Benjamin Barker, szép reményű ifjú borbélyt (Johnny Depp) egy ausztráliai börtönbe záratja a gaz Turpin bíró (Alan Rickman), hogy lecsapjon gyönyörű feleségére. A férfi egy ifjú tengerész (Jamie Campbell Bower) segítségével tizenöt év után kiszabadul, és visszamegy Londonba, ahol megtudja, hogy felesége (Laura Michelle Kelly) megmérgezte magát, lányát, Johannát (Jayne Wisener) pedig gyámleányaként tartja fogva ellensége, Turpin. A bosszúra éhes Barker Sweeney Todd álnéven Mrs. Lovettnél (Helena Bonham-Carter) húzza meg magát, beköltözik a lepusztult felső szobába, és miután kiütötte a nyeregből riválisát, egy olasz borbélyt (Sacha Baron Cohen), és magához vette annak segédjét (Ed Sanders), beindítja újra üzletét. Sweeney Toddnál viszont mindenki csak egyszer veheti igénybe a szolgáltatást, a megszállott borbély elnyisszantja kliensei nyakát, a szerelmes Mrs. Lovett pedig beledarálja az áldozatok húsát undorító lepényeibe. És akkor mindezt ugye énekelve, mert musicalben vagyunk.
Stephen Sondheim a West Side Story szövegírójaként dobbantott először, majd a világ egyik legnépszerűbb musicalszerzőjévé nőtte ki magát, annak ellenére, hogy mindig járatlan úton haladt, és biztos kézzel nyúlt a meghökkentő és morbid témák után. Hazánk igazán nem vádolható Sondheim-kultusszal, de némi kapaszkodót azért találhatunk, a Rock Színház és a Madách is tartott Sondheim-bemutatót, a Sweeney Toddot Ascher Tamás vitte sikerre a kaposvári színészekkel, de az Erkel Színházban is futott a musical Nyakfelmetsző címen. És még egy ide vonatkozó utalás: a zeneszerző 77. születésnapjának tiszteletére néhány hónapja musicalkoncertet tartottak a MÜPÁ-ban.
A duettek ragyogó kontrasztokból építkeznek, a szereplők folyamatosan elbeszélnek egymás mellett (apropó, a szöveget is a zeneszerző írta), Barker undorodik Londontól, a tejfölös szájú tengerész álmodozik róla, Mrs. Lovett szerelmi vallomást tesz, míg Barker bosszút esküszik, Turpinnak a fiatal Johanna után csorog a nyála, de Barker csak a bíró ütőerére hajt. Helena Bonham-Carter meglepően profin énekel, Johnny Depp pedig (és talán ez a nagyobb művészet) szintén szuggesztíven elhiteti velünk ugyanezt. Még hogy velünk: hiszen már nyert is a Golden Globe-on a horrorborbéllyal, talán még Oscart is fog. A két különc zseni, Tim Burton és Johnny Depp ugyanis az Ollókezű Edward, az Álmosvölgy legendája vagy a Charlie és a csokigyár után ismét legyőzhetetlen kartellben menetel a halhatatlanság felé.
A Sweeney Todd a maga groteszk, amorális stílusában az ártatlanság elvesztéséről is szól: senki, egyetlen szereplő sem ússza meg a végzetét, mely a bűnösökre éppúgy lesújt, mint a bűntelenekre, a felnőttekre éppúgy, mint a gyerekekre. Éppen ezért a boldogság hajszolása egészen bizarrnak hat ebben a filmben, hiszen itt minden mese rosszul végződik. Benjamin Barker élete is idillikusan indul, nem véletlen, hogy a szépséges feleséggel és kislánnyal bíró, boldog, fiatal férjet még pasztellszínek ragyogják körbe, a látvány csak a jelenben sötétedik ragacsossá, piszkossá, barnássá. A tengerész és Barker lányának romantikus szerelme sem vezet jóra, Johanna rémálmai előrevetítik a tragédiát, Mrs. Lovett színes, szélesvásznú, szentimentális álmodozása a tengerparti ejtőzésről pedig eleve erősen abszurdba hajlik, hiszen a profitot a ledarált és ropogósra sütött vendégek szolgáltatják. A legjobb jelenetek azok a briliáns stílusjátékok, melyek a film egészéhez képest jóval kevésbé naturálisak. Például a Mester és Margaritára emlékeztető démonikus álarcosbál, melyben Turpin vendégei állatmaszkokban röfögik körbe a szerencsétlen borbélyfeleséget, vagy a középkori viszonyokat idéző, elmegyógyintézetbeli látogatás, a sok zavart tekintetű, összezsúfolt fogollyal, akik ugyanolyan vehemenciával tépik szét fogva tartójukat, ahogy az urak és hölgyek estek a szerencsétlen nőnek a bálban.
Utóiratként csak annyi, hogy életemben nem lettem még fizikailag rosszul filmen, de képmutatás lenne úgy áradozni a Sweeney Toddról, hogy ezt az aprócska mellékszálat elsikkasztom. Ugyanis a 16-os korhatárbesorolást kapott Sweeney Todd a hetyke kannibalisztikus vonal miatt jóval kíméletlenebb, mint egy szimpla horror. Ha valakiből éppen ennek a flottul működő ember-mészárszéknek a hatására tör ki az elkötelezett vegetáriánus, maximálisan megértem. Ami meglepő, hogy az ironikus eltartás, a musicalforma egy cseppet sem véd meg az elnyesett torkok és szenesedő tetemek feletti primer diszkomfortérzettől. A film felétől kezdve Tim Burtonnek sem a zsenialitása, sem az eredetisége, sem a humora nem izgat igazán, elsődleges célom, hogy fegyelmezetten kibírjam a stáblistáig.
