– A járvány egyrészt elvette a játszóterünket, az életterünket, ahol hatni tudunk, másrészt inspirálta a szakmát – fogalmazott Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója. – A régi tudás, hogy a válság előremozdít dolgokat, ez esetben is igaznak bizonyult – tette hozzá.
– Elkezdtek működni bizonyos energiák, nőtt az egymás iránti kíváncsiság; a nézők elérésének változatos módjaival kísérleteztünk, ugyanakkor hamar elértünk a falig. Felzaklató, inspiráló, nyomasztó, deprimáló év mögöttünk és tán hónapok előttünk.
– Az utóbbi ötven-hatvan évben egyre bátrabb kísérletek születtek a hagyományos színházi határokat átlépésére, eszközrendszerének megújítására – kezdte a szakma helyzetéről szóló összegzését Zsámbéki Gábor. Példaként a színházi előadások számára megnyíló lehetséges új tereket, a civilek megjelenését a színpadon, a nézőkről való gondolkodás átalakulását, a drámaszövegről alkotott felfogás változását említette. – A Covidot megelőzően erős strukturális változás zajlott, és zajlik most is.
A színházak 1949-es államosítása óta nem történt olyan fontos dolog a színházi életben, mint ami ma.
A rendező az akkori központosítás előnyei között említette, hogy „állandó munkalehetőséget kapott a színházi társulatok többsége; ez különösen vidéken volt érzékelhető, ahol a staggione társulatokat állandó társulatok váltották föl”. A rendszer hátrányai közé sorolta viszont, hogy fontos magánszínházak szűntek meg, például Várkonyi Zoltán európai értékű és szemléletű Művész Színháza.
A Katona József Színház korábbi igazgatója szerint a mai változás folyamatosan és lassabban történik. – Az állandó társulatok elgyengülésének külső és belső okai egyaránt megfigyelhetők. Az üzleti célú színház felerősödése, túlzó jelenléte a magyar színházi életben ugyancsak fontos tényező. A megváltozott gazdasági körülmények közt azok a színészek is keresik a munkalehetőségeket, akik egyénként fix státussal rendelkeznek. (…) Ami az életünket a Covidon kívül most leginkább befolyásolja: a politika előretörése, az ideológiai követelmények megjelenése a színházi életben – tette hozzá. – Az én korosztályomnak ez már nem új; ami most történik, már megtörtént – vélte. – Ez hosszú időre lefékez, elfojt és gátolja a szakma előrejutását.
Mácsai Pál szerint a társulatok jelentőségének csökkenése, a színészek kereskedelmi tévékben való részvétele tíz-tizenöt éve ismert gond, amellyel az igazgatók és a rendezők folyamatosan küzdenek. – Az ideológiai egységesítés, a kommercializálódás viszonylag új jelenség, amelyet a színházi törvény vésett kőbe. Egy évvel ezelőttig
azon múlott egy színház esélye, vagánysága, belevalósága, hogy a rendezői mennyire voltak kíváncsiak.
A finanszírozás gyeplőjén azonban esztétikai elvárások kerültek középpontba.
Mácsai arról is beszélt, hogy a színházi törvényben számos problémát lát: az elfogadás mikéntjétől a színházigazgatói kinevezések központosításán át a tao megszüntetésének módjáig.
– A színház nem dísz a főadminisztráció gomblyukában, dolgunk van – tette hozzá Hegedűs D. Géza. Szerinte
a fő kérdés az, módja van-e a színháznak betöltenie azt az elemi küldetését, hogy együtt gondolkodjon a nézőkkel a világról.
– Egyre nagyobb a kulturális szegénység, hatalmas szakadék tátong az emberek és a műhelyek között. Az adminisztrációnak abban kellene segítenie, hogy ezekhez a nézőkhöz is közelebb kerüljünk.
Zsámbéki Gábor megjegyezte: – Most elsősorban a Coviddal harcolunk, azt próbáljuk túlélni. Hogy a szakmaiatlanodást miként lehet, egyelőre nem tudjuk. Hitegethetjük magunkat, hogy az online közvetítéssel új műfaj jön létre, ami lehetséges, de az nem színház.
Most is állandóan azt próbáljuk elképzelni, hogy a közönségnek dolgozunk. Átkozott nehéz.
Zoomon próbáljuk a Leart, ami részben mulatságos, hiszen mindenki a saját lakásában ül, a színészeknek mégis erősen elképzelt kapcsolatot kell létesíteniük a nézőkkel. Olyan ez, akár egy meghosszabbított asztali próbaidőszak.
Ha a fiatal emberek, akik a magyar színházi hálózatba betérnek, nem találnak izgalmat, csak komótos nyugalmat, akkor kiábrándulnak. – A jelenkor fordulatszámával azonos dolgokat kell csinálni, ami kockázatos, de ha a tanácselnök ízlése a mérvadó, az távolra visz a fejlődéstől – mondta Mácsai Pál.
– A valóság sűrűjében kellene lennünk – fűzte hozzá Hegedűs D. Géza, aki szerint a streamnek egyetlen pozitív hozadéka van: hogy kitárult a nézőtér, és az ország peremén élők is láthattak olyan produkciókat, amelyek megtekintésére korábban nem volt lehetőségük. – Egy monodrámát közvetítettünk élőben. A Hallgatni akartamot közel százszor eljátszottam. (...) Amikor elkezdődött az élő adás, elvesztettem a fókuszomat, hiszen az előadás alatt valami megfogalmazhatatlan kontextusban vagyok a nézőkkel: megosztom velük a mű által diktált problémákat, kérdéseket. Időbe telt, mire rájöttem, hogy a kamera objektívjébe nézve fókuszálok az elképzelt nézőkre. Döbbenetes magány és kiszolgáltatottság.
Ferencz Győzőnek a Színház- és Filmművészeti Egyetem helyzetét érintő kérdésére Zsámbéki Gábor elmondta: az épületfoglalás és a diákok ellenállása miatt ez úgy tűnik, mintha hosszabb folyamat lett volna, ám az egyetem elfoglalása valójában villámháború volt: az érveiket meg sem hallották vagy félresöpörték.
– A dolgot nem lehetett megnyerni – indokolta az egyetemről való távozását.
Hegedűs D. Géza megjegyezte: megértette a kilépők morális és szakmai érveit, de ő egy évvel ezelőtt összerakott egy osztályt, amelyért felelősséggel tartozik. – Úgy döntöttem, hogy nem hagyom el őket, hiszen ígéretet tettem nekik, és hihetetlen küzdelemmel nem hagytunk ki egyetlen pillanatot sem, a mai napig folyamatosan dolgozunk. Felnőtt egy generáció, amelynek tagjai öntudatosak. Személyi és művészi szabadságuk tudatában teszik majd a dolgukat. Ők fogják megújítani a világot.
Nyitókép: Az Örkény Színház nézőtere. Forrás: Örkény Színház
