Flash Show – kirakatkiállítások a pandémia idején

Vannak, akik fittyet hánynak a pandémiára és keresik azokat megoldásokat, amelyek – a múzeumok zárva tartása ellenére – továbbra is lehetővé teszik, hogy műalkotásokat lássunk. Élőben. Szuper ötlet például a Zero Flash Show, amit eredetileg művészeti vásárnak terveztek. A korlátozások miatt ez nem jött létre, cserébe viszont a felkért alkotók Budapest belvárosának különböző kirakataiban mutatták be műveiket.

Az újabb karantén újabb online boomot eredményezett. Könyvbemutatókat, színházi előadásokat, filmeket és kiállításokat nézünk a képernyők előtt, a kanapénk védő melegéből. Azonban míg a filmnézés és az olvasás teljesen jól működik otthon, a négy fal között, a kiállítások online már nem tudják azt az élményt nyújtani, mint amikor valóban jelen vagyunk a tárlatokon.

A kiállításnézés ugyanis egyfajta tértapasztalat is, amely során nemcsak a művekről, de saját magamról is megtudhatok dolgokat. A valóságban közel mehetek a művekhez, sétálhatok a térben, megvizsgálhatom, hogy mekkora távolságból hatnak rám az alkotások. Egy műalkotásról készült fotó azonban sosem tudja kiváltani azt a hatást, mint a fizikai tárgy maga.

A fotódokumentáció nem egyezik meg a műtárggyal, legyen szó akármilyen profi reprodukcióról is. 

A Flash Show szervezői (Kigyós Fruzsina, Nagy Alexandra és Rápolthy Balázs) is bizonyára felismerték ezt a problémát, ezért meg sem próbálták online térbe költöztetni az elképzelt vásárukat. Ehelyett kiválasztottak néhány belvárosi kirakatot, vendéglátóhelyet, kulturális helyszínt, és ezek kirakatába installálták a tervezett kiállítási programot. Ehhez készült egy online katalógus és egy audioguide is.

A kirakatba installálás nemcsak a vírushelyzet miatt zseniális, hiszen megoldja a problémát, hogy zárt helyre menjünk, hanem azért is, mert így sokkal több emberhez el tud jutni a művészet. Azok, akik egyébként nem mernének bemenni egy galériába, megállhatnak a kirakatok előtt nézelődni. Az utca emberének figyelme befelé irányul. Képződik körülötte egy apró buborék, ami kizárja a külső ingereket, így képes az alkotásra koncentrálni. Miközben persze megismerkedik a régió feltörekvő generációjával is. 

A Flash Show kiállítói ugyan solo show során mutatkoztak be öt különböző helyszínen, mégis összefűzi őket a kelet-európaiság.

A tizenkét kiállított munka a régióra jellemző kérdést, problémát vagy jelenséget feszeget. A hazai szcénát Péli Barna, Borsos Lőrinc és Keresztesi Botond képviselték. Az easttopics kirakatába például Péli Barna groteszk szoborcsoportja került. Az Alles Good két főszereplője, a Rácsodálkozás Képessége és a Felismerés Öröme együtt érti meg, hogy attól, hogy a jelen nem változik, még meg lehet nyugodni a jövőn való gondolkodásban. Ez a szürreális hurrá-optimizmus az abszurd megfogalmazás, a banális keretek, valamint a kiürült utcák miatt meglehetősen bizarrá válik.

Borsos Lőrinc installációja a Vitkovics utcában sajátos kommentár a bibliai Jób könyvéhez. A művészpáros a fényes fekete zománcfestékkel vonta be a kirakatüveget, amelybe a Teremtő véget nem érő bocsánatkérését vágták bele (Neverending Sorry).

Ha a betűkön keresztül benéztünk, akkor rendetlenséget láttunk, jelen életünk totális káoszát, ami a Jób könyvének végén feltámadó forgószélre is reflektál.

Hasonlóan utópisztikus érzetet hagyott Keresztesi Botond Világ végén mitologikus elemekkel teli festmény-párja az impozáns Gerbeaud cukrászda oldalában. Az alkotó hibrid sellőalakok kegyére bízta a strandlabdává redukálódott planétákat.

Az acb Galéria meghívott művésze, Selma Selman Önarckép – AEG Vampyr 1400 (2017) performansza során porszívókat vert szét a fején. Ez egyrészt utal a családja megélhetésére, másrészt e gesztus a házimunka egy olyan eszközét pusztítja el, amely több mint egy évszázada a háziasszonyok rabszolgasorsának szimbóluma.

Ebben a munkában azonban ott van a katarzis is.

A művész felszabadul az őt romboló erők és feszültségek alól. Különösen izgalmas, ahogy a Gerbeaud kifinomult terébe bekerül ez a vad mű.

Míg Seldman munkája a dühöngésről, a vad kitörésről szól, addig a varsói Propaganda által képviselt Ada Zielińska Home Office című fotóján a rezignáltság, a teljes beletörődés ölt testet.

Hasonló érzések jelennek meg Jaroslav Kyša A hullámok rendje kísérleti filmjében. Ezen a művész egyszemélyes, minimalista performanszait tárja a néző elé. A Zahorian & Van Espengaléria művésze az időnarratíva természetével játszik el: az idő történelmi rétegeit szimbolizáló talált tárgyakat eltorzítja, manipulálja és helyezi új kontextusba.

A belgrádi Eugster galéria művésze Saša Tkačenko bravúrosan ütközteti egymással az egykori „normális” életünket és a mostanit. A félig lehúzott rács mögötti videóban azt látjuk, amint Kurt Cobain egy koncertjén vizet köp a közönségére. Ez az ártalmatlan jelenet a jelenbe helyezve megmutatja, milyen sebezhető a modern ember. Az üvegre ragasztott matricák még inkább kihangsúlyozzák jelen korunk paradox és drámai jellegét. 

A Tallinban alkotó Alexei Gordin kirakatba tett Gazdag műgyűjtők videómunkájában a Nyugati pályaudvar és az egykori Pecsa területén kutat tehetős mecénások után.

A cseh Polansky galéria művésze, Šimon Sýkora otthonosan melankolikus művei vándorok és beilleszkedni képtelen emberek bizonytalan birodalmába invitálja a nézőt. Groteszk, már-már ijesztő képei a lét erőszakos oldalát tárják a néző elé: szinte megfoghatatlanok, de kínzóan jelenvalóak.

A művekben a szorongás, a csalódás, a megbánás, a magány, a gyász és a vágyakozás hullámai törnek elő.

Simon Kocjancic Álom című munkája teljesen befedi a kirakatot. Meghatározhatatlan vagy alig felismerhető motívumok, a figuratív és az absztrakt határán egyensúlyozó, törékeny és csalogató kompozíciók töltik ki a teret. E lapok nincsenek egy adott értelmezés által lekorlátozva, a narratíva hiánya pedig utat nyit a várakozás, az érzelmek és a kaland előtt.

A cseh Jiří Thýn munkájában egy újfajta vizualitást mutat be, amikor a modernista kánon háttere elé állítja a valóságot, és „képi tudatunk” (vagy tudattalanunk) kérdéseivel foglalkozik. A görög Aetopoulos galéria alkotója, Dimitrios Antonitsis szobra pedig a nyugati kultúrára jellemző jelenségekre – túlteljesítés, a társadalmi hatalom, a hivalkodó fogyasztás – reflektál.

Szuper ötlet volt a kirakatokban megmutatni ezeket az alkotásokat. Egyetlen kérdés merül csak fel ezek kapcsán. Vajon elég hívogatóak-e ezek a művek az utca embere számára ahhoz, hogy közelebb menjen ezekhez a műalkotásokhoz? Egy túltelített utcai térben, a villogó reklámtáblák sokaságában vajon tudnak érvényesülni ezek a művek?

A választ nem tudom. Azonban egy biztos: nagyon jó ez az irány, és érdemes továbbgondolni, kibontani a kirakat-kiállítás ötletét a vírus utáni időkre is.

Fotók: Kultúra.hu / Hartyányi Norbert