotta alá a férfiak által írt sajtó is. Úgy vélték, aki vegyszerekkel foglalkozik, az már nem is igazi nő, mert ez elviszi a gondolkodását más irányokba – „… az a nő, aki tudományosan képzett fényképész, s egész életét erre szentelte, az nem olyan nő többé, mint az, ki hivatását a család vezetésében kereste…”
A nők egészségét féltették a vegyszerek miatt vagy szellemi képességeiket kérdőjelezték meg?
Nem aggodalom volt emögött, hanem előítélet: a gyenge fizikumra, a koncentrációra való képtelenségre, a kémia és fizika elsajátításának lehetetlenségére utaltak a nők esetében. Magyarországon 1895-ben engedélyezték először, hogy bölcsész, gyógyszerész és orvosi karokra nők is felvételizhessenek. Ezt megelőzően főként csak tanítóképzőben, rajztanodában tanulhattak, de a felsőoktatásban nem vehettek részt. Nem beszélve arról, hogy az önállóan dolgozó, saját lábukon álló nőkről (így a fotográfusokról is) azt feltételezték, hogy műtermi munka mellett az asszonyok elsődleges feladata, a háztartás és a család háttérbe szorul. A nőket legtöbb esetben a műtermekben fogadókisasszonyként alkalmazták, megmutathatták a vendégeknek, hol lehet átöltözni, milyen beállításokat, háttereket lehet választani. Később a jó kézügyességű, jó ízlésű hölgyeket retusőrként (retusőzként) alkalmazták. Akiknek módjuk volt például a családjuktól, ismerősüktől elsajátítani a szakmát, ők fényképeztek is. A 19. század végén például Váncza Emma Miskolcon a bátyjától tanult meg fotózni, majd öt-hat képből összeállított tájképekkel hívta fel magára a figyelmet.
Az interjú a Magyar Kultúra magazin 2023/4. számában jelent meg. Fizessen elő a lapra, hogy havonta első kézből férjen hozzá a teljes tartalomhoz!
Ő az 1896-os millenniumi kiállításon érmet is nyert a színezett panorámafelvételeivel. Mekkora képek ezek és mitől voltak különlegesek?
A Diósgyőr környékét ábrázoló négy darab, két és fél méterszer félméteres, kézzel színezett panorámakép hatalmasnak számított akkoriban, amikor vizitkártyákon, képeslapokon látott az ember hasonló tájábrázolásokat. Váncza Emma tizennyolc évesen műtermet nyitott Miskolcon, ez a pályaválasztás nőknél az 1880-as években egészen különlegesnek számított. A 19. század végi gazdasági, társadalmi folyamatok, az urbanizáció hatására megnőtt a nők munkában betöltött szerepe. Jobb megélhetésért, egyenlő jogokért küzdöttek, követeléseik része volt, hogy ugyanazt a tudást sajátíthassák el, mint a férfiak, és el is helyezkedhessenek az adott szakterületen.
1904-ben megalakult Magyarországon a Feministák Egyesülete, ahol pályaválasztási tanácsadással is foglalkoztak. 1908-ban A Nő és a Társadalom című lap egyik cikke kifejezetten ajánlotta, hogy a nők is sajátítsák el a fényképész mesterséget a maga teljességében. De a kérdés az volt, honnan szerezhetik meg a tudást? Mint azt a kiváló fotóművész, Pécsi József írta: „önzetlen segédoktatásról szó sem lehet, mert a művészfotográfusok a képeknél alkalmazott technikát kollégák, sőt gyakran még saját alkalmazottjuk előtt is eltitkolják.” Akinek pénze volt, elindult Európa-szerte tanulni – például Bécsben, Münchenben, Berlinben, Hamburgban is nyíltak nők számára is elérhető iskolák. Ekkoriban – 1911-től – itthon Pécsi József oktatói érdemei kiemelkedők, megszervezte a Székesfővárosi Iparrajziskolában a fényképészoktatást, A művészi fényképezés mint női kenyérkereső pálya címmel nagy visszhangot kiváltó cikket írt (1912), s magánúton női csoportokat tanított művészi ízlésre, szépérzékre. Több fotográfusnő – mint Csillag Erzsi és Nagy Gizi – vállalta, hogy nőknek tanfolyamokat indít a vonzónak feltüntetett fotográfusszakma elsajátítása érdekében, s átmenetileg e téren nevet is szereztek maguknak.
Ki volt Magyarországon az első nő, aki igazán elismert fényképész lett?
Inkább kettőt mondanék. Az egyikükről kevés ismeretünk van, ő Gaiduschek Erzsi, aki külföldön tanult, Budapesten és külföldi kiállításokon szerepelt sikerrel. A nagypolgárság kedvelt fotográfusa volt, 1940-ben elhagyta Magyarországot, életműve szétszóródott.
A századeleji fotográfusnők közül kiemelkedőnek Máté Olgát tartom. A 19. század legvégén Budán, a Fő utcában nyitott műtermet, majd pár év gyakorlat után németországi tanulmányútra indult. Berlin, Hamburg, Drezda híres volt a realista portréfényképezést meghonosító alkotókról, a technikailag és szemléletben leghaladóbb műtermeiről. Szép, attraktív nő volt, nyitott minden újdonságra. Hazatérése után, 1910-től már a férfiakkal egyenrangúan vett részt a különböző fotókiállításokon. 1910-ben a budapesti nemzetközi fotókiállításon aranyérmet nyert.
Máté Olga sokoldalú tevékenysége igazi áttörés volt, ő a nők fényképezésben betöltött szerepét a dilettantizmusból a professzionizmusba emelte. Pályája Kaffka Margitéhoz hasonlítható; autonóm alkotó, saját jogán lett művészegyéniség, aki a férfikollégáknak is mércét jelentett. Nagyon jó kapcsolati hálót alakított ki, amikor a műtermét áthelyezte a Veres Pálné utcába, lakása szalonként működött: írók, művészek egyfajta találkozóhelyévé vált.
Élettörténete döbbenetes.
1879-ben született Szigetváron Mautner Olga néven, még gyerekként Budapestre került, a családja varrodát üzemeltetett. Heten voltak testvérek, két lány- és négy fiútestvére között volt futballista és magánnyomozó is. Melanie nevű lánytestvére gyógytornász és mozgásművészeti oktató volt; Rezső építész, Gizella Párizsban tanulta ki a szabás-varrás mesterségét, és ruhaszalont nyitott. Máté Olga 34 éves volt, amikor választott hivatásában és a magánéletben is beérkezett, 1912-ben férjhez ment Zalai Béla filozófushoz, aki a korábbi házasságából két gyermeket hozott a házasságba, akiket az első felesége halála óta egyedül nevelt. A boldogság rövid ideig tarthatott, kitört az első világháború, a férj 1914 decemberében hadifogságba került, majd 1915 februárjában tífuszban elhunyt.
Máté Olga felnevelte Zalai Béla gyerekeit, s megesett, hogy a testvére gyerekei közül is több hozzá került. A férje elvesztése óriási érzelmi csapáson túl egzisztenciálisan is megpróbáltatás elé állította, s az elhúzódó háború is nehezítette az életét. 1919-ben segítette értelmiségi barátait, akik érintettek voltak a Tanácsköztársaság eseményeiben, ilyen volt például Mannheim Károly filozófus, aki szorosabb érzelmi kapcsolatban állt a megözvegyült Máté Olgával. Mannheim az első kínálkozó alkalommal külföldre távozott, és Máté egyedül maradt az összes anyagi és lelki problémával. Ettől kezdve a művészi feladatok háttérbe szorultak, egy időre a műtermét is be kellett zárnia, magántanítványokat fogadott. Később, az 1930-as években barátok, építészek segítették őt, hogy fotósként munkát kapjon különböző folyóiratoknál, vagy megbízásokat építészirodáktól. Műtermében egy ideig tovább fényképezett, de a harmincas évek közepén a legendás Veres Pálné utcai atelier-t átengedte Haár Ferencnek, majd Reismann Marian dolgozott ugyanitt. Máté Olga 1961-ban hunyt el, utolsó éveit családja gondozásával, betegen, nagy szegénységben töltötte.
A fotótörténet a 20. századból több magyar alkotó életművét is a legnagyobbak közé sorolja, említhetjük André Kertészt, Robert Capát, Martin Munkácsit vagy Moholy-Nagy Lászlót is. Milyen eredményei voltak a magyar nőknek a nemzetközi színtéren?
Az 1920-as években külföldre távozó fotográfusnők szerencsésebb pályát jártak be, mint az itthon maradottak. Jellemzően Németországban, Hollandiában vagy Párizsban telepedtek le, közülük érdemes megemlíteni Besnyő Évát, Révai Ilkát, Landau Erzsit és Klein Rózsit, aki Rogi André néven vált ismertté. Olyan pályát futottak be, amely nemzetközi mércével is említésre méltó, többen közülük hosszú ideig nem is a magyar, hanem a francia, holland, német fotótörténet részeként váltak ismertté. Jóvátétel egy picit, hogy az elmúlt egy-két évtizedben a női alkotókról is kötetekkel, kiállításokkal emlékeztek meg. Ma már szélesebb szakmai körben tudott, milyen jelentős Kárász Judit és Besnyő Éva munkássága, vagy hogy a magyar szociofotó története részben nőtörténet is, mert az 1930-as években nagyon sok tehetséges és önmagát kereső, jómódú családból származó lány (Sugár Kata, Kálmán Kata, Kárász Judit, Blüh Irén) csodálkozott rá a világra, döbbentek rá, milyen burokban éltek, és van egy egészen másik, kisemmizett, éhező, nyomorgó világ is, amelyet nem ismertek. Társadalomjobbító szándékuk, érzékenységük a szegénység, az elesettek iránt táplálta művészi törekvéseiket is.
Megjelentek a nők képein a sajátosan női tapasztalatok? Kimutatható olyan törekvés a múlt század első felében, hogy hangsúlyosan a női sorsok szempontjából rögzítsék az egyes jelenségeket?
A nők esetében a gyerekfényképezést szokás említeni. Természetesen férfiak is fotóztak gyerekeket, például Pesten az 1880-as, 1890-es években Mai Manó volt a leghíresebb gyerekfényképész. Landau Erzsi szintén ezzel vált ismertté Párizsban, Kálmán Kata, Langer Klára, Reismann Marian is köteteket kitevő gyerekfotót készített. Nora Dumas (Kelenföldi Telkes Nóra) a francia vidék, parasztság nehéz életének megmutatására specializálódott, Koffler Kamilla pedig, aki Ylla néven vált híressé Franciaországban, ritka állatfotók készítésére szakosodott. Nem házi kedvenceket fotózott, hanem tigriseket, zsiráfokat. Szafarikra és egzotikus helyekre járt, úgy is halt meg, hogy baleset érte egy indiai fotózáson.
Nem tudnék női témákat kiemelni, mert minden területen találunk fotográfusnőket – voltak, akik a háborúkból tudósítottak, akik táncot, színházat, utcai jeleneteket, épületeket fényképeztek, légi felvételeket készítettek. A Magyar Fotótörténeti Társaság gondozásában 2020-ban Fotográfusnők címmel jelent meg tanulmánykötet, ugyanebben az évben Párizsban egy ötszáz oldalas albumot tettek az érdeklődők elé, amely a fotográfusnők egyetemes történetét tárgyalja. Ez is szubjektív válogatás a teljesség igénye nélkül. Ma már szinte minden nyelven találkozhatunk hasonló antológiákkal, monográfiákkal.
A kutatás szempontjából a fotográfusnők kapcsán melyek voltak az utóbbi évtizedek legfontosabb kérdései?
Mindenekelőtt az életművek felfedezése, feltárása és láthatóvá tétele a fotótörténészek feladata. Jelentős eseménynek számított, amikor Gerda Taro rövid idejű munkásságát komplexebben láthattuk, néhány, korábban Robert Capának tulajdonított kép az ő oeuvre-je részévé vált. Számomra izgalmas volt Rogi André torzóban maradt életművének megismerése. Ata Kandó (Görög Etelka), Besnyő Éva, Aczél Márta, Langer Klára képei jelentős hazai kiállításokon szerepeltek. A nőtörténetek egy része tragikus, mert a háború kettévágta pályájukat, s azt követően, mint egy gyertyaláng, kihunytak. Egy-egy jól induló pályának látszólag alig van folytatása (Miklós Jutka, Révai Ilka), nem tudjuk, hogy lappang-e még valahol néhány jelentős alkotás. De nemcsak a világháborúk tették láthatatlanná ezeket az életműveket. Például Vivian Maier esete is igazolja, hogy számos feltáratlan életmű vár még ránk. Ő több mint százezer fényképet készített a járókelőkről és Chicagóról, amelyeket valószínűleg soha senkinek nem mutatott meg. 2007-ig ez az anyag teljesen ismeretlen volt, a fotós halála után bukkant fel egy árverésen, és azóta világszerte számos kiállítást rendeztek hagyatékából, a Mai Manó Házban is láthatók voltak a képei.
De már ismerünk egy Barna Anna nevű fotográfust is, aki Párizsban riporterként dolgozott, ott megismerkedett André Kertésszel, majd 1946-ban New Yorkba költözött. Feltehetően erőszakos halála után pár doboz szürreális fotója a mesterhez került, senki nem tudott róla – csak Kertész halála után találták meg Barna Anna kis számú, de jelentős felvételét. Sarah Morthland írta e rejtőzködő életműről: „Nagy örömmel tölt el, hogy Barna Anna nevét ezennel beírhatjuk azoknak a kivételes magyar fotográfusoknak a történetébe, akik e médium bátor felvállalásával és képzelet gazdag alkalmazásával oly példa nélküli hatást gyakoroltak a huszadik században.” Úgy gondolom, esélyünk van még arra, hogy ilyen ismeretlen hagyatékok felbukkanjanak. Bár valószínű, hogy a kutatások vagy a véletlen nyomán előkerülő gyűjtemények nem írják újra a fotótörténetet, de biztos, hogy például Vivian Maier, Margaret Watkins, Ergy Landau, Kárász Judit példája nyomán egy kicsit komplexebben látjuk az egyetemes fotótörténetet, és érezzük a fényképezés mint női hivatás érvényesülésének akadályait, nehézségeit, de szépségét, eredményességét is.
A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2023/4. számában olvasható. A magazin további tartalmai itt érhetőek el, a lap előfizetésére vonatkozó információk pedig itt találhatóak.
E. Csorba Csilla művészettörténész női fotográfus-életpályákról szóló online előadásáról itt számoltunk be.
A nyitóképen ismeretlen fényképész: Máté Olga Zalai Béla gyermekeivel (1914–15, részlet). Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum
