Fojtogató. Frusztráló. Flegma – Jászberényi Sándor legújabb könyvéről

Ilyen nyomasztó lehet Jászberényi Sándornak lenni? – ez a kérdés motoszkált bennem, miközben legújabb könyvét, a Mindenki másképp gyászolt olvastam. Legutóbbi vele kapcsolatos „élményem”, a Varjúkirály miatt már előre felvérteztem a lelkem, hogy nem fogok könnyedén túllendülni mondandóján, de még így is mellbevágott a karcsú kötet. Talán mert ennek központi témája, az ukrajnai háború sokkal aktuálisabbnak és közelebbinek tűnik, mint bármilyen más, hasonló világpolitikai történés.

Pedig már én is, mint oly sokan, kissé belefáradtam a háborús hírekbe. A pszichológusok szerint ez teljesen természetes jelenség: szenvtelenséggel, sőt, bizonyos fokú közönnyel védekezik a psziché a szörnyűségek ellen. Csakúgy, mint Maros Dániel, a szerző alteregója – aki maga is gyakran fordul meg háborús konfliktusok helyszínén –,  haditudósító fotósként szinte már flegma módon tekint az emberi szenvedésre és halálra. Holott ő nem a kanapéja kényelméből, hanem valóban testközelből tapasztalja meg a háború minden mocskát.

Hogy mégsem törlődnek belőle nyom nélkül a frusztráló emlékek, azt masszív PTSD-je (a posttraumatic stress disorder, azaz a poszttraumás stressz szindróma rövidítése, amit általában valamilyen traumatikus történés vált ki – a szerk.) bizonyítja, ami miatt szanatóriumba vonul. A könyv innen indít, mozaikszerű történetvezetésén keresztül azonban nemcsak a főszereplő megpróbáltatásaiba kapunk bepillantást, hanem a hozzá szorosabban, lazábban vagy éppen sehogy nem kapcsolódó személyek testi-lelki küzdelmeibe is.

Az időben és térben is ugráló kötetben megismerjük a csecsemőjét féltő fiatal anyát, akit tankkal visznek el tápszerért, mert elapadt a teje. A frontélményektől beszédképtelenné vált, hazatérő katonát, akinek egy félresikerült ayahuasca szeánsz után testvére viszi tovább elmondhatatlan traumáit. De találkozunk a halál angyalát is látó, frissen sorozottal, az egész családját elvesztő, ezért álomvilágot építő katonával, az eltűnt fiúkat évekig hiába váró, idős szülőkkel és a látszólag szakmailag sikeres, valójában belső ürességével megküzdeni képtelen, gruppenekbe menekülő pszichiáterrel is. Akinek egyébként pont az lenne a dolga, hogy a PTSD-vel küzdőknek segítséget nyújtson. Köztük Marosnak is. De lehet-e segíteni rajtuk?

„Nincs visszatérés. Ukrajnában éppen egy egész nemzedék nyomorodik meg. Azoknak sem lesz részük normális életben, akik egyébként életben maradnak. A következő évtizedben egy egész ország üvölt majd éjjelente a szomszédban, és csikorgatja a fogait. Attól függetlenül, hogy megnyerik vagy elvesztik a háborút.”

Maros a háborúban átélteknél is többet cipel magával: közel-keleti tapasztalásokat, magánélete csődjét, függőségét, kiégettségét. Számára már egyértelmű, hogy nincsenek tisztán jók vagy rosszak: az ukránok ugyanolyan kegyetlenséggel erőszakolnak meg nőket, mint az oroszok, és egykor oly szerelmes, volt felsége is kívánhatja a halálát. Történeteit filmszerűnek érezzük: mintha kamerája lencséje mögül, egyet hátralépve tekintene saját életére is. Azért tesz rá kísérletet, hogy érezzen valamit: szexkalandba keveredik a pszichiáterével, intenzív testmozgással, sivatagi meneteléssel próbál magába életet lehelni, és a szanatóriumba is önként vonul be.

Ki tudja heverni traumáit? Légzőgyakorlatokkal, meditációval vajon nála is működhet a kincugi? „Ez az arannyal ragasztás művészete Japánban. Fognak egy törött cserépedényt és összeragasztják a szilánkokat. Az illesztést arannyal öntik ki. A kincugi filozófiája, hogy a törött edény a töréseivel lesz teljes, mint ahogyan az élet is azokkal az.”

Nem tudjuk meg. És bár az író a könyv elején deklarálja, hogy minden karaktere és történeteik is kitaláltak, azért azt sejtjük, hogy főhőséhez hasonlóan ő sem arra készül, hogy békés, hosszú időskor után, párnák közt, ágyban haljon majd meg. Mi másra utalhat a könyv borítóján látható, általa tervezett, sírkőszerű motívum, amely születési helyével, dátumával, nevével is el van már látva? Mindenki másképp gyászol. Különösen, ha Jászberényi Sándornak hívják.

A Mindenki másképp gyászol a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg.

A képen az Azov-zászlóalj PTSD-ben szenvedő katonájának festménye, mely egy livivi kórház pszichiátriai osztályán végzett művészetterápiás kezelés során készült. A kezelés célja, hogy segítsen neki megszabadulni egy orosz börtönben, hét hónapos fogságban elszenvedett traumáktól. Fotó: Anadolu via AFP / Narciso Contreras