A szinte üres teret távolról egy hatalmas fal zárja le, amely gigantikus méretű könyvespolcra emlékeztetne, ha könyvek helyett nem papír (újság) foglalná el polcait. Néhány kellék, szék kerül még esetenként a dinamizmusa ellenére nem változó, metafizikus térbe, mely ideális vizuális kerete Luc Perceval rendezésének. A Thalia Theater előadásában a Kennedy-klán múlt századi története elevenedik meg, kortárs királydrámaként. Ezt ígéri legalábbis a műsorfüzet, de amit látunk, nem királydráma, pontosabban nem dráma. Perceval és alkotótársai dokumentumokból állítottak össze egy epikus anyagot (ha úgy tetszik: kortárs családregényt), melyet nem szándékoztak hagyományos módon dramatizálni. Párbeszéd igen kevés hangzik el a játékban, a színészek a történeteket, a leírásokat mondják el, sajátos narrátor funkcióban, hol belépve az adott szerepekbe, hol kilépve azokból. Az epika nem drámává, hanem színházzá alakul, a hosszasan részletezett történet nem önmagában, hanem társadalmi-politikai-kulturális vonatkozásaiban válik fontossá. A szövegmondást, illetve magát a szöveget hol kiegészítik, hol ellenpontozzák, hol idézőjelbe teszik a színészi gesztusok, mozdulatok. A színészek hol szereplőként, hol színészként küzdenek a történetmesélés jogáért. Nem maga a dokumentum az érdekes, hanem egyfelől a dokumentáció lehetségessége, illetve lehetetlensége, másfelől az, hogy a fent leírt rendezői-színészi eszközökkel a hatalmas szöveganyag igazán izgalmas és hatásos előadás alapanyaga lehet-e.
Ám a választott forma mégiscsak átlátható, egy idő után kevés meglepetést tartalmaz. Maga a történet is egyre nagyobb sebességre kapcsol, ám ettől nem izgalmasabb, bonyolultabb lesz, hanem fokozatosan jelentőségét veszti. Az irónia ugyan az előadás második felében mind erősebb lesz, ám ez sem billenti ki a játék súlypontját. Ezt ellensúlyozhatja részint a szövegmondás, részint a színészi gesztusok gazdagsága, változatossága, tartalmassága. Ám egy vendégjáték esetében ennek még ideális körülmények közt is megvannak a korlátai - hiszen a nyelvet nem beszélő befogadó nagy valószínűséggel érzéketlen a beszéd dallamára, a német és az angol szöveg váltogatásakor nem érzékeli azt a rezonanciát, amelyet az anyanyelvű néző (legfeljebb egyik szövegrész jelentését ismeri, másikét nem), ráadásul hatalmas mennyiségű kivetített szöveget kell elolvasnia ahhoz, hogy követni tudja a történetet. A Nemzeti Színházban ráadásul a vászonszelet kifürkészhetetlen okokból a színpad mélyére került, így a hátul ülők hatalmas küzdelmet folytathattak azért, hogy el tudják olvasni (vélhetően a színészi játék jó néhány árnyalatáról lemaradva közben), míg az első sorokban ülők elől gyakran a színészek takarták ki a szöveget. Utóbbi szíves nézőtéri közlés, előbbi pozíciót viszont magam is megszenvedtem. A balkon utolsó sorának további hátránya, hogy a mimika, a finom gesztus is alig-alig érzékelhető. Hazafelé tartva sokat töprengtem azon, ideálisabb körülmények között hogyan és mennyire hatott volna rám az előadás. Így mindenesetre egy nagyvonalúan megtervezett konstrukció vitathatatlanul formátumos, kvalitásos, ám kevéssé hatásos, idővel unalmassá váló megvalósítását érzékeltem.
