Perfect Blue

A 3D-animációs filmek korában nehéz kézzel festett hátterekkel és kétdimenziós figurákkal ébren tartani a nézőket, hacsak az alkotók nem rukkolnak elő valami agysiketítően izgalmas történettel, amelyben mondjuk egy ártatlan lányka rajongói zaklatás hatására hallucinálni kezd, a cudar külvilág mellett nap mint nap megküzd képzelt énjével, majd a setét tokiói utcán vértócsába teperi ellenségét, és visszanyeri józan eszét. Kon Satoshi rendezésének tíz évet kellett bandukolnia ázsiai vásznakon, amerikai tékákban és a világhálón ahhoz, hogy végre a magyar mozikban üdvözölhessük, de fénye mit sem kopott ennyi idő alatt.

A zenés bohóckodás helyett a tévésorozatok kőkemény világát választó Mima története ugyanis klasszikus pszichothiller, játékfilmes dramaturgiával és vágástechnikával operáló rajzfilm, amelyben a tócsányi szemű hősök nem elemelik az erőszakot és a szenvedést a valóságtól, hanem éppen ellenkezőleg: a precíz tálalásnak és a tökéletes "átélésnek" köszönhetően emberközelbe hozzák azt. Furcsa paradoxon ez, de üt, mint Vitéz László fakardja, ha előtte glicerinbe mártja. A Perfect Blue elsősorban gyakorló pedofiloknak ajánlott, továbbá a műfaj (anime, horror, brutálthriller) rajongóinak, valamint azoknak, akiknek elegük van a szürke hétköznapok unalmas fasizmusából, és valami teljesen alaptalan képzelt-rajzolt borzalomra vágynak.