„Festőnek egy kicsit filozófus, filozófusnak egy kicsit regényíró, regényírónak egy kicsit mozgalmár volt”

Tavasztól őszig nagyon szívesen élne vidéki birtokán – ami nincs –, de ősztől tavaszig hiányoznának neki a budapesti mozik, színházak, könyvtárak, egyetemek, mert alapvetően városi lénynek tartja magát. Nem véletlen hát, hogy a hazai ökopolitikai gondolkodás egyik megkerülhetetlen alakjával nem egy tanyán, esetleg az agglomerációban, hanem egy, a lakásához közeli, Krisztina körúti kávézóban találkoztunk. De legalább a képek kint, a talpalatnyi belbudai téli „zöldben” készültek.

Megnézte
már a Faust-illusztrációk tárlatát? Vagy ismeri a képeket korábbról?

Legutoljára egy nagy, gyűjteményes kiállításon láttam őket a Műcsarnokban, de természetesen ismerem a könyvet is. Többször írtam már különböző folyóiratokba Karátson Gábor képzőművészeti munkásságáról, most pedig az életművét bemutató esszéköteten dolgozom, amely idén jelenik meg a Kortárs Kiadónál. Ebben arra vállalkozom, hogy a filozófus, a művészeti író, a képzőművész, a szépirodalmár és az ökológiai gondolkodó Karátson Gábort bemutassam. Főleg azokat az összefüggéseket megvilágítva, amelyek alapján a nagyon egységes, ugyanakkor nehezen elhelyezhető életműve érthetővé válik. Festőnek egy kicsit filozófus, filozófusnak egy kicsit regényíró, regényírónak egy kicsit mozgalmár volt. Sokkal fontosabb és eredetibb alkotó, mint amennyire ezeken a területeken elismerik.

Pedig
számos szakmai díjjal, többek között Munkácsy Mihály-díjjal (2003), József
Attila-díjjal (2005), Kossuth-díjjal (2006) és Prima díjjal (2014) tüntették
ki.

Ahogy
az lenni szokott, amikor az ember megöregszik, kap néhány elismerést, de ez nem
azt jelenti, hogy valóban felismerték a jelentőségét. Vajon hányan olvasták
Karátson vaskos szépirodalmi alkotásait? Ki tud arról, hogy Magyarországon ő
volt az egyik előfutára a fenomenológiai filozófiának? Ez leginkább a Tao-te
king-kommentárjaiból derülhetne ki, de hány filozófus olvasta ezeket a
fordításait? A sinológia kimagasló művelője volt, de az a szakma sem igazán
vette komolyan, pedig az ősi kínai kultúra és a kurrens szakirodalom alapos
ismerőjeként látott a Tao-te king és a Ji-king lefordításához.
Nekem szerencsém volt. A barátságunk mintegy negyed századon keresztül tartott,
ezért folyamatában ismerhettem meg a munkáit.

Tizenhárom évvel fiatalabb volt nála, nem egy korosztályba tartoztak. Honnan ismerték egymást?

Abban az alternatív értelmiségi társaságban, amely a nyolcvanas években Budapesten kialakult, jó eséllyel bárki bárkivel megismerkedhetett. Már az első találkozásunkkor, egy házibulin, 1987-ben kiderült, hogy nagyon jól megértjük egymást. Rá egy évre már a dunai vízlépcsőrendszer elleni tiltakozó mozgalom miatt kerültünk kapcsolatba. Onnantól kezdve pedig nagyon szoros, jó barátság alakult ki köztünk.

Többször
is említette, hogy milyen sokoldalú, már-már polihisztor alkotó volt.
Autodidakta módon képezte magát?

Az 1956-os szerepvállalása után két vagy három szemesztert elvégzett Márianosztrán és más „előkelő” intézményekben, ezért a jogi tanulmányait később nem folytathatta. Mondjuk ez nettó nyereség volt, mert soha nem akart jogász lenni. Amikor 1958-ban kijött a börtönből, körülnézett, és megállapította, hogy Magyarországon mostantól csak hazudni lehet.

Ezért eldöntötte, hogy festeni fog.

Ha nagyon rákérdeztek, akkor azt mondta magáról, hogy festőművész, esetleg művészeti író. Jól beszélt németül és angolul is; Heideggert, Husserlt, a kínai klasszikusokat eredetiben olvasta. 1981-ben, a Jaruzelski-puccs másnapján azt mondta: ha ezek így, akkor ő viszont kínaiul fog tanulni. És az évtized végére elkészült a Tao-te kingből az első változat. Háromszor dolgozta át, a kommentárok is egyre szaporodtak. Sokféle tehetséggel, hatalmas műveltséggel rendelkezett, a legkülönfélébb dolgokról lehetett vele beszélgetni: politikáról, vallásról, irodalomról, festészetről.

Vagy éppen ökológiáról, zöldgondolatokról.

Gábornak nagyon nagy szerepe volt abban, hogy a magyar ökológiai mozgalom nem csupán jámbor, kilátástalan küszködés volt a feltartóztathatatlan romlás ellen, hanem a többé-kevésbé megértett civilizációs válság kontextusában gondolhattuk végig a tennivalónkat. Fontos összefüggést látott az 1956-os forradalom és a dunai vízlépcsők ellen kibontakozó tiltakozó mozgalom között. Úgy gondolta, hogy az a technokrata erőszak, ami most a Dunát akarja elpusztítani a vízlépcsőivel, hasonlít azokhoz a lánctalpakhoz, amelyek annak idején a magyarok szabadságküzdelmét eltiporták. Csak ennek az újabb hadjáratnak már nemcsak az emberek, hanem többi lénytársaink is áldozatul esnek.

Az
az ökoszorongás, amit manapság nagyon sokan érzünk, már akkoriban is jelen volt
az életükben?

Ha az ember tudja, hogy mitől kell tartania, akkor nem szorong: akkor fél. Félni tudni pedig rendkívül hasznos emberi képesség. Mi akkor már – sok más gondolkodó emberhez hasonlóan – félelemmel, kétségbeesve gondoltunk a kibontakozó ökológiai katasztrófára, és azon törtük a fejünket, hogyan lehetne ellene védekezni. A téma irodalma azóta könyvtárakat tölt meg. Persze nem Magyarországon. Nálunk ez akkoriban újdonság volt, és az alapművek túlnyomó része azóta sem jelent meg magyarul, a valamirevaló hazai publikáció is kevés. Szóval a mi esetünkben nem szorongásról volt szó, hanem a felismert veszedelemről. És beletörődtünk, hogy nekünk, bár egészen másra készültünk,

ezzel kell foglalkoznunk, erre kell feltennünk az életünket.

Gábort történelmi tapasztalata, filozófiai tájékozódása, művészeti meggyőződése és természetszeretete egyaránt arra predesztinálta, hogy a zöldügy szószólója legyen. Szóval és tettel is, mert tennivaló mindig bőven akadt: előbb a Duna Körben, majd a Duna Chartában, a Védegyletben, az Élőláncban. A nevek, a szervezetek és a társak változtak, a feladat ugyanaz maradt.

Azért
hoztam be a beszélgetésbe az ökoszorongást, mert sokakhoz hasonlóan én is
kevésnek érzem azt a hatást, ami az egyéni ökotudatos döntéseimen múlik.

A
nagy dolgok kicsiben kezdődnek. Az egyénekben lassan-lassan végbemenő
változások, felismerések, életstratégia-módosítások vezethetnek valami nagyobb
változáshoz. Csak mítosz, hogy az ökológiai katasztrófa majd valamikor a
jövőben fog bekövetkezni. Ha ez valakit megnyugtat, akkor jelentem, hogy máris
javában zajlik. Nem szenzációs fordulatok jelzik, hanem a lassú hanyatlás, az
emberhez méltó élet természeti és kulturális feltételeinek romlása, melynek
jelei az elmúlt fél évszázadban már világszerte tapasztalhatók voltak.
Valószínűtlen, hogy az ökológiai katasztrófa elhárítására irányuló kezdeményezések
ne olyan emberektől indulnának el, akik legalább a saját életüket megpróbálták
megváltoztatni.

Karátson
Gábor és az ön esetében az ökotudatos gondolkodás az életvitelüket is
jellemezte, jellemzi?

Gábor
vegetáriánus volt, én nem, de nagyon kevés húst eszem. Ha ezt sokan követnék,
nem lenne szükség az állatoknak iszonyú szenvedést jelentő ipari jellegű
állattartásra, az ezzel járó hatalmas környezetterheléstől is megszabadulnánk,
és jobb minőségű, egészséges forrásból származó hús kerülne az asztalunkra. Az
ökológiai válság a mértéktelenség következménye, ellenszere éppen ezért a
mértéktartás. Mindketten kerültük a technikafüggő, energiazabáló szórakozásokat
és egyéb tevékenységeket, kellemesebbnek találtuk az életet nélkülük. Az autó
nem hiányzott, de például mind a ketten végigcigarettáztuk az életünket,
nehezen és csak idős korunkban sikerült leszoknunk róla. Bár ezzel leginkább
magunknak ártottunk, nem a környezetünknek.

Karátson
Gábor mit szólna ahhoz, hogy ökopolitikai kört neveztek el róla?

Barátai,
tisztelői, tanítványai és a tanítványok tanítványai hozták létre a kört, olyan
gondolatok terjesztésére és olyan politikai célok szolgálatában, amelyekkel ő
is egyetértene.

Kik
a mozgatórugói ennek a körnek? Mivel foglalkoznak?

A jelenlegi vezetők Tallár Ferenc filozófus, Takács-Sánta András, az ELTE humánökológiai mesterképzésének szakigazgatója, Ikotity István és Schiffer András volt zöldpárti országgyűlési képviselők meg én. A résztvevők többsége huszonéves. Nyilvános vitaesteket és zártkörű szemináriumokat szervezünk, környezetvédő szervezetekkel keressük az együttműködést. Tavaly megjelent Harmadik út – Ökopolitikai programtöredékek című vitairatunk, amely az ökológiai politika elvi programját körvonalazza. A beszélgetéseket márciusban, szerdánként folytatjuk a Kossuth Klubban, Amiről nem szól a választási kampány címmel. A zöldtémák sem a kormány, sem az ellenzék programjában nem kaptak kellő hangsúlyt. Magyarország sajnos még mindig Európa sereghajtói között van az ökotudatosság és a környezetvédelem terén.

Soha
nem gondoltak arra, hogy külföldre költözzenek, ahol könnyebb lenne
eredményeket elérni?

Ez egyikünkben sem merült fel, hiszen ide születtünk;

minden tudásunk, sérelmünk, örömünk, kapcsolatunk Magyarországhoz köt.

Még vidékre is nehezen költöznék – bár ez már megfordult a fejemben –, mert nekem konkrétan Budapest az otthonom. Ezzel Gábor is így volt, azzal a különbséggel, hogy ő a Gyimesben második otthont is talált magának; valahol arrafelé, ahonnan egykor a Karátson ősök elszármaztak.

Különös, hogy ő még 1956 után sem gondolt arra, hogy elhagyja az országot.

Akkor
aztán különösen nem. A forradalom Gábor számára annak a megnyilatkozása volt,
hogy mégiscsak van valamilyen néplélek vagy nemzet, amely időnként
megnyilatkozik, összefog, kitör, és fantasztikus dolgokra képes. Gábor úgy
érezte, a vízlépcsők elleni mozgalom is ennek a szellemnek a feltámadása volt.
Ezt nem verték le, mint a forradalmat, de azért a folytatás – ezt csalódottan
állapította meg – semmilyen tekintetben sem váltotta be az akkori reményeket.

Ön
ennek ellenére a mai napig rendkívül aktív a közéletben, beleáll ügyekbe,
vitákba, és oktat az ELTE humánökológia mesterszakán, amit ön hívott életre.
Ugyanakkor írásaiból, nyilatkozataiból és a mostani szavaiból is jó adag csalódottságot
lehet kiérezni. Mi hajtja még mindig?

A kétségbeesés és a kíváncsiság. Ha gondolok vagy tudni vélek valamit a zöldtémában, az a minimum, hogy elmondom másoknak, és próbálom őket meggyőzni, ha már egyedül nem tudom megváltoztatni a világot. Nem is azt mondanám, hogy így vagyok a leghasznosabb, hanem inkább azt, hogy így tudok a leginkább elszámolni magammal. A gyakran parttalannak érzett viták rengeteg kudarccal, csalódással és persze munkával járnak, sokszor beléjük is unok. De még sokkal rosszabbul érezném magam, ha nem csinálnám.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu