A Történelmi Hadi Akadémia évek óta foglalkozik katonai hagyományőrzéssel, történelmi hadi játékok szervezésével, elsősorban a 15–17. századra, a törökkel vívott háborúkra, illetve az oszmán hódoltság korára fókuszálva. Hangsúlyozzák: a hungarikumnak számító szablya és magyar szablyavívás olyan nemzeti érték, amelynek hagyománya a honfoglaló magyaroktól kezdve a végvári vitézeken, majd a huszárokon át egyedülálló a világon.
Tavaly már második alkalommal rendezték meg a Hadfiak Seregszemléjét, ami amellett, hogy rengeteg érdeklődőt vonz az ország minden tájáról, remek találkozási pont a különböző hagyományőrző egyesületeknek, különösen az ifjúságneveléssel foglalkozó csapatoknak. S mivel a korhűségre törekvés a hagyományőrzés egyik alapja, a hadtörténeti vonatkozásokon túl a régizenét vagy népzenét játszó együtteseket és előadók, illetve régi mesterségeket űzők is kapcsolódnak a rendezvényekhez. Az akadémia nemrég elindította bajvívó instruktor képzését, hogy az iskoláinkban egyre népszerűbb bajvívó szakkörök tovább terjedhessenek a magyar katonai hagyományokat ismerő, képzett foglalkozásvezetők segítségével. Zsolnai Gáborral, az alapítvány kurátorával beszélgettünk.
Milyen utat járt be ön, amíg eljutott ehhez a hagyományhoz, és milyen utat járt be ez a hagyomány, amíg önön keresztül eljutott a mai gyerekekhez?
A szellemi alapot számomra Takáts Sándor Bajvívó magyarok és Török-magyar bajviadalok című könyvei, illetve Clair Vilmos Párbaj-codexe jelentette. Írott forrás egyébként nagyon kevés akad a témában, a Hadi Akadémia kezdete így merőben gyakorlatias volt. 12 évvel ezelőtt keresett meg egy tanár a Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpontból, hogy segítsek valamivel lekötni a fiúgyerekek energiáit, mert bármilyen izgalmas a néptánc, felső tagozatban kissé megcsappan iránta a fiatalok lelkesedése. Még a Testnevelési Főiskolán elvégeztem egy szablyavívó képzést, Szalka Balázs volt a mesterem, és úgy éreztem, ezzel meg lehetne fogni a gyerekeket. Görbe ágakat gyűjtöttem az erdőben, az azokból készített faszablyákkal kezdtem vívni tanítani őket. Autodidakta módon, a gyerekekkel együtt jöttem rá, hogyan lehet fölépíteni a tematikát, hogy minél jobban bevonódjanak. Kezdődött a szablyavívó technikákkal, párbajokkal, majd bennük született meg az igény a nagyszabású csatákra. Tehát csatajátékokat kezdtünk játszani tornatermi körülmények között: zsámolyból vár épült, amit le lehet rombolni tüzérséggel – vagyis habszivacs kézilabdával. Mindenféle balesetmentes fegyvert, kardot, fokost, lándzsát készítettünk szivacsból, és most már vannak szivacsvégű nyílvesszőink is.
A fundamentumhoz tartoznak még számomra a történelmi regények, az Egri csillagok, amit még hatodikos koromban olvastam, vagy a Kinizsi Pál a régi Delfin könyvek sorozatból, erre épült rá a már említett szakirodalom és aztán a gyakorlat, ami a Patrona felkérésével vette kezdetét. A Patrona a mai napig az anyaszervezetünk. Szép lassan alakult a módszer egész odáig, hogy évente több alkalommal várakban játszunk el egy csatát adott évforduló emlékére 150 tanítványommal: például a nándorfehérvári csatát – éppenséggel nem Belgrádban, hanem a Nógrádi várban vagy Kisnánán.
Nekem úgy tűnik: a szablyavívás a Horthy-korszakban még eleven hagyomány volt, a szovjeturalom alatt eltűnt, aztán a rendszerváltás után hirtelen előbukkantak a különböző hagyományőrző csoportok. A közbülső időben lappangott valahol ez a tudás?
Én úgy tudom (és ez fontos, mert lehet, hogy valaki jobban tudja), hogy ez a tudás sajnos nem hagyományozódott át apáról fiúra vagy mesterről tanítványra. Soha nem mondtam azt, hogy eredeti, tradicionális, magyar szablyavívó rendszert közvetítek, ez nem lenne igaz. Úgy fogalmazom meg: van két kezem, két lábam, egy fejem, rekonstruálom a párbaj körülményeit, és ha úgy találom el a másikat, hogy magam nem sérülök, akkor én vagyok az ügyesebb, a jobb – régen is ez volt a cél. És a kipróbált technikák kerülnek be a repertoárba. Nyugat-Európa ebből a szempontból el van kényeztetve, a 16–17. századból körülbelül 50–60 vívókódexük maradt, csak ott nem a szablya a fegyver, hanem egykezes vagy kétkezes kard, tőrkard, rapír, spádé. Ők vissza tudnak nyúlni ezekhez a gyönyörű, festett vívókönyvekhez, legyen az német, spanyol, francia vagy olasz. Nálunk sajnos nincs erre lehetőség.
De a tanítás, gondolom, régen is úgy nézhetett ki, mint most a Hadi Akadémián: fakardokkal kezdték, aztán fokozatosan áttértek az igazi fegyverekre…
Egy-két leírás van arról, hogy fakardot használtak, szivacs nyilván nem volt. Lényeges körülmény, hogy azokban az időkben nem volt Xbox, tehát a gyerekeknek ez volt a játéklehetőség. Nézzük meg például a cigányzenészeket: azért lesznek jó muzsikusok, mert abban nőnek föl, hogy a szüleik játékát hallja, és ez így megy generációról generációra, a sejtjeikbe ivódik a zene. A vívással ugyanígy működhetett: valószínűleg a várudvaron csépelték egymást reggeltől estig. Azt leírják egyébként, hogy minden család igyekezett a nagy udvarokba, „vitézlő oskolákba” beadni a gyerekét 10–12 éves korban. Zrínyinél (a szigetvári hősről beszélek) több száz magyar apród nevelkedett, és ott az öregektől tanultak. Tehát ne úgy képzeljük el ezeket, mint ma a vívóakadémiákat, hanem, ahogy Balassi is írja: „az utaknak lese, kemény harcok helye tanuló oskolájuk.” A vérükben volt a vívás, ebben egészen biztos vagyok.
A mai gyerekeket nem lehet kirugdosni a lakásból, engem meg nem lehetett benn tartani. 1976-os születésű vagyok, kistarcsai, és kinn éltem az életemet, bicikliztünk, bandáztunk, fociztunk. A középkori gyerek már csak azért sem üldögélt a házban, mert nem volt széke meg ágya. Még a hercegi családokban is hatan-nyolcan aludtak egy ágyban. Szóval odabenn nem lehetett mit csinálni, kint zajlott az élet.
Természetes dolog egy fiúgyereknél, ezt a saját fiamon is látom, hogy próbára akarja tenni az erejét, küzdeni akar, és ebben nincsen semmi beteges vagy agresszív.
Ezeket az energiákat jó irányba kell csatornáznunk, mert ha nem tesszük meg, akkor nagyon rossz helyre tudnak elfolyni. Az iskolai zaklatásoknál is látjuk, hogy a gyermekközösségek igen kegyetlenek tudnak lenni néha.
A bajvívó szakkörökben részt vevő gyerekeknél érzékelhető egyfajta érettebb konfliktuskezelés?
A múlt héten például az egyik gyerek éppen ugrott le a várfalról, lendületben volt, és kicsit erősebben ütött rá a másikra, aki ezért bosszúból a csata után rávert a hátára. Ami pedig tilos: fegyverrel nem büntetünk, az nem a büntetés eszköze. Ezt ilyenkor mindig elmagyarázom nekik, utána kezet fognak, elnézést kérnek, megbeszélik. Természetes, hogy mindig van vadhajtás – a mi dolgunk, hogy ezeket úgy nyessük le, hogy megértsék, mi miért történik. A konfliktusokat mindig a közösség előtt beszéljük meg.
Van például egy ottalvós nyári táborunk Pilismaróton, ahol az utolsó estén csinálunk egy küzdőkört harminc fáklyával, közben a saját zenekarunk, a Bajvívók Bandája játszik középkori és kuruckori harci indulókat. Éjjel 10-től fél 12-ig bajvívnak a gyerekek félmeztelenül, fáklyafénynél, szivacsfegyverekkel. Amikor hazamennek az egyhetes táborból, a szülők azt szokták mondani: olyan a gyerek, mintha részt vett volna egy férfivá avatási szertartáson. Teljesen átalakult szellemiséggel térnek haza.
Fontos, hogy nálunk is az a szabály, mint az airsoftban (amit én mondjuk sose játszottam, bár voltam katona tíz évet): saját bevallásra kell kiállni a csatából. Hisz ha 150 gyerek egymásnak esik a csatatéren, nem láthatok bíróként minden találatot – ez gyakran egy párbajnál is nehéz a sebesség miatt. Tehát akit „levágtak”, annak le kell ülnie. És az elején ez bizony nehéz, főleg az elsős-másodikosoknál, hiszen bennük van a hév: harcolni akarok, nehogy már az első másodpercben kiessek, és tíz percig üljek a földön! De a 12 év alatt egyetlen gyereket sem kellett kizárnom azért, mert nem tudtam elérni, hogy kiálljon, ha eltalálták. Akadt, akinél időbe telt. Egyszer volt olyan gyerek is, akinél nem értettük, miért nem áll ki soha, aztán kiderült, hogy olyan idegrendszeri problémája van, amitől a simogatást néha fájdalomnak érzi, az erős ütést meg nem érzi. Az ilyesmit persze egy szülőnek érdemes előre közölnie, mielőtt küzdősportra íratja be a gyerekét.
De a lényeg, hogy egyetlen olyan gyerekkel se találkoztam, aki ne tudott volna alkalmazkodni a közösséghez, hisz az egész játék érdeke, hogy betartsuk a szabályokat. A legfontosabb, hogy a 8–10 perces küzdelmek után, amikből egy napra jut akár 30 is, mindig csapatmegbeszélés van. Körbeállnak a csapatok, megbeszélik a hibákat, az erényeket, és új haditervet kovácsolnak. Erre 3 percet szoktam adni, mondván, ha ennyi idő alatt nem születik haditerv, akkor veszíteni fogtok.
Nekem ez a háromperces haditerv nagyobb kihívásnak hangzik, mint a csata…
Itt koncentrálni kell, ezért van kinevezve a csapatkapitány is. Ha mindenki csak 6 mondatot mond, az már 8 vagy 10 perc. Egy idő után megértik, hogy mindenkinek van helye: van, aki véd, támad vagy bekerít, és van, aki irányítja az egészet. Márpedig irányítóból egy van, hiába akar mindenki az lenni. Ahogy tízmillió magyarból sem alkalmas mindegyik az irányításra, harminc gyerekből is általában maximum három. Jellemzően egy vagy kettő, de megesik, hogy egy sem. Ki kell, hogy választódjanak a csoportból az erős emberek, az irányítók, és nekik is meg kell érteniük, hogy ez is csak egy poszt a sok közül, mert hiába irányít, ha a bekerítők nem jól csinálják a manővert. Arról nem is beszélve, hogy vereség után a kapitányon verik el a port! És olyan is van, hogy a végén senki nem akar kapitány lenni, mert mindenki az első sorban akar küzdeni. A kapitánynak át kell látnia az egész küzdőteret, ami lehet akár több száz négyzetméter is egy vár esetén. Látni és irányítani kell a saját csapatmozgást, látni az ellenfél hadmozdulatait, és azokra reagálni. Mindezt valós időben. Általában a nagyobb fiúk vállalják, és hamar rájönnek, hogy ez felelősség, nem szórakozás.
A hadijátéktól jobban átlátják a gyerekek a történelmi csaták eseményeit is?
Mindenképpen. Ezt most élménypedagógiának hívják, aminek során a tudás élménnyel rögzül az elmében. Én mindig elmondom a viadalok előtt, hogyan nézett ki régen a bajvívás, vagy milyen volt például a fegyvermarasztás. Ezt egyébként a táborban eljátsszák, tőlem teljesen függetlenül, nem is szoktam róla tudni: ha valaki ottmarasztja a fegyverét, és azt valaki fölveszi, annak kötelessége a fegyver tulajdonosával megküzdenie. Vagy amikor eljátsszuk a kisnánai várban a nándorfehérvári ütközetet, 8 óra a játék, 45 percenként vannak 15 perces szünetek, amelyek során etaponként elmesélem a történelmi csatát, és a nap végére Hunyadi megveri a szultán seregét.
Tehát mindig van elmélet, ami sokszor túl is lépi az időkeretet, mert rengeteget kérdeznek. Éppúgy mesélek korabeli fegyverekről, mint erkölcsökről. Levelekből is szoktam idézni, középkori kvízjátékot is játszunk, amikor eredeti szószedetek alapján kell kitalálni a szavak jelentését – imádják. Komoly munka például, ha azt olvasom, hogy szomoszerigy – biztosan nem találnám ki elsőre, hogy számszeríj. Vagy képeket vetítek várostromokról, és elemezzük, miért úgy akasztja be a létrát, miért nincs szablyahüvely az ostromlón, vagy milyen ostromgépet használ?
Tényleg, volna értelme építeni működő katapultot, amivel kilövik a szivacslabdákat?
Ez régi álmom, de egy szivacslabdához már nagy katapult kell. Láttam is eladót, de azért ez több mint 450 kg, és tárolni, szállíttatni kell, vagyis óriási költségei vannak, no meg logisztikai rémálom. Egyébként rengeteg fejlesztésünk van: teljes huszárvért-rekonstrukciókat csináltatunk a gyerekeknek műgyantából, illetve minden létező fegyvert műanyagból, szivacsból, fából és acélból is. Több mint 80 darab török és magyar pajzsunk van, mind kézzel festve. Azt szoktam mondani: a művészet fertőz. Ha a gyerek esztétikus dolgot lát, az hat rá, és onnantól nem fogja megvenni a gagyit.
Juhász Kristóf
Fotók forrása: Történelmi Hadi Akadémia
