A napokban elhunyt Schubert Gusztáv Balázs Béla- és Cs. Szabó László-díjas filmkritikusra, a Filmvilág főszerkesztőjére, a magyar filmes újságírás meghatározó alakjára személyes hangvételű cikkben emlékezünk.

Budapest, 2011. november 3.
Schubert Gusztáv, a Filmvilág folyóirat főszerkesztője beszél az Országgyűlés kulturális és sajtóbizottságának ülésén a Képviselői Irodaházban.
MTI Fotó: Kallos Bea
Schubert Gusztáv Balázs Béla-díjas magyar filmkritikus, szakíró, tanár. Fotó: Kallos Bea / MTI

Schubert Gusztávot 1998-ban ismertem meg, abban az évben, amikor a Filmvilág főszerkesztő-helyettese lett. A folyóiratot a hetvenes évek végétől Létay Vera vezette, akinek a lap megújítása is köszönhető. Gusztáv sokáig rovatvezető volt, de afféle szürke eminenciásként egyre nagyobb szerepet vállalt a folyóirat szellemiségének formálásában és a szerzőkkel való kapcsolattartásban.

Az 1958-ban induló Filmvilág a később nyugatra emigráló Bíró Yvette által alapított Filmkultúrához hasonlóan olyan nyugati példákat igyekezett követni, mint az angol Sight and Sound vagy a francia Cahiers du Cinéma. Amikor a Filmkultúra 1996-ban áttért az online megjelenésre, a Filmvilág lényegében az egyetlen nyomtatott filmes havilap lett, amely magas színvonalon, neves filmkritikusok, esztéták, társadalomtudósok bevonásával és állandóan frissülő, fiatalos szemléletmódú szerzőgárdával közölt kritikákat, esszéket. A Filmvilág a kilencvenes évekre jóval több volt már, mint egyszerű filmes folyóirat – egy generáció kulturális véleményformálójává vált. Ez pedig Létay mellett nagyrészt Gusztávnak köszönhető.  

Schubert Gusztáv történelem-magyar szakon végzett az egyetemen, pár évig magántanárként dolgozott. Pedagógusi-népnevelő szemléletmódját sosem vesztette el: hitt a kritikus gondolkodásformáló szerepében, és publikálási lehetőséget biztosított egyetemről frissen kikerülő fiataloknak, mivel fontosnak tartotta egy új kritikus-esszéista generáció kinevelését. Bár Csejdy András kérésére a Filmhu alapításakor elvállalta a portál főszerkesztői szerepét, 2010-ben, Létay Vera visszavonulása után visszatért főszerkesztőként a Filmvilághoz. Az volt az ő igazi otthona: a folyóirat, és a lipótvárosi szerkesztőség. Én úgy látom, hogy Gusztávnak köszönhető nagyrészt, hogy a lap végleg szakított az idejétmúlt, elitista filmkritikával, és a szerzői filmek mellett hangsúlyosan foglalkozni kezdett zsánerfilmekkel, a korszakban forradalmi változásokon átmenő digitális kultúrával. A folyóirat gerincét blokkok alkották, melyek aktuális kulturális, politikai, művészi témák köré szerveződtek. Gusztáv alapvető fontosságúnak tartotta, hogy szerzői közérthetően beszéljenek még a legbonyolultabb művészeti kérdésekről is.

„Képkorszakban élünk”, hangoztatta sokszor, és ennek szellemében minden foglalkoztatta, ami a mozi határterületén található.

Sosem találkoztam még ennyire nyitott szemléletű szerkesztővel, akit szó szerint minden téma érdekelt – a szerzőnek „csupán” meg kellett találnia a fogást, és témáját okosan ki kellett bontania. Filmkritikusok mellett filozófusok, írók, esztéták, társadalomtudósok, közgazdászok publikáltak a lapban. Így válhatott a Filmvilág a legpopulárisabb művészi ág, a film bemutatásán, az arról való gondolkodáson keresztül magáról a világról való gondolkodás lapjává.

Gusztáv igazi műfaja az esszé volt, mely lehetőséget ad átfogó kulturális-művészi-társadalmi elemzésekre. Már-már gyermeki kíváncsiságáról és nyitottságáról a Képeltérítők Ezredvégi rémálmaink című esszékötete is tanúskodik, melyben tetten érhető szerteágazó filmkritikai, történettudományi, szociológiai érdeklődése és tudása.

Csákvári Géza nekrológjában a legkedvesebb kritikusnak nevezte Gusztávot. Gusztáv valóban kedves, közvetlen és szerény ember volt, mentes mindenféle sznob allűrtől, ami nagy szó filmes berkekben. Könnyedén el tudta varázsolni az embert, egyszerre volt szerkesztő és „szakmai jóbarát”. Karizmatikus egyéniség volt, bölcs iróniája, kíváncsisága, örök kamaszos lendülete és derűje áthatotta a szerzőtársakkal való viszonyát. Leveleit „Kedves Tamás,” megszólítással kezdte, így, vesszővel, és ebben a két szóban és főleg a vesszőben, ezt nehéz pontosan megfogalmazni, mindig volt valami ellenállhatatlan, visszautasíthatatlan lendület – ahogy felkért egy cikk megírására, nem tudtál nemet mondani. Pontosan tudta, hogy mennyire fontos a pozitív visszajelzés, azt is, milyen hívószavakkal lehet becsalogatni egy számára kedves, elismert szerzőt egy-egy cikk erejéig a lapba. Őszintén szólva nem kellett nagyon erőlködnie, még akkor sem, amikor a napi szinten fennmaradásáért küzdő folyóira már régen nem tudott megfelelő béreket fizetni. A Filmvilágba presztízs volt írni, és egyfajta hazatérésélmény is.

Schubert Gusztávról nehéz objektíven írni, hiszen egy egész generáció számára volt apafigura. Erről legszebben talán a Filmhu-n olvasható háromrészes visszaemlékezés sorozat tanúskodik. Ha rá gondolok, egy mindig fiatal, mindig tettre kész, energikus, sziporkázó szellemű embert látok magam előtt, szálfaegyenes tartással, ragyogó szemekkel. Körülbelül egy éve találkoztunk utoljára a kis irodában, ahová átköltözött-beszorult a szerkesztőség. Gusztáv nem változott az égadta világon semmit huszonöt év alatt, állapítottam meg akkor is – csak mi, egykori fiatal szerzői öregedtünk őhozzá.

Schubert Gusztávnak hosszú ideig nem volt mobiltelefonja, a lakásán kellett felhívni őt. Általában a felesége, néha pedig lánya vette fel a telefont, várni kellett rá, suttogást-neszezést követően szólt bele a kagylóba, megnyugtató bariton hangján. Sosem sajnálta az időt az akár éjszakába nyúló beszélgetésékre, pedig nyilván mindig rengeteg teendője volt. Mondandója során mindig elkalandozott, a beszélgetés során film, irodalom és történelem folyt egybe, vált egységes rendszerré, éppúgy, mint az esszéiben. Egyik kedvenc kötőszava a rendkívül érdekes, elnyújtott hangsúllyal ejtett „úgyhogy” volt, ami a körmondatok után egyfajta következtetés levonását is jelentette. Mintha adott volna egy leadet a mondandójának. Kevés szerkesztőt ismertem, aki ilyen jó leadeket és címeket tudott adni, főleg, ha a szerző – ahogy gyakran én is – beleveszett gondolatai útvesztőjébe.

Schubert Gusztáv az a fajta szerkesztő volt, aki missziónak tekinti a munkáját, a lap fenntartását, amelynek negyven éven át volt a munkatársa. Az utóbbi években a Filmvilág életben tartásáért küzdött példaértékűen, néha kénytelen volt a saját pénzéből fizetni a szerzőket, míg meg nem érkezett a beígért támogatás. A filmkritikus szerepét a mai, társadalmi és kulturális értelemben is válságos időkben alapvető fontosságúnak tartotta. Ahogy a Forgács Iván által a Népszava számára készített videóinterjúban is elmondta, elmúlhat az idő a művészeti folyóiratok felett, de az maga lesz a katasztrófa. Hiszen a művészetről való gondolkodás majdnem egyidős a művészettel.

„Világunkban megváltozott a művészet helye – ismerte el –, de a funkciója, ha nekünk úgy tetszik – és nekem úgy tetszik – örök. Az emberi létről nem lehet a művészetet leválasztani.”

Nyitottsága ellenére Gusztáv tulajdonképpen valahol régi vágású kritikus és szerkesztő volt. Úgy vallotta, a kritikának rosszat tett a lehetőség, hogy a YouTube, a közösségi média korában mindenki szabadon elmondhatja a véleményét. Hiszen a vélemény még nem filmkritika, a kettőt nem szabadna összemosni. A kritikusnak kötelezettsége, hogy a lehető legjobban végiggondolja azt a filmet, amit látott, és ennek alapján elemezze, helyezze rendszerbe, ne pedig leírja azt, blogbejegyzések szintjén, vagy épp technicizáló részleteket elemezve, mikrokozmikus összefüggések alapján, melyek pont a lényeget rejtik el. Alapvető fontosságúnak tartotta a nyelv ismeretét: „Nem vagyunk művészek, nem vagyunk költők, de ugyanúgy nekünk is a nyelv a legfontosabb eszközünk” – vallotta. „Amíg nem tudjuk felső fokon használni a nyelvet, nem lesz benne sok köszönet.”  

Schubert Gusztávval a hazai filmkritika egyik legmeghatározóbb alakja távozott, és csak remélem, hogy ez nem jelenti egyben egy meghatározó kritikai gondolkodásmód, egy esszéista korszak közelgő végét is.

Gusztáv sosem szeretett a központban lenni, van mégis egy film, amelyben elvállalt egy kisebb szerepet – Szirmai Márton 2013-as Minimál című szatirikus kisfilmjében egy értelmiségit játszik, aki minden mozit zárva talál, végül egy Umberto Eco-szövegben találja meg a megnyugvást. Most, újranézve a filmet azt érzem, valahogy így válhatott halálával maga Gusztáv is eggyé három szerelmével: az oly nagyra becsült (bár sokat kritizált) képpel, az arra reflektáló szöveggel és végül a történelemmel, amely kíméletlen ugyan, de cserébe nem hazudik, nem felejt.