 |
?Huszonöt beszélgetés, ugyanarról? ? olvashatjuk alcímként a Magvető Kiadónál megjelent kötet borítóján; és személy szerint ezt egy nagyon csalafinta alcímnek tartom. Már csak azért is, mert amellett, hogy ebben az esetben minden eddigi könyvnél központibb szerep jut a Szerzőnek, az alcím igaz is, meg nem is. Megint a kettősség. Természetesen huszonöt beszélgetés alatt nagyon sok minden szóba kerül, s talán értelmetlen volna elkezdeni felsorolni, milyen témák, személyek, helyszínek, meghatározó pillanatok-időszakok kerülnek terítékre, mert mégiscsak igaz az alcím; egy dologról van szó ? nem, úgy hiszem elsősorban nem Krasznahorkai Lászlóról, hanem az alkotásról, még szűkebben: a cselekvésről ? ami, nyilvánvalóan, ha felőle közelítünk, a mondatokban, vagyis a nyelvben lenne megragadható. Krasznahorkai László gyakorlatilag végig arról a nyelvről beszél, annak a nyelvnek a gyökereiről (honnan származhat, és hova tart, merre mutat(hat)), amelynek használata minden bizonnyal nem cél, hanem csak eszköz valami más eléréséhez. Számtalanszor elhangzik különböző formákban, különböző irányokból az a kérdés; honnan a Krasznahorkai-mondat? Hogyan alakult ki? Kitől/Kiktől eredeztethető? ? és a beszéd is általában kettős; van egy látszólag racionálisnak tűnő oldala, mint amikor egyszerűen csak annyit mond, hogy fiatalkorában elolvasta Franz Kafka: A kastély című művét és akkor fogalmazódott meg benne, hogy egyszer majd Ő is, és nyilván ? ha valaki nagyon szeretné ? össze tudná rakni, milyen élmények, hatások érték/érhették és úgy érezhetné; megfejtett valamit belőle, de ez nyilvánvalóan tévedés. Van egy sokkalta irracionálisabbnak tűnő rész; amikor szokatlan példákat hoz fel, olyan eseményekkel szemléltet, melyek ? látszólag ? nagyon távol esnek az írástól, de sokak számára még talán az alkotásra sem vonatkoztathatók, holott; ?Egyszer megkérdeztem az egyik templomi ácsnak a gyerekét Narában, akire azért már rábíztak komoly dolgokat, hogy mi a titka annak, ahogy gyalul, hogy honnan tudja, hogy kell, és hogy hogyan lesz az a hinokiciprusdeszka tényleg olyan döbbenetesen sima. Láthatóan zavarba hoztam, egy japánt amúgy is könnyen zavarba lehet hozni, de ez nem volt célom, tényleg csak azt akartam, mesélje el a műhelytitkokat. Erre a következő választ adta: ?A fa a lényeg.? Értik, ugye? Ezt tudom mondani a mondatokról is. A nyelv a lényeg.? ? De hát honnan ez a nyelv? Kérdezhetnék és kérdezik is sokan, de erre megint csak nem kaphatunk egyértelmű választ. Számomra a Zágrábi kérdések című beszélgetésben található valami ?megnyugtató?: ?Egyáltalán nem fejlesztem a mondataimat. (?) Van történetük, ez kétségtelen, hiszen nyilvánvaló, hogy van távolság egy harminc évvel ezelőtt írt mondatom és egy ma reggel leírt között, azaz valahogy úgy viszonyulnak ezek egymáshoz, mint ahogy egy mai kiáltás viszonyul egy régi fájdalomhoz. Nem foglalkozom, és nem is foglalkoztam közvetlenül a szavakkal, a mondatokkal, valami mással foglalkoztam és foglalkozom most is, amikor szavakat és mondatokat, vagy egyetlen mondatot írok meg, valami mással, ami nagyon távol van, iszonyatosan messze, arra feszülök rá egészen ? a szavak, azok csak úgy jönnek maguktól? közben, tudja.?
