A szandálos város

Ennek ellenére az HBO és BBC úgy gondolta, hogy nem lenne rossz dolog, (mondjuk) jó pár millió zöldhasút beleölni egy tizenhárom részes szandálos sorozatba. A téma legyen a már több százszor feldolgozott Julius Caesar pályafutása (de tényleg, csak az utóbbi években ötször filmesítették meg a római hadvezér életét) és a helyszín a több filmes művészt (pl. Fellinit) is megihlető ókori örök város.

Az eredmény egyébként lenyűgöző. Az alkotók szándéka látszólag az volt, hogy bemutassa a római társadalmat. Ez részben sikerült is, bár sokszor az egzotikumnak számító vallási elemek, intrikák és szexjelenetek dominálnak. A filmsorozatban kevés olyan nő tűnik fel, akit ne látnánk meztelenül valamelyik részben

A sorozat 579 perce alatt sok nézőtípust megérinthet. A Szex és New York "feministái" örülhetnek az ágyékukat intrikusan használó női karaktereken és a sokszor sebezhető lelkületű germán típusú harcos legionáriusokon. Az Elit alakulat akciókat kedvelő nézői is morzsázhatnak a filmből, bár a peplumra jellemző látványos csatajeleneteket ezúttal elmaradnak, de kárpótolhatja őket valahol a tizedik rész környékén a műfaj legvéresebb arénajelenete. Akik viszont Az elnök emberei című propagandaszériára vannak ráizgulva, azoknak is izgalmat nyújthatnak a sorozat politikai részei. A történet cselekménye komplikált és sok benne a fölösleges üresjárat, a szándékos elnyújtás. Kevés az igazi tömegjelenet, viszont a díszletek, a város jellege hitelesnek tűnik, annak ellenére, hogy az agyonszűrőzött képi világ kissé giccsessé teszi azt. Ennek ellenére Róma környezete a filmek szempontjából talán itt a leghitelesebb.

Az alkotók célja látszólag a történelmi alakok demitizálása volt. A film középpontjában Caesar és tanácsosai, a Iulius család sorsa, Titus Pullo legionárius és Pompeus Vorenus százados története áll, akiknek sorsuk hol összefonódik, hol szétválik a galliai hadjáratoktól Caesar meggyilkolásáig tartó történelmi korszakban. Caesar a megfontolt és meglehetősen ronda hadvezér kivételével látszólag mindenkit az ágyéka vezet. A második rész elején a hadjáratok végeztével Pullo a kupiba, Vorenus feleséghez, a pökhendi Marcus Antonius az arisztokrata családok hölgytagjaihoz megy hálni. Tekintélyes játékidő jut annak az egyébként teljesen fölösleges momentumnak a bemutatására, ahogy Octavianus elveszíti szüzességét. A játékidő bosszantóan egy szappanopera stílusában hömpölyög, amely egyrészt azért is idegesítő, mert a mostanság futó igényes televíziós sorozatokat (Elit alakulat, 24, Angyalok Amerikában) remekül megírt dramaturgia és fordulatok jellemzik. A legnagyobb baklövés azonban nem az, hogy a sorozat üres, mint egy üveggömb, hanem, hogy a műfaj korlátait csak részben képes átlépni (általában azt is negatív irányban). A történelmi filmek hátránya, hogy a maximális háromórás vetítési idő hosszúsága lehetetlenné teszi egy történelmi folyamat hiteles bemutatását. Itt az alkotóknak (talán először) alkalmuk lett volna ezt áthágni, mégis inkább a sablonos fordulatok követik egymást az üresjáratok között. A történet sokszor a látványnak rendelődik alá, a rengeteg üresjárat többnyire azért létezik a filmben, hogy bemutasson egy-két érdekességet Róma mindennapi életéből. Műfajok keverednek: láthatunk erotikát, háborús epizódot, gengszterfilmet, és politikai melodrámát, de még társadalmi drámát is.

A nyolcadik rész felé már meg sem lepődünk az enyhén drogos, nimfómán, magát a legionáriusokkal szexuálisan edzésben tartó mellesleg Caesarral hetyegő Kleopátra ostoba alakján, amikor hirtelen megtörik a sorozat jellege és történetvezetése. A nyolcadik és kilencedik rész közötti térbeli és időbeli váltás zavaros. Indokolatlanul az egyik pillanatról a másikra elveszítjük a kontinuitást: eltűnnek szereplők és történelmi alakok, motivációk is, ráadásul a tempó is tömény unalomba csap át egészen az aréna jelenetig, amely valószínűleg a sorozat egyik legnaturálisabb és leglátványosabb csúcspontja. Az aréna jelenet után kissé helyrerázódik a dramaturgia is. Majd hirtelen a film utolsó részének, legvégső negyedórájában oldódik meg 560 percnyi bonyodalom és a sorozat egy csapásra véget ér. Caesar és szimbolikus alteregója Vorenus egyszerre buknak el.

A Róma című sorozat demitologizálja hőseit, hogy aztán újra isteneket alkosson belőlük, ebből a szempontból hasonlít több kortárs munkához (Antoine Fuqua: Arthur király; Wolfgang Petersen: Trója, Oliver Stone: Nagy Sándor, a hódító) is. A héroszok élete csak látszólag állapodik meg a köztársaság bukásával, hogy sorsuk folytatódhasson az eposz (már megrendelt) második évadjában.