Meghatározhatatlanul régi az eszközkészlet, amivel Csáji dolgozik, mégis eleven, 21. századi meséket varázsol a vásznaira. Mély barázdákat váj a vastag, dús, rétegekben burjánzó anyagba, ékíráshoz hasonló jeleket formál belőle, de közelebbről mégis inkább folyóírásnak látni, vagy olyan betűknek, amelyek nemigen különböznek a befogadó felülettől, csak éppen kicsit bemozdulnak, míg a háttér mozdulatlan marad. Nyilak mutatnak a képközép felé, de az éleket elfedi egy légies, puha kelmedarab, ezt borítja vastagon a festékréteg - szinte látni az alászálló kendőt, ahogyan beletapad a sárszínű alapba, finomítja, ahogy a gondolat az indulatot, ahogy az ember a fémeket, csiszol rajta, ismerőssé lágyítja. A sötét tónusú földszínekben bronzos, kopottas-ezüstös fényvillanások, a galéria egyenletes világítása nem adja meg azt a különleges drámai hatást, amit érzékelnénk, ha oldalról, felülről egy spotlámpa fénye domborúvá emelné a képmezőt.
Pályája a kortárs magyar festészet egyik sikertörténete. Római ösztöndíjasként korán kapcsolatba került a 60-as évek avantgárd európai művészetével, és hazatérve szervezője lett a legprogresszívebb csoportosulásoknak, a Szürenon, a Boglári Kápolnatárlat eseményeinek. A hetvenes évektől a lézer képalkotó lehetőségeivel foglalkozott, az egész világon megismerték, sorra tartott bemutatókat, előadásokat a képi transzformációs módszeréről. A rendszerváltás után néhány évig az újraszerveződő képzőművészeti élet vezető alakja lett, aktív művészetszervező, közben világszerte kiállításokon szerepelt. Néhány év után visszatért a festővászonhoz, most megint csak fest és hologramokat készít. Úgy, mint korábban. Általában mindent úgy csinál, mint mindig, képei időrend nélkül is szorosan összetartoznak. Nem korszakokat képez, hanem egyetlen kutatást folytat, ugyanazt minden művében. A föld képétől indul az ég tágassága felé, a matériától a fény felé.
