Ahogy a Műcsarnok új kiállítására belépve olvasni kezdem az ismertetőt, eszembe jut egy kedves rendező barátom régi mondása: a filmes a legnagyobb átverőművész, hiszen elhiteti veled, hogy filmet nézel, holott csak fényképek sorozatát. Az átverőművész szót nem szívesen használnám, de megkérdőjelezhetetlen, hogy filmművészet nem létezne fotográfia nélkül: az első filmesek is fotósokból lettek, akik beleszerettek ebbe az új, misztikus médiumba.

Grunwalsky Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar filmrendező, operatőr a Képekben gondolkodnak megnyitóján hangsúlyozta, hogy a fotográfia – majd maga a film – környezetünk képeit új kontextusba helyezte, egy új, „csinált” valóság jelent meg az eredeti mellett. Ezzel az emberiség megtanult „máshogy látni”.

A kiállításon elsőként az elődökkel ismerkedhetünk meg, akik fotográfusként kezdték pályájukat, de többé-kevésbé már belekóstoltak a mozgóképek világába.

Közéjük tartozik például Escher Károly, Uher Ödön, Zitakovszky Béla – ez utóbbi nevéhez fűződik az első magyar film, A táncz képi világa –, valamint Moholy-Nagy László, akinek gazdag művészeti tevékenységében a film és a fotográfia egyaránt fontos szerepet töltött be. A kiállítás kurátora, Gelencsér Gábor kiemelte, hogy a városok szépsége és az építészeti tér mindig is kiemelt helyet foglalt el a filmesek szívében – ezt Angelo képein is tetten érthető – így nem meglepő, hogy az 1920-as évek művészei ontották magukból a városfilmeket.

Szintén az elődök csapatát erősíti többek között Szőcs István és a cigánylakodalomról készült sorozata, Manninger János háborús Budapestje, valamint Icsey Rudolf elképesztő méretű életművének néhány ikonikus fotója.

A klasszikusok között olyan művészek kaptak helyet, akik a háború után ragadtak kamerát, de egy részük életműve – épp az elmúlt években – sajnos már lezárult.

Gaál István fotóin Róma és az olaszok bensőséges kapcsolata elevenedik meg, Sára Sándor esetében pedig romaportrékból láthatunk válogatást, amit a Cigányok című film részlete egészít ki. Ez a technikai megoldás mankót ad a laikus néző kezébe: megelevenednek a fényképeken látott arcok, és lelki szemeink előtt megjelenik az összeráncolt homlokkal komponáló rendező.

Koós Ferenc fotóinak egy része szintén kapcsolódik filmjei világához, de ő túllép azokon, és olyan absztrakt természetfotókat készít, amik akár festménynek is beillenek. Ezzel a húzással megjósolja a jövő trendjét: pár év múlva – a kortársak közt jól látható módon – divatba jön a technikák vegyítése és torzítása.

Kardos Sándor: Cipőim

Természetesen nem maradhatott ki a klasszikusok sorából Zsigmond Vilmos sem, akinek Amerikában készült képei díszítik a falakat, ezzel észrevétlenül átsegítve bennünket a kiállítás harmadik szakaszára, a kortársakhoz. Az, hogy ilyen jól illeszthető össze múlt és jelen, nagyrészt Zsigmond Vilmos „még klasszikus, már modern stílusának” köszönhető, ami nemcsak fotótechnikailag, de fizikailag is kitágítja a teret a tengerentúlra, hogy átadja a stafétát Moldoványi Ferenc chicagói sorozatának.

Ezen a ponton olyan, mintha két részre szakadna a kiállítás. Az elődöket és klasszikusokat bemutató rész koherens és egész, hű a korához mind a képek témájában, mind az azokon átsejlő korrajzban. Ezzel szemben a kortársak úgy kísérleteznek technikákkal és eszközökkel, hogy egy kevésbé szakavatott nézelődő számára kihívást jelent megsaccolni a kattintás évét. Talán épp ennek a diverzitásnak köszönhető, hogy az ő munkáik teszik ki a tárlat nagyobb részét.

Herbai Máté: Kikötő Isztambulban

„Ezek a fotósok és operatőrök valóban különbözők, és különböző korokra jellemző módon, de egyéni látásmódot képviselnek. A filmoperatőrökre ma sem fásultság jellemző, hanem a kép iránti féktelen éhség.

Közös hagyományuk, a szociális érzékenység, a transzcendentális alkotásra való törekvés és a nemzedékről öröklődő hagyomány a magyar művészet sajátosságai”

– mondta el róluk Grunwalsky Ferenc.

Arcok, terek, sorsok jelennek meg előttünk különböző generációk felfogásában. Matkócsik András a portréfotózáshoz is filmesként közelít: modelljei színészek, arckifejezésük megannyi történetet rejt. Szomjas György – aki sajnálatos módon a kiállítás megnyitója előtt hunyt el – a western hangulatát idézi meg a Rossz emberek és a Talpuk alatt fütyül a szél című filmek szereplőivel. Sas Tamás és Szaladják Taikyo István „átveri” a látogatót: múltidéző technikáiknak köszönhetően képeik akár a dédszüleink fotógyűjteményébe is beillenének.

Matkócsik András: Virág

Sok kortárs továbbgondolja és más művészeti eszközökkel vegyíti a fénykép technikáját. Jelenczki István analóg felvételeket montázsol és fest, de láthatunk absztrakcióba hajló városképet és digitális utómunkával felpezsdített tájképeket is, amik túlmutatnak eredeti jelentésükön.

A kortárs rész az installálásában is reflektál a technológiai eszközök berobbanására. Néhány alkotó munkáját nem a falra aggatva, hanem monitoron vetítve nézhetjük meg, hiszen ezek a digitális fotók már aligha léteznek nyomtatott formában. Stílszerű például Pálos György sorozata, aki mobilozó embereket fotózott le hétköznapi helyzetekben.

A kiállítás zárómunkája, Monori M András képsorozata kilép a fotográfia kereteiből: ez az alkotás kisebb mozdulatokkal és hangeffektekkel lép át a mozgógép birodalmába, így foglalva keretbe a kiállítás anyagát. Az ő anyaga csak pont az i-n ahhoz, amihez már megadta a löketet a Műcsarnok: aki bejárja a Képekben gondolkodnak című tárlatot, egészen biztos, hogy innentől máshogyan néz filmeket.

Nyitókép: Medvigy Gábor: Játék