Jelenleg épp a MODEM Halálos természet című kiállításán veszel részt. Hogyan jött a felkérés a csoportos tárlatban való részvételre?
Hornyik Sándor, a kiállítás kurátora választott a munkáim közül. Elsősorban olyan képekből válogatott, amiketmárismert, de kért újabbakat is ? ezáltal egy, még be nem mutatott munkám is van a kiállításon.
Hogy illeszkednek a képeid a kiállítás koncepciójába?
Az egész tárlatot a horror műfajára fűzték fel. A rettegés, a szorongás kifejezése a kortárs művészetben, illetve a humanizmus és a naturalizmus fogja körbe az egészet.
Az ember központi téma a munkáimon, valamint sokszor készítek szorongó életérzésről képeket. A kiállításon négy képem szerepel: RomanPolanski Iszonyata alapján készült két festményem: ebből az egyik háromrészes, sorozat. Egy másik festményemDarioArgentoPhenomena című filmje alapján készült. A legújabb munkámat szintén egy horrorfilm ihlette, de ez már nagyon távol került az eredeti műtől.
Az Iszonyat egy fiatal lány megőrülésének a története. Miért érezted azt, hogy meg kell festened?
Vannak olyan filmek, amelyeknek nézése közben egy-egy pillanatra úgy érzi az ember: mintha róla szólna, mintha a saját életének a problémái merülnének fel benne. Az Iszonyat egy-két jelenete nagyon megragadott. A lány néha olyan, mintha máshol járna, mintha elmerülne a gondolataiban ? ez rám is elég jellemző. A történetben a lány egy idő után nem evett, mindenfelé ételdarabok hevertek a lakásban. Maradt pár szem krumpli a mosogató mellett, ami kicsírázott. Ehhez a szimbólumhoz volt egy érdekes képzettársításom: ahogyan ezek a krumplik kicsíráznak, ez arra emlékeztetett, amikor az ember elfelejt vagy kikerül dolgokat, amellyel foglalkoznia kellene, és a probléma csak egyre rosszabb állapotba kerül, kicsírázik.
Milyen formai jegyek izgalmasak számodra a horrorban?
A horrorfilmekben számomra az érdekes, hogy egy nagyon leegyszerűsített, sablonos nyelvet használnak. Vagyis egy bizonyos képi séma alapján a néző ki tudja találni, hogy mi fog történni a szereplővel, ha háttal áll, mikor kell félni, mikor jön a szörny. Nagyon érdekelt az, hogyan lehetne a festészetben is, a középkor ikonográfia sémáihoz hasonlóan alkalmazni ezeket, vagyis olyan képeket alkotni, amelyeket már tud eleve hová kapcsolni a néző. Van egy olyan közös asszociáció a képek kapcsán, amit mindenki ismer, ugyanakkor mégis valamennyire nyitott marad a dolog tartalmának a kérdése.
Milyen témák érdekelnek a szorongáson túl? Jelenleg min dolgozol?
Az igazság az, hogy jelenleg is épp egy hasonlón dolgozom. Éppen a kiállítással kapcsolatban merült felbennemegy Larsvon Trier film is, az Antikrisztus. A főhősnő itt is egy szorongásos helyzetben van, a férje pszichológus, ő próbál rajta segíteni. Megkérdezi tőle, hogy mitől fél, és a nő azt válaszolja, hogy a természettől. Nyitva marad a kérdés, hogy tulajdonképpen mit is ért természet alatt. A férje azt hiszi, hogy az erdő az ? ahol vannak -, és az itt rejtőzködő sötét erők. A végül kiderül: a nő a természeten a saját belső természetét értette, a személyiségtorzulásait, a benne lakó erőszakos indulatokat.
A filmes előképek a festményeiden is visszaköszönnek, hiszen a storyboardra jellemző osztott képmezővel dolgozol, így mesélsz el történeteket. Ez nem tipikus, egy felületen belüli történetmesélés, amely a művészettörténetben sokkal gyakrabban használatos megoldás.
Igen, én egy szokásostól eltérő formát próbáltam találni. A képeimen a történetmesélés is csak áttételesen van jelen. Nem akarok egy konkrét történetet elmondani, inkább csak egy történetalkotó gondolkodásra szeretném késztetni a nézőt.
Vannak olyan képek, amelyek történetet mesélnek el, és vannak olyanok, amelyeket inkább ikonikusnak neveznék. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a festmény csupán az ábrázolt dolgot reprezentálja. Nem látsz akciót vagy cselekvést, inkább csak egy állapotnak a megjelenítése, amely sokszor meditatív jellegű. Mindig ezek az ikonikus képek érdekeltek jobban, de ugyanakkor a történetmesélés is foglalkoztatott. Az osztott képmezővel ezt a két különböző képi felfogást próbáltam meg összekombinálni.
Mi határozza meg, hány képmezőt használsz?
Ezt nehéz tudatosítani. Rengeteg kép van a fejemben, ami nekem valamiért érdekes, és ezek, tudom, hogy furcsán hangzik, elkezdik egymást vonzani. Érzem, hogy mik azok, amik összetartoznak, utalnak egymásra, együtt többet jelentenek, mint külön.
A filmes montázs is így épül fel: 1+1=3. A két képből egy harmadik jelentés születik.
Igen.
Mennyire építed fel tudatosan a képeidet?
Én szinte készre megtervezem a képet, mielőtt elkezdem megfesteni. Ezzel együtt semmi sem végleges, minden alakul festés közben. Az mindig megvan előre, hogy melyik képeket teszem egymás mellé. A tervezés egy többlépcsős folyamat. Ha filmből indulok ki, akkor először is többször megnézem. Kivágok belőle kockákat, amelyek nekem érdekesek. Ezeket átfogalmazom, illetve kiegészítem a saját élethelyzetemből hozottakkal, olyanokkal, amelyekkel számomra egy asszociációs körbe illeszkednek. Az eredeti, filmből kivágott képek kontextusa sokszor felborul és teljesen más jelentéssel bír a festményemen.
A festményeid hiperealisztikusak vagy fotórealisztikusak. Miért épp ezt a kifejezési formát, stílust választottad?
Nem is tudom, valahogy mindig ez volt számomra az ösztönösen természetes. Régebben ?középiskolai éveim végén ? próbálkoztam olyannal, hogy kinéztem magamnak egy stílust, és próbálkoztam úgy festeni, mint például Csernus Tibor: nagy gesztusokkal, de mégis realistán. Ilyen esetekben mindig azt éreztem, hogy nem adódik természetesen. Egyre inkább elkezdtem belemenni a részletekbe és egyre aprólékosabb dolgokkal foglalkoztam. Ez nem annyiraa hiperrealizmushoz való vonzalmam miatt van, inkább csak szeretem a részleteket, a pontos, éles határokat. A reneszánsz és a németalföldi festészet iránti érdeklődésemből is fakad ez, ami a színhasználatomban is sokszor előjön.
A festés, mint aktus mit jelent számodra?
Számomra a festés meditatív jellegű dolog. Nagyon sok időt töltök el egy festménnyel, egy nagyobb képen akár egy hónapig is dolgozom. Ahogyan egyre jobban belemélyedek az apró részletekbe, azt leginkább a meditációhoz tudnám hasonlítani. Számomra is az elmélyülés érzetét adja, és azt gondolom, a nézőnek is, amikor ránéz. Olyan ez, mintha minden ábrázolt részlet a fókuszban lenne, semmi nem tűnik el, minden egyformán fontos a képen. Kicsit olyan, mint a metafizikus festészet, kihangsúlyoz, kiemel dolgokat, azt gondolod, mindennek jelentősége van a képen.
Amellett, hogy fotórealisztikusan ábrázolsz, előfordult az is, hogy fényképet használtál. Miért döntöttél így?
Két munkámon használok fotót. Az egyik a Fókusz-sorozat. Ebben az esetben a fénykép a dolog tartalmához kötődött szorosan. Ekkor szorongásos, pánikbetegséghez hasonló állapotban voltam. Egy pszichológus barátnőm kipróbálta rajtam az úgynevezett Fókusz terápiát. Ez arról szólt, hogy relaxált állapotban különböző pozitív érzéseket idéztetett fel velem, amelyek kép formájában jelentek meg nekem. Ez egy vizuális jellegű terápia. Az volt az érdekes, hogy a felidézett pozitív érzelmekhez mindig automatikusan kapcsolódott bennem egy negatív gondolat, amit valahogy maga után vonzott az előző. Ezekből az élményekből készítettem képpárokat. A két kép egyike fotó volt: különbséget akartam tenni aközött, hogy az egyik egy képzelt, emlékként felidézett, a másik pedig egy valós, vagy legalábbis sokkal intenzívebben átélt szituáció. Ez egy kísérlet volt tulajdonképpen a reális ? nem reális, objektív- szubjektív szétválasztására.
A másik képem Kim Corbusier-t ábrázolja. Ő egy fiatal festőlány volt, aki tavaly 27 éves korában öngyilkos lett ? az ő emlékére festettem ezt a képet, amely apám műtermében ábrázolja őt. Akkoriban én is ott dolgoztam és Kim egyetemista korában sokat járt itt. Nagyon tehetséges volt ? igazából már túlhaladta azt a szót, hogy tehetséges: nagyon sok jó műve volt. Ezt a képet most festettem, egy fotó alapján készült. Ez egy játék a technikával: a fekete-fehér portré a képen a festett rész, a színes háttér pedig egy vászonra nyomtatott fotó. Festékdarabkákat ragasztottam a földre Kim elé, ezek ki is állnak a vászonból, kicsit olyan, mintha éppen dolgozna, és a lehullott anyag lenne a lába előtt.
Mit jelent számodra ez a kép?
Amikor gondolsz valakire, aki a barátod volt, de már nincs többé, gyakran olyan helyeken jut eszedbe ahol, vagy ahogyan sokszor találkoztál vele, mintha újra tényleg magad előtt látnád.
Ha már édesapádat említetted, köztudott rólad, hogy festődinasztiába születtél. Milyen előnyökkel és hátránnyal járt ez a kontextus?
Ilyen helyzetben nyilván az ember könnyebben megtalálja, honnan lehet tanulni. Hátrány viszont, hogy sokkal hamarabb kialakulnak az elvárások is. Minden jó dolognak megvan az ellenpontja. Nagyon jó, hogy műteremben nőttem fel, hiszen természetes volt minden anyag, illat és technika és tudtam azt, hogy van olyan, hogy valaki festéssel foglalkozik egész nap. Ugyanakkor ki is alakított egy ízlésbeli meghatározottságot nálam, hogy mindenhol a nagyszüleim és apám festményeit láttam gyermekkoromban a falakon. Nem tudom, előny-e vagy hátrány művészcsaládban felnőni, de azt hiszem, inkább az előbbi.
Viszonyítási pontként próbáltam hozzájuk képest meghatározni magamat ? mi a különbség, mi a hasonlóság. Tulajdonképpen úgy, mint az életben: próbálod magad definiálni a szüleidhez képest.
