Ne szórakozz Zohannal

Zohan, a pályaelhagyó izraeli terrorelhárító New York-i kalandja ígéretesen indul, hiszen a hazáját és a nőket egyaránt imádó egyszemélyes hadsereg figurája egyszerre méltó szeretetre és sajnálatra, és joggal várhatjuk kíváncsisággal, hogy az öldöklésben megfáradt katona miként indítja be amerikai fodrászkarrierjét. Vannak persze már az első jelenetekben is jelek, amelyek arra engednek következtetni, hogy az altesti és a politikailag inkorrekt humormorzsák elnyomják majd hősünk jellemfejlődésének bemutatását és magát a cselekményt, arra azonban a leginkább jóindulatú néző sem számít, hogy az infantilizmus és a szexista aberrációk pillanatokon belül ellepik a vásznat.

Köztudott, hogy Adam Sandler szereti feszegetni az ízléshatárokat, és a jó ügy érdekében a legotrombább eszközöktől sem riad vissza, itt azonban olyan vehemenciával adagolja a szélsőségeket, hogy köztük elvész az üzenet, miszerint: a közel-keleti népek gyermekei az Újvilágban békében élhetnek egymással, hiszen mindannyian csak szellemi és anyagi gyarapodásra vágynak, és elegük van már a háborúskodásból. Marad tehát jópár arab-zsidó sztereotípia, egy csapat kielégülésre vágyó nyugdíjas nénike, a töltött galamb Mariah Carey és sok-sok kínos perc, amelyet jobb lett volna egy normális fodrász - vagy egy megbízható terrorelhárító - felkutatására fordítanunk.