Max Payne - Egyszemélyes háború

A gyanútlan nézőt eleinte elvarázsolhatja ugyan a film álomszerű, apokaliptikus hangulata, de nem kell hozzá sok, hogy rájöjjünk: a Max Payne - Egyszemélyes háború soványka cselekménye még a 100 perces játékidő keretein belül is lötyög. Sztorija egy mondatban elmesélhető (a döglött ügyek osztályára száműzött, kiégett rendőr felkutatja felesége és gyermeke gyilkosait, és bosszút áll rajtuk) és félórában ábrázolható lett volna; a filmvégi kötelező - és esetünkben unalmas - tűzijátékot leszámítva pedig mindössze annyi akció van csak benne, mint amennyi az előzetesében (az első izgalmas jelenetre például csaknem háromnegyed órát kell várni). A Max Payne tehát nem akciófilm, hanem egy nem túl okos "whodunit"-krimi (hiszen befejezését már a bevezetésnél ki lehet találni, és a néző mindvégig a főhős előtt jár). 

Pedig előzetes gyanakvásra több minden is okot adhatott: mesés box office-eredmények ide vagy oda, a filmet a rossz emlékű Ómen-remake rendezője, John Moore jegyzi, forgatókönyvét pedig a teljesen ismeretlen, "elsőkönyves" Beau Thorne (nem) írta (meg). Sőt az opust még a videójáték alkotói is kritizálták. Mit mondhatnánk még a filmről? Payne-ből akár szimpatikus (neo)noirhős is lehetett volna - ennek elmaradásáért azonban a gagyi madárszörnyek sem vigasztalnak...