Az észak-európai országot a XIII. században hódították meg a svédek, majd 1284-ben hercegségként a svéd koronához csatolták. Több mint 500 évvel később, a cári Oroszországtól elszenvedett háborús vereség (1808-1809) után a svédek az oroszok javára lemondtak egész Finnországról. Az állam önkormányzattal rendelkező nagyhercegség lett, ügyeit a cár által kinevezett főkormányzó irányította. 1917. december 6-án Finnország elnyerte függetlenségét, majd december 31-én Szovjet-Oroszország Népbiztosainak Tanácsa is elismerte állami önállóságát.
Az uráli nyelvcsalád finnugor ágába tartozó finn törzsek az i.e. VII. és az i.sz. I. század között vándoroltak mai lakhelyükre, és fokozatosan északra szorították az ott élő lappokat. "Valódi" történelmük 1157-től kezdődött, amikor IX. Szent Erik svéd király keresztes hadjárattal Svédországhoz csatolta a területet, amely 1284-ben hercegség, majd 1581-ben nagyhercegség lett. A finnek 1527-ben áttértek a lutheránus hitre. Svédország 1721-ben Karéliát, majd 1743-ban újabb finn területeket volt kénytelen átengedni Oroszországnak, amely 1809-ben egész Finnországot megszerezte. Finnország 1917-ig a cári orosz birodalom autonóm nagyhercegsége volt. Az orosz forradalmat követően 1917-ben kiáltották ki a függetlenséget, 1919. július 17-én fogadták el a köztársasági alkotmányt. Bár 1932-ben megnemtámadási szerződést kötöttek, a Szovjetunió területi követelései 1939 novemberében a téli háborúhoz vezetettek. Az 1940. március 12-én aláírt békeszerződésben Finnország területének egytizedét elvesztette, de a balti államoktól eltérően megvédte függetlenségét. Finnország 1941-ben Németország oldalán vett részt a II. világháborúban, amelyből az 1944. szeptember 19-i fegyverszünettel lépett ki. Az 1947-es párizsi békeszerződés értelmében újabb területeket kellett átadnia a Szovjetuniónak, de 1955-ben visszakapta Porkkala kikötőjét. A II. világháború után a finnek alapvető törekvése volt, hogy az önállóságot megtartva jószomszédi viszonyt alakítsanak ki a Szovjetunióval, illetve később Oroszországgal. Az el nem kötelezettség politikáját Juho Kusti Paasikivi (1946-1956) és Urho Kaleva Kekkonen (1956-1981) elnökök képviselték, az utóbbi 1969-es javaslatára 33 európai állam, valamint az Egyesült Államok és Kanada részvételével 1973-1975 között a finn főváros volt az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet színhelye.
