A Budapesti Őszi Fesztivál eseményeként láthatjuk két estén a Nemzetiben a grazi Schauspielhaus és a Szputnyik Hajózási Társaság közös bemutatóját, a Peter Handke színdarabja nyomán készült Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról című produkciót.
Az előző részek tartalmából: az Ausztriából elszármazott Peter Handke 1992-es darabja szöveg nélküli. Csak szerzői instrukciókkal írja le az életet egy város terén. Inkább forgatókönyv, mint dráma. Figurák, mozgások, cselekvések, képek, hangok, esetek ? a lét színes/szomorú csodájává állhatnak össze. Az ősbemutató Bécsben zajlott még ugyanabban az évben, Claus Peymann színrevitelében.
Magyarországon a Katona József Színházban láthattuk a művet 2001-ben, emlékezetesen jó előadásban, Máté Gábor rendezésében.
A Katonából ?elszármazott? Bodó Viktor 2007 óta dolgozik a grazi társulattal. Első alkalommal Kafkáról rugaszkodott el, másodszor a Lewis Carroll Alice-a nyomán létrehozott produkciójával már rangos osztrák színházi díjakhoz is jutott. Ugyancsak nagyra értékelte a szakma ezt a tavalyi bemutatót, Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról Bodó-féle verzióját, amelyet meghívtak az idei berlini Theatertreffen főprogramjába. Erre a fesztiválra a kritikusok négyszáz német nyelvű színielőadás megtekintése után válogatják be a tíz legjobbat. Az óra? után Bodó Viktor Molnár Ferenc Liliomát vitte színre a grazi teátrumban, úgyhogy most, amikor a két társulatot vegyítő szereplőgárda játssza Az órát a Nemzetiben, Fábián Gábor, Pető Kata vagy Téby Zita mellett Liliomot (Jan Thümer), Marikát (Sophie Hottinger), Ficsúrt (Sebastian Reiss) vagy Muskátnét (Steffi Krautz) is üdvözölhetjük magunkban a nézőtéren.
Az előadás szellemes és tartalmas elegye színháznak és filmnek, komolyságnak és bolondságnak, valamint számos olyan toposznak ? az akciófilmes sztereotípiáktól kezdve a féktelen bulizásig ?, amit Bodó megunhatatlanul kedvel. (És mi magunk is készséggel nem ununk.) Virtuóz összjáték tucatnyi színész, pár filmes és három zenész között.
Eredeti színpadi formának mutatkozik, hogy folyamatosan keveredik a színházi megközelítés a filmessel: a kettő kommentálja, ellentételezi, be-becsapja és le-leleplezi egymást. A díszletként egymás mögött felsorakozó dobozokba szabad szemmel olykor be sem látunk, csak a mindvégig kamerát használó filmes szakemberek közvetítése nyomán kapunk (olykor csalóka, de mindig leleményes) képet a történésekről. Például egy, sínek közé fekvési öngyilkossági kísérletről, ami egy telefon monitorján látható, amely telefon egy vasúti kupé utasának ölében hever, miközben a mozdulatlan díszletrekesz vonatként száguldani látszik a képen. Vagy egy teniszmeccsről: a vetítővásznon megtévesztő, hiszen az alatta sportoló hölgyek nagyokat nyögve nem is ütik a labdát, hanem a technikai személyzet futkos a hosszú drótra szerelt teniszlabdával egyik térféltől a másikig. Vagy egy fekete lyukat ábrázoló festményről, ahol a műalkotás kellős közepén különös dolgok történnek.
Nem nélkülözi a produkció a lendületet, az ötletességet, a humort. Talán az a legszebb pillanat, amikor Gera Marina feje rázkódik a nemlétező vonatzakatolásra. Vagy ahogy Sophie Hottinger irodistáját behavazzák az iratok. Esetleg amikor Pető Kata kilógatja a lólábát.
Jó kis Óra ez, akkor is, ha esetleg semmit sem tudtunk meg egymásról.
