Kínzó együttlét

 Az eredeti módon felcserélt szerepek mellett a film további erénye, hogy ügyesen elkerüli a kényes témából adódó didaxis csapdáját - sőt mi sem áll távolabb tőle. Pár évvel ezelőtt a Többet ne! című spanyol film - melyben a felek "hagyományos felállásban" bántalmazták egymást - célzatosan tanmeseszerűen akart az erőszakot elszenvedő áldozatokra hatni. A Kínzó együttlétben ezzel szemben semmi erőltetett, kimódolt nincs: olyan igazi, mintha csak rejtett kamerát helyeztek volna el a főhősök lakásában. 

Didaktikus példabeszéd helyett így a mű sokkal inkább pszichológiai esettanulmányként hat. Kínzóan életszerű jelenetekben nézhetjük végig, ahogy a külvilág felé decens, bűbájos arcát mutató Anne, a negyvenen túli tanárnő (civilben dühöngő idegbeteg) rendszeresen agyba-főbe veri rendőrként dolgozó csendes, visszahúzódó férjét, Georgot. Ezeken az atrocitásokon keresztül pedig olyan pszichológiai alapfogalmakkal ismerkedhetünk meg, mint az indulatátvitel, a bűnbakképzés, a projekció, az elfojtás vagy az áldozat típusa. 

Annénak ráadásul nem egyedül Georg az áldozata, hanem mi, nézők is. Ha egy film értéke attól függ, mennyire hitelesen adja vissza a valóságot, akkor a Kínzó együttlét egy rendkívül értékes film, amit azonban nagyon rossz nézni...