Schiff András
Rados Ferenc tudatosan kötődött a Weineri hagyományhoz? Mit tapasztalt Schiff András? „Tudatosan nem. Megkérdeztem tőle, mit is tanult Weinertől, azt mondta: ’tulajdonképpen semmit’. Persze ez tipikus radosi ‘understatement’. A kamarazene Magyarországon Weiner nélkül elképzelhetetlen lenne. Rados mindent megmutatott, csodálatosan zongorázott. A horizontja beláthatatlanul tág. Mindegy neki, hogy a darabot régóta ismeri, vagy akár játszotta is, vagy pedig egy számára ismeretlen darab, vadonatúj mű van műsoron. Mindegyikhez azonnal hozzá tud szólni. Minden érdekli, a társművészetek, a tudományok, a történelem és a politika. Ennek így kell lennie, és ezt a szemléletet át is tudta adni. Persze nem mindenkinek. Rados rosszul viseli mások butaságát. Igaza van. A türelme soha nem fogyott el. Nem adta fel soha, az viszont gyakran megtörtént, hogy egy növendék sírva kirohant: ’én ezt nem bírom tovább.’ Akkor Rados lakonikusan csak annyit mondott: Akkor menjen”.
A sok év alatt egyszer sem hallottam tőle, hogy valami jó, a legnagyobb elismerés az volt, hogy ’ezt most értettem’. Miután elég jól eljátszottam egy darabot, azt mondta ’háááát, a te koncertedre biztosan nem vennék jegyet’. Ez sokakat lesújtott volna, nekem csak segített. Megérte.” Nemcsak a Zeneakadémián, Moszkvában is tanult. „Az ’oroszokat’ jól ismerte, Viktor Merzsanov osztályába járt. A Szovjetunió nagy ország volt, sokféle zongoristával. Jó, ha az ember ezzel az iskolával is kapcsolatba került. De Budapest mégis közelebb van Bécshez, mint Moszkvához.”
Hogy is volt a „szép” hanggal? „Rados ezen nagyot kacagna, mi az, hogy szép? Mindenesetre állítom, hogy neki gyönyörű zongorahangja volt, és a hangképzéssel állandóan foglalkozott. Azt, hogy valami csúnya, ocsmány, ronda, bizony nem szívlelte. A fortepiano pedig azért érdekelte, mert ez is tágította a látókörét. Akkoriban kezdődött a historikus előadásmód elterjedése, és Rados úgy vélte – helyesen –, hogy neki is tanulnia kell ebből. Ugyanakkor nem elegendő korabeli hangszeren játszani, ha nincs mögötte semmi más. Kovács Dénes írja kiválóan: ’Vitatkoznak azon, hogy a trillát a főhangon vagy felülről kezdjék, csak éppen trillázni nem tudnak’” – mondja Schiff András.
Ránki Dezső és Klukon Edit
„Mintha tegnap történt volna, pedig már harminc éve – idézi fel Ránki Dezső és Klukon Edit. Rengeteg növendéke gyűlt össze a Zeneakadémia harmadik emeletén, a XXIII. terem előtti tágas folyosón meglepetésszerű köszöntésre a 60. születésnapján. Érzésünk szerint jólesett neki, bár igen szkeptikusan nyilatkozott az ott megjelent tévéseknek. A gyakran zord, gúnyos, pesszimista szavak mögött egyébként végtelen segítő szándék, szeretet, mindig a dolgok lényegét és a megvalósítás útjait kereső, egy pillanatra sem lankadó kíváncsiság rejtőzött. Ha túléltük a sokkot, amit a tőle hallott, vesébe látó kritika, a kendőzetlen igazság kimondása okozott (tudva-látva, hogy saját magával szemben a legkíméletlenebb), alapjaiban változott meg a hozzáállásunk, megtanulva a legfontosabbat: a zene, zeneművek szeretetét, és bennük elmerülve a soha véget nem érően kutató, próbálkozó, csiszolgató, minél teljesebb képre törekvő, megalkuvás nélküli munkát. Köszönjük.”
Hauser Adrienne
Hauser Adrienne zongoraművész, aki Kocsis Zoltánnal alapítványt hozott létre a tehetséges gyerekekért, személyes hangon szól mesteréhez: „A Rados-korszak erősen meghatározta későbbi zenei felfogásomat. Felszabadító volt, de időnként kemény is. Tulajdonképpen inkább terelt a helyes út felé, mint tanított. Mutatta az utat és főleg arra ösztönzött, hogy én találjam meg a megfelelő megoldást.
Ez sok fejtörést okozott. Viszont, ha talált valami jót is az előadásban, azt tiszteletben tartotta. Összeségében: észrevételeivel elindított egy olyan folyamatot, amelyben az ember a zenei lényeget keresi, amiben sosem lehet megalkuvás.”
Kelemen Barnabás
„Egyetemes zenét tanít, az univerzalitást, a minden mindennel összefügg szemléletet, a rálátás képességét adja át – hangsúlyozza Kelemen Barnabás hegedűművész. – A látásmód, amivel játszik vagy tanít, szerencsére nagyon ’ragályos’ azoknak a zenészeknek a körében, akik erre érzékenyek. Nemcsak az én véleményem a nemzetközi zenei térben, hogy a világon kétféle muzsikus létezik: aki játszott Rados tanár úrnak és aki nem. Mások mellett említhetem Steven Isserlist, Leonidas Kavakost vagy Yuja Wangot, ők például azok a szerencsések, akik rendszeresen dolgoztak vele és értik, mi történik, amikor két hang összefüggéséről beszélünk. És vannak, akik ezt esetleg nem értik, mert soha nem tanulhattak tőle, vagy olyan embertől, aki ezt a fajta látásmódot követi.
A zene a hang és az idő csodálatos összhangja, az egyik ugyanolyan fontos, mint a másik.
ez jelentheti azt a kérdést, hogy egy ritmusképleten belül melyik a fontosabb, melyik a súlyosabb, melyik szólaljon meg előbb vagy később, mint ahogy várjuk, melyik hang sürget, melyik tart vissza. Ez csak a kiindulópont; nemcsak hangokról beszél, az nagyon közhelyes lenne. Lehetséges máris egy hangpár, egy frázis, aztán két frázis, egy zenei mondat. Milyen a hatásuk egymásra, melyik kérdésre miként válaszol a másik és viszont, mi a nagy formarészek reakciója, mi a tételek viszonya és mik a zenetörténeti összefüggések? Tehát a mikrokozmosztól a makrokozmoszig átfogóan tekint a zenére. Azt nem tudjuk, hogy egy előadónak az ilyen mélyreható szemlélettel könnyebb-e játszani, de az biztos, hogy a művek nagyobb értelmet nyernek, erősebb nyomot hagynak a zenészben és a közönségben is, úgy is fogalmazhatunk, hogy maradandóbb élményt adnak.
Egy személyes dolog: azon szerencsések közé tartozom, aki többször is egy színpadon állhattam vele. Először 2010-ben, legutóbb a 2020-as Fesztivál Akadémián egy szonátaestet adtunk, Mozart, Beethoven és Schumann hegedű-zongora szonátáit játszottuk.
Annál csodálatosabb dolog ritkán történik egy zenész életében, mint hogy az a mester, akitől évtizedeken át tanult a fiatalabb pályatárs, egyenrangú parnernek tekinti őt. (Rados egyik legnagyobb tanítványáról, Kocsis Zoltánról mondhattam el hasonlót.)
Zárjuk valamivel, ami a humorát, az öniróniáját jellemzi. Egy Fesztivál Akadémiai koncertünkön találkoztak Kurtág Györggyel. Lelkesen körülálltuk őket, és közben elkészült barátságuk hetven esztendejének első közös fotója. Rados azt mondta: nézd Gyuri, hogy bámulnak bennünket, olyanok vagyunk, mint a két legöregebb orángután az állatkertben, etetés előtt. Ezt a pillanatot örökíti meg a fénykép.”
Takács-Nagy Gábor
„Rados tanár úrral tizenhét éves koromban találkoztam, még a Zeneakadémiai tanulmányaim előtt – meséli Takács-Nagy Gábor karmester. – Tizenhat éves koromban egy évre abbahagytam a hegedülést, aztán visszatértem a konzervatóriumba. A tanárom, Halász Ferenc pár hónap múlva megbeszélte Radossal, hogy hallgasson meg engem. Tizenhét évesen Beethoven a-moll szonátáját (op. 23) vittem hozzá. Őszintén szólva marhára féltem, meg is illetődtem, hogy egy ilyen nagy emberrel dolgozhatom. 1973-ról beszélünk, döbbenten mondom, hogy akkor harminckilenc éves volt! Hogy elmegy az élet...
Akkor az a-moll szonáta kinyílt előttem. Először nem értettem, mert én soha ilyen magas szintű zenéléssel, ilyen paraméterekkel nem találkoztam. Figyeljek erre és erre a harmóniára, mi az idő szerepe, hol indul be a zenei folyamat? Nem értettem, de tudtam, hogy itt óriási dolgokról van szó. A harmadik óra körül leesett a tantusz, főleg úgy, hogy Rados tanár úr zongorázott.
Egy nagy muzsikusnak ez a titka, amit ha szavakba tudnék foglalni, isten tudja, mi lennék. Radosnál lehetetlen megfogalmazni. Mesélek valamit: körülbelül tizenöt évvel ezelőtt kértem a tanár urat, hogy hallgassa meg a Budapesti Fesztiválzenekar fiatal koncertmesterét, Giovanni Guzzót, és dolgozzanak Beethoven hegedűversenyén (D-dúr, op. 61). Mondtam, szeretnék én is jelen lenni. Rados elkezdte játszani az első tétel zenekari bevezetőjét, és úgy zongorázott, hogy az emlékétől is lúdbőrözöm. Úgy hallottam azokat a harmóniákat, mintha először hallanám; egészen varázslatos volt, amit mutatott. Olyannal nem találkoztam, aki vele dolgozott, és ne azt mondta volna: megváltoztatta az életemet.
Mindig éreztem benne egyfajta szatirikus keserűséget. Néha kicsit ki is neveti a játékost, de mindenki, aki ismeri, tudja, hogy emögött nagyon meleg érzésű, jószívű ember áll. Minden megjegyzése a zenélésünk jobbá tevését szolgálja. Hálás vagyok a sorsnak, hogy kétszer is dobogón lehettem vele. 1979 körül nyári koncertek voltak a Marczibányi téren, és eljátszottuk vele Brahms f-moll zongoraötösét. Az a munkafolyamat, az a három napi munka életem nagy élménye.
Nem beszélt ő arról, hogy most itt hangosan vagy halkan, de aranyat talált minden frázis mögött. A másik alkalom, amire roppant büszke vagyok, hogy körülbelül 2015-ben eljött a Manchester Cameratához, aminek én a művészeti vezetője vagyok, és eljátszotta velünk a K 450-es Mozart B-dúr zongoraversenyt. Fantasztikus élmény volt a zenekarnak.
Elhívtam Haydn- vagy Mozart-koncertek próbáira. Karmestertechnikai tanácsot nem adott, mégis a legértékesebb karmesteri órát kaptam tőle, mert azt mondta: itt nem kellett volna mozdulatot tenned, mert a zenében nem történik igazi változás. És a zenészek tudják, hogyan kell játszani. Itt viszont, ahol megfordul a mű légköre, elnagyoltad. Ott kell akcióba lépned, ahol a darab változik.
Van egy nagyon nagy magyar muzsikus barátom, aki azt mondta: nekem mindig gyanúsak voltak a gurunak tartott emberek. Elhívom a próbánkra. Nyitott leszek, de kíváncsi vagyok, hogy az úgynevezett guru tényleg az-e. És az illető a találkozás után azt mondta: megdöbbentem. Tényleg fantasztikus, át kell gondolnom jónéhány dolgot a zenélésemről.
Rados tanár úr a végletekig őszinte is. Eljött párszor a Verbier Fesztiválra. Elmentünk ebédelni, mesélt az életéről. Elhívtam a koncerjeimre is. Négy éve az egyiken Schiff András játszott, persze óriási siker volt. Kérdeztem tőle, holnap találkozhatnánk a szállodádban? Mindent mondj el, mert muszáj, hogy tükröt tarts nekem, szerinted hol tartok.
Aztán megjegyezte: egy valamivel tisztában kell lenned, egész életünkben küzdünk a gyengeségeink ellen. Tudd, hogy sosem fogsz tőlük teljesen megszabadulni, mindegyikünk az élete végéig cipeli a keresztjeit. Dolgozz rajta, ám emiatt ne legyenek görcsösek a következő éveid.”
Rohmann Imre
Rohmann Imre zongoraművész, karmester, a salzburgi Mozarteum professzorának ismeretsége Rados Ferenccel szintén a konzervatóriumban kezdődött. „Az 1960-as évek közepétől ott is tanított, én 1967-ben kerültem oda, Vásárhelyi Magda tanárnőhöz. Másodikos koromban Magda néni megbetegedett, több hónapos kórházi ápolásra szorult, helyetteseket kellett találni. Az osztályát szétosztották, így kerültem Rados tanár úr közelébe. Körülbelül négy-öt hónapon át járhattam hozzá. Attól a csodás konzervatóriumi időszaktól kezdve a kapcsolatunk a mai napig szakadatlan, akkor is megmaradt, amikor én már nem éltem Magyarországon. Gyakran beszéltünk és beszélünk manapság is telefonon, és ha Pesten jártam, mindig megpróbáltam személyesen is találkozni vele, mert ezek a beszélgetések nagyon fontosak számomra.
Visszatérve az 1968-as találkozásra, az meghatározó volt az életemben. Amikor Vásárhelyi Magda szerencsésen meggyógyult és visszatért az osztályunkhoz, megkérdeztem, hogy néha elmehetek-e előjátszani Rados tanár úrhoz. Magda néni azt válaszolta: természetesen. Az a furcsaság állt elő, hogy a Zeneakadémián én soha nem voltam az ő hivatalos növendéke. Amikor 1971-ben felvettek a Zeneakadémiára, Zempléni Kornél osztályába kerültem. Kamarazenére járhattam volna hozzá, de úgy alakult, hogy Mihály András és Kurtág György lettek a mestereim. De ez nem zárta ki azt, hogy napi kapcsolatban legyek vele, bármikor felhívhattam, és megkérdezhettem, hogy tanár úrnak lenne-e ideje valamikor, mert ezt és ezt a darabot tanulom, szeretném megmutatni. Soha nem mondta azt, hogy nem. Az ő zenei szemlélete univerzális. Mindig a mű volt fontos, technikai dolgokkal nemigen foglalkoztunk.
karakterét, mik a deficitek, mit kell esetleg hagyni, hátha magától rendbejön. Nem emlékszem, hogy bármikor is dicsért volna, legfeljebb azt mondta: jó, ezt most értettem. Akinek ezt mondta, kitüntetettnek érezhette magát.
Mindig az aktuális darabról volt szó, ami az ő olvasatában és gyönyörű, meggyőző zongorázásában olyan szuggesztíven hatott, hogy abban a pillanatban úgy tűnt: ezt csakis így lehet előadni. Ugyanakkor nem mondhatom, hogy ha volt valami más véleményem egy bizonyos frázisról vagy tempóról, akkor azt ne akceptálta volna. Feltéve, hogy a saját olvasatomat nyomós érvekkel tudtam alátámasztani. Nem irányított semmilyen stílus vagy korszak felé, azt ellenben elmondta, hogy mit fontos elolvasni. Például a kezembe adta Carl Philipp Emanuel Bach nagy traktátusát (Versuch über die wahre Art das Clavier zu spielen), hogy azt el kell olvasnom, mert a barokk billentyűs előadási praxis abban igen szépen le van írva. Gyakran hangoztatta: ’nem tudom, hogy ez így van-e, mert nem tudok semmit, én csak keresem a megoldásokat.’ Később valaki mesélte, hogy azt jegyezte meg, hogy ’én tulajdonképpen olyan vagyok, mint egy bába, aki segíti világra jönni a zenedarabokat.’ Ez nagyszerűen jellemzi az ő hitvallását.
Tanított a Madridhoz közeli történelmi városban, Alcalá de Henaresben. Az 1499-ben alapított csodás egyetemnek volt egy zenei fakultása, ahová Rados tanár urat meghívták, tartson kurzusokat már végzett diplomás tanárok számára. Nyolc-kilenc éven keresztül volt vendégprofesszor, ami azt jelentette, hogy egy egyetemi év során ötször utazott ki háromnapos kurzusokra. De az ide-oda utazás egyre inkább fárasztotta. Az igazgatónőnek bejelentette, hogy abbahagyja a kurzus vezetését, és ajánlotta, hogy lépjen kapcsolatba velem, talán átvehetném az ő munkáját. Így is lett, még tíz évig tanítottam az egyetemen. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy engem szemelt ki utódjául.
Nehéz szavakba önteni, hogy mit tanultam tőle. Az jut eszembe, hogy rávilágított a hangok egymáshoz való viszonyára. Minden hangnak karaktere, sajátos viselkedése van, keresi a következő hanggal való rokonságát vagy éppen ellentétét. Csodálatos hasonlatokkal élt, nagy a humora, óriásiakat lehet vele nevetni.”
Rohmann Ditta
Zenefilozófus mester – így nevezi Rohmann Ditta csellóművész Rados Ferencet. „Hogy lehet meghálálni azt a kincset, amit tőle kaptam? Lehetetlen, mivel ő általában magáról nem gondol annyit, mint én róla, nem érzi talán, mennyire meghatározó oly sokunk számára. Megpróbálom inkább összefoglalni, miben látom nagyságát, mivel ő ilyet sose tenne. Úgy érzem, meg kell fogalmazni, miben látom, hogy egyedülálló, mert nem hangzik el elég gyakran, mennyit köszönhet neki a zenésztársadalom. Tizenöt évesen játszottam neki először, azt az órát mindketten sokáig emlegettük. A tanítványaimnak is mesélem megnyugtatásként, hogy akkoriban én sem mélyedtem még el eléggé a harmóniák világában, az összefüggéseket nem fedeztem fel a hangok között. Később is megmaradt az az érzés minden egyes találkozásnál, hogy persze, ezt kellene mindig csinálni a hangokkal, mit vesztegetjük az időnket felszínes problémákkal és jelenségekkel? Úgy éreztem, leginkább bocsánatot kéne kérnem, hogy csak ennyire futotta magamtól.
Az évek során nem találkoztam más hasonló, ennyire analitikus megközelítésű, pátosztól, drámától és kliséktől mentes, lényegre törő, ugyanakkor minden harmóniai változásra rendkívül érzékeny zenei gondolkodóval. Az a mód, ahogy megpróbálja megértetni a tanítvánnyal, hogy miről is van szó, rendkívül szerteágazó és izgalmas. Lenyűgöző volt megfigyelni, hányféleképpen tud elmagyarázni egy jelenséget a legextrémebb hasonlatok által, miközben jellegzetes nevetésével oldotta a hangulatot, ha sikerült vele kacagnunk. Számomra sosem volt bántó, nem azonosítottam magam a zenélésemmel; mint két érdeklődő figyeltük együtt, mi történik a zenével és közben a játékossal. Láttam, hogy aki nem így áll hozzá, nagyon meg tud sértődni, mert kendőzetlenül fejezi ki gondolatait.
és magával tudja vinni a lényeget, ne essen bele a szokásos hibákba: virtuozitás hangsúlyozása, a dinamikákra való hivatkozás, külsődleges zenei elemek öncélú kiemelése. Rados tanár úrnál ezek önmagukban nevetségesek, csakis akkor nyernek értelmet, ha kiderül valós kompozíciós céljuk. Magányos út lehet azé, aki belelát olyan szférákba, amiket mások meg se közelítenek. Képzelem, mennyire fárasztó is lehet újból és újból előről kezdeni az alapok lefektetését: mintha meg kéne tanítani egy nyelvet, mielőtt beszélgetni lehetne. Szerencsére Rados Ferenc az évtizedek során kinevelt egy olyan zenei generációt, amely beszéli ezt a nyelvet, ha mégoly változó szinten és dialektusban is, de a magukat idesorolók számára óriási öröm, amikor mint egy láthatalan, nagy család tagjai, találkoznak és ’beszélgetnek’. Az én életem során ez az angliai Prussia Cove-ban volt a leginkább tetten érhető, ahová Rita nénivel (a felesége, Wagner Rita) sokszor jártak és szívesen tértek vissza. Első mesterkurzusom is ott volt vele, nem pedig a Zeneakadémián, mert sajnos az én tanulmányaimkor már nem volt alkalmazott. Óriási hiba volt hagyni elmenni, nemzeti kincsként kellett volna a tenyerükön hordozni, ha nem is olyan alkat, aki ezt igényli vagy élvezi.
Megtiszteltetés volt, hogy sokszor adtunk neki teret az otthonunkban, mivel máshol vagy nem volt lehetőség, vagy nem szeretett odamenni. Örülök, hogy nyugdíjazása után megismerte a világ, ugyanakkor sajnálom, hogy a magyar zenészek már kevésbé ismerik, mint azok, akik nemzetközi kurzusokon találkoztak vele.
Mióta én is tanítok, természetesen állandóan idézem mesterem gondolatait, persze meg sem közelítve az ő komplexitását, a magam módján próbálom átadni azt a fajta látásmódot, ami a hangok közötti történésekre figyel, nem a hangokra magukban. Nagyon hálás vagyok, hogy szeretett mesteremnél zenefilozófiát tanulhattam és analízist, zenei sebészetet, amikor mint egy orvos a szikével, kimetszi a felesleges, túlburjánzott területeket, hogy csak az egészséges sejtek maradjanak meg.
Miért beszélek múltidőben, hiszen ünneplünk? Kilencven éves a Tanár úr, ami csodálatos, hiszen itt van, lehet beszélni vele, habár órára menni már sajnos nem, mióta visszavonult. Tiszteletben tartom, hogy mit sejtet drága mesterem, ezért nem fogom lerohanni a nagy csodálatommal, csak remélni tudom, hogy közel tudja engedni magához azt a sok szeretetet és hálát, amit érzünk iránta.”
Szilasi Alex
Szilasi Alex zongoraművésznek nemrég a kezébe került egy, még zeneakadémista éveiben összeállított heti órarend. „Minden tárgyat beírtam adott napra és időre, mellette a teremszámmal, valahogy így: zongora, 14. terem; zeneelmélet, 22. terem. Abban a félévben, hivatalosan heti két alkalommal – szerdán és szombaton – volt ’Radosóra’. De volt ez heti három, sokszor négy is, ha a felvetődött ’kérdésrengeteget’ az órán nem sikerült körbejárni. Szombatonként én voltam az utolsó beosztott növendék. Abban az időben két háztömbre laktunk egymástól; az egykori Majakovszkij, ma Király utcán lesétálva, egymást hazakísérve ott folytattuk, ahol néhány perce abbahagytuk.
és annak a hozzáállásbeli igénynek a közvetítéséről, amely a lehető legszélesebb spektrumban törekszik a zeneszerzői utasítások és a zenei matéria megértésére. Ahogy elvárta saját magától, úgy várta el a tanítványaitól is. Hamar leszoktatott az egy kérdésre egy válasz logikáról, és a legendás ’Hááát, ezt most nem értettem...’ kritikájának indítéka soha nem abból eredt, hogy egyfajta fénymásolat módjára visszaadtam-e az előző órán általa vázolt alternatív irányvonalakat, hanem hogy rávezessen a játékom során felépített zenei következtetésem hiányosságaira. A felejthetetlen zeneakadémiai Rados-koncertek mellett az órákon általa interpretált zenei részletek, nem ritkán teljes zeneművek mikroszkopikus feltárása mindig újabb és újabb lenyűgöző perspektívát mutatott. Október 26-a környékén, az óra után észrevétlen odacsempésztem a táskája mellé egy pogácsát vagy túrós táskát, hogy legyen mit elmajszolnia, mert hosszú volt még a nap... A 90. születésnapra egy Schumann/Weber-lemezzel készültem, amelyet neki ajánlok. Isten éltesse a Mestert!”
