Fontos lenne felismerni, hogy nincs szükségünk havonta több tucat új ruhára

A weboldaladon említed, hogy gyermekkorod nagy részét Erdélyben, a nagyszüleidnél töltötted. Milyen volt ott gyereknek lenni?

Fantasztikus volt. Tulajdonképpen a mai napig az Erdélyben töltött gyerekkoromra gondolok vissza életem egyik legszebb időszakaként. Körülbelül hat évig éltem ott, aztán egészen tizennyolc éves koromig szinte minden nyári vakációmat a nagyszüleimnél töltöttem. Egy eldugott kis farmon nőttem fel, ahol rengeteg állat volt, a nagyszüleim pedig gazdálkodtak, búzát arattak, zöldségeket és gyümölcsöket termesztettek. Gyerekként ez egy csodálatos világ volt számomra. Talán ezért is vonzódom ennyire a természethez a mai napig – nemcsak a mindennapokban, hanem az alkotásaimban is.

A magyar mellett kínai gyökerekkel is rendelkezel, feltételezem, az édesapád részéről. Mennyire sikerült feltérképezned a személyiséged ezen részét?

Igen, az édesapám kínai, és még a harmincas évei elején érkezett Magyarországra üzleti célból. Ekkor ismerkedett meg édesanyámmal, aki szintén egy szebb jövő reményében költözött Budapestre.

Gyerekként nem igazán volt lehetőségem megismerni a kínai kultúrát, ráadásul eléggé zárkózott is voltam vele kapcsolatban, mert abban az időben sok atrocitás ért a külsőm miatt. Ma már sokan mondják, hogy alig látszik rajtam, hogy félig kínai vagyok, de gyerekként ez sokkal szembetűnőbb volt. Részben emiatt is határolódtam el a kultúrától, másrészt mivel édesanyám és a nagyszüleim neveltek gyerekként, így lehetőségem sem volt jobban elmélyedni benne, na meg édesapámra is nehezteltem akkor.

Ahogy azonban teltek az évek, egyre jobban érdekelni kezdett ez a világ. Bár nagyon különbözik attól a közegtől, amelyben felnőttem, éppen ez a mássága, a sokszínűsége és a gazdagsága vonzott magához. Még mindig úgy érzem, hogy csak most ismerkedem igazán a kínai kultúrával, de minél többet fedezek fel belőle, annál inkább magával ragad.

Az alkotásaidban is jelen vannak a kínai motívumok?

Az alkotásaimban valójában csak az elmúlt néhány évben kezdtem el érezni ezt a hívást a kínai kultúra felé. Időnként – pár évente – készítek kisebb ruhakollekciókat, és az utóbbi időben már egyre inkább vonzott a hagyományos kínai ruhastílus – bár hozzáteszem, eddig még egyik alkotásomban sem jelent meg. De nem zárom ki, hogy valamikor a jövőben talán ebbe az irányba is elmozduljak.

Hogy érzed, van különbség a magyarországi és az erdélyi magyarok természethez való viszonyulásában?

Leginkább abban látom a különbséget, hogy míg Erdélyben ma is erőteljesen jelen van a tanyasi lét, Magyarországon többnyire minden Budapest köré csoportosul. A legtöbb ember igyekszik a fővárosban, de legalábbis a főváros vonzáskörzetében munkát találni.

Itt is, de Erdélyben talán még többen foglalkoznak – megélhetés szintjén – mezőgazdasággal és állattartással, arról nem beszélve, hogy Erdély bizonyos részeit kis túlzással szinte teljes egészében visszavette a természet. Ott burjánzóbb a környezet, míg Magyarországon sokkal szabályozottabb.

Én egyébként kifejezetten szeretem az itteni, jól kiépített túraútvonalakat, különösen azért, mert magamtól rendkívül rosszul tájékozódom. Ez a fajta kettősség érvényes az életemre is.

Hogyan reagált a családod a pályaválasztásodra?

Érdekes, mert nálunk nem volt meg ez a sztereotipikus válaszreakció, hogy mondjuk megpróbáljanak eltéríteni. A nagymamám nagyon büszke volt rám. Amikor elkészítettem neki az első hímzésemet, kitette a falra, és mindenkinek azzal dicsekedett.

A családunkban korábban nem volt vállalkozó szellemű, kivéve az édesapámat, de mivel nem ő nevelt, az ő oldalát nem tanulhattam el. Összességében elmondhatom, hogy mindenki nagyon támogató volt, ami valószínűleg meglepő egy ilyen pályaválasztásnál, úgyhogy ezért nagyon hálás vagyok.

A varrást, hímzést is otthon tanultad?

Részben igen. Amikor gyerek voltam, nagymamám mindig kötött, horgolt vagy hímzett valamit. Engem is próbált tanítgatni néhány apróságra, bár viszonylag hamar, lényegében az első kötött sálamnál feladtam. Aztán az iskolában találtam rá a kézművességre. Szakkörökre jártam, még délután is visszamaradtam, hogy folytathassam az alkotást. Éreztem, hogy ez az, amiben a leginkább ki tudok teljesedni.

A hímzést, érdekes módon, csak nyolc éve kezdtem el. Magával ragadott, hogy néhány apró öltéssel milyen tökéletes műalkotássá varázsolhatom a legunalmasabb ruhadarabjaimat is. 2020-ban, amikor elindítottam az Artgardent, a hímzés, a festés és a makramé volt a fő irányvonal – ezért is lett a kisvállalkozásom neve Artgarden, merthogy annyiféle alkotási módot szeretek –, de mostanra már leginkább a hímzésé a főszerep.

Mennyire voltak elterjedve akkoriban az Artgardenhez hasonló kézműves-mikrovállalkozások? Volt minta, amelyből ki tudtál indulni?

Szerintem nagyon sokan épp akkoriban indultak. Én is azért kezdtem el a vállalkozásomat, mert elbocsátottak az akkori szövegírós munkahelyemről. Legalábbis ez adta meg a kezdőlöketet, hiszen akkor már néhány éve tervben volt egy kreatív, kézműves projekt megvalósítása.

A 2020-as év ráadásul Covid-időszak volt, sokan veszítették el a munkájukat, vagy csak szimplán kellett nekik egy hobbi, amivel lefoglalhatták magukat a bezártság alatt. Nagyon sok kézműves barátom kezdte el ekkortájt ugyancsak ebből kifolyólag.

Az elmúlt években rengeteg tapasztalatot szereztél. Hogyan látod, hogyan alakult át ez az ágazat? Mennyire tudtak teret nyerni a kézműves-mikrovállalkozások, akár a saját vállalkozásod és a vásárlóid szemszögéből?

Szerintem egy kézműves-vállalkozás fenntartása folyamatos tanulás, tele hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel. A Covid után egy időre úgy éreztem, hogy igazán virágzásnak indult ez a kultúra, egyre többen vágtunk bele, és egyre nagyobb lett az érdeklődés is. Aztán az átalányadó bevezetésével sokan kiszorultak, mert egyszerűen nem tudták tovább finanszírozni a működésüket.

Most azt látom, hogy a közösség ismét kezd erősödni, ugyanakkor rengeteg tényező befolyásolja a helyzetünket. Ott vannak például azok a hatalmas vállalatok, amelyek nagyon olcsó, gyorsan előállított termékeket kínálnak. Velük nem lehet – és szerintem nem is kell – versenyezni.

A gazdasági helyzet sem kedvez a kézműves-vállalkozásoknak. Ha az embereknek a megélhetés is nehézséget jelent, érthető módon nem egy kézzel készített termék megvásárlása lesz az elsődleges szempont. Inkább a kedvezőbb árú megoldásokat keresik, és ezt én teljesen megértem.

Ezek a vállalatok legtöbbször nem biztosítanak megfelelő munkakörülményeket vagy tisztességes megélhetést azoknak, akik a termékeket előállítják, miközben a környezetterhelésük is óriási. Ennek eredménye rengeteg felesleges, gyorsan lecserélődő tárgy, és ez hosszú távon mindannyiunk számára problémát jelent.

Míg ezek a nagyvállalatok valószínűleg jelentős környezeti terhelést okoznak, te tudatosan figyelsz arra, hogy a termékeid előállítása minél fenntarthatóbb legyen. Hogyan látod ezt a kontrasztot a két működési modell között?

Már önmagában az anyaghasználatban is nagyon nagy különbség van. Régen megfogadtam magamnak, hogy sem én nem hordok, sem a vásárlóimnak nem adok olyan terméket, amelyről úgy érzem, hogy nem egészséges sem az ember, sem a környezet számára.

Számomra az egyik legfontosabb szempont az anyagválasztás. Igyekszem természetközeli alapanyagokat használni, például lent, pamutot, selymet vagy bambuszt. Ugyanakkor nemcsak az számít, hogy miből készül egy termék, hanem az is, hogy honnan származik az alapanyag. Ha én is Távol-Keletről rendelném az anyagaimat csak azért, mert olcsóbbak, akkor hiába lenne maga az alapanyag természetesebb, a szállítás környezeti hatását figyelembe véve már egészen más lenne a kép.

A fenntarthatóság tehát nagyon sok apró részletből áll össze. Számít az anyaghasználat, a szállítás, a csomagolás, de még az is, hogy milyen címkéket, matricákat vagy egyéb kiegészítőket használunk. Én például igyekszem kerülni a felesleges csomagolóanyagokat, nem használok indokolatlan mennyiségű fóliát, és lehetőség szerint újrahasznosítható megoldásokra törekszem.

Nem állítom, hogy mindenben tökéletesen fenntartható vagyok, mert a mai világban ez sokszor nem is teljesen megvalósítható. De szerintem az a legfontosabb, hogy folyamatosan keressük a lehetőségeket, és törekedjünk arra, hogy a lehető legtudatosabban működjünk.

Én azt látom, hogy például az étkezés terén egyre többen figyelnek a tudatosságra, ahogy a szelektív hulladékgyűjtés is egyre elterjedtebb. Viszont a ruházkodásról, arról, hogy az, amit viselünk, milyen hatással van a környezetre, mintha kevesebb szó esne a közbeszédben. Te hogyan látod ezt?

Igen, én is hasonlóan érzem. Mostanában azért kezdenek megjelenni kisebb mozgalmak, kezdeményezések ezen a területen, de még mindig sokkal kevésbé van jelen a köztudatban, mint például az étkezés vagy a hulladékkezelés kérdése.

Pár hete például szembejött velem egy bejegyzés arról, hogy mennyire problémásak azok az olcsó ruhák, amelyeket néhány ezer forintért lehet megrendelni, miközben gyakran száz százalékban poliészterből vagy akrilból készülnek. Ezek nemcsak a környezetet terhelik rendkívüli mértékben, hanem kutatások szerint az egészségünkre is hatással lehetnek. Különösen elgondolkodtató számomra, hogy sok gyerekruha is ilyen anyagokból készül, miközben a gyerekek gyakran a szájukba veszik, rágcsálják a ruháikat, így a mikroműanyagok kérdése is felmerül.

Ami viszont igazán meglepett, azok a hozzászólások voltak. Sokan azt írták, hogy rendben van, legyenek etikusabbak ezek a vállalkozások, de akkor ne legyenek ennyire drágák a ruhák. Pedig szerintem nem feltétlenül erről kellene szólnia a divatiparnak.

Régen sem így működött ez. A nagymamám például mesélte, hogy neki volt néhány ünneplő ruhája, az otthoni darabokat pedig addig hordták, amíg lehetett javítani, varrni rajtuk. Nem volt tele a szekrényük rengeteg különböző ruhával, hanem néhány minőségi darabot használtak hosszú időn keresztül. Persze ezt én sem tartom mindig könnyűnek, hiszen én magam is nagyon szeretem a divatot. Nekem is tanulási folyamat volt megtapasztalni, hogy nem kell folyamatosan új dolgokat vásárolni.

Mostanra viszont például a turkálók világa is nagyon közel került hozzám. Szerintem nagyon pozitív változás, hogy ma már egyáltalán nem ciki használt ruhát vásárolni, sőt sokan tudatos döntésként tekintenek rá. Ugyanakkor ott is figyelek arra, hogy milyen anyagból készült az adott darab.

Teljesen megértem, hogy sokak számára nem megfizethető egy drágább, természetes anyagból készült nadrág vagy ruhadarab. Ugyanakkor ha összeadjuk az egy-két év alatt elköltött összegeket az olcsó, gyorsan cserélődő ruhákra, sok esetben abból már kijöhetne egy minőségibb darab ára is.

Szerintem fontos lenne felismerni, hogy nincs szükségünk havonta vagy akár évente több tucat új ruhára. Sokkal értékesebb lehet néhány olyan darabba fektetni, amelyek tartósak, jól érezzük magunkat bennük, és közben sem a saját egészségünket, sem a bolygót nem terheljük velük.

Azt látom, hogy egyre többen nyitottak arra, amit te is képviselsz, és mintha a kézműves, tudatosabb termékek újra virágkorukat élnék. Mit gondolsz, ez mit árul el az emberek gondolkodásmódjáról? Kezdünk eltávolodni a tömeggyártott termékektől?

Ez egy nehéz kérdés. Szerintem a tömeggyártott termékeknek mindig meglesz a saját közönségük. Kicsit szomorú ezt látni, de közben bízom abban, hogy a tudatosabb vásárlás irányába is lehet formálni az emberek gondolkodását.

Remélem, hogy van egyfajta fejlődés ezen a téren, ugyanakkor azt is megértem, hogy miért vonzóak ezek az olcsó, gyorsan elérhető termékek. Van bennük egyfajta varázs, amikor az ember megrendel valamit, aztán néhány nap múlva megérkezik egy csomag, amiről sokszor azt sem tudja pontosan, mit fog tartalmazni, ráadásul mindezt néhány száz vagy néhány ezer forintért. Kicsit olyan érzés lehet, mint egy apró ajándék vagy egy váratlan meglepetés.

Éppen ezért szerintem ez a vásárlási forma nehezen fog eltűnni. Ugyanakkor azt is látom, hogy nagyon sokan egyre inkább értékelik a minőségi, lassúbb, kézműves termékeket, amelyek mögött valódi munka és személyes történet áll.

Ha egy ilyen jellegű tárgynál kizárólag vállalkozói szempontból gondolkodunk, akkor nagyon sok tényezőt kell figyelembe venni, az alapanyagok árát, a ráfordított időt, a munkafolyamatokat. Ugyanakkor ezeknek a termékeknek van egyfajta eszmei értéke is. Neked okozott-e nehézséget az, hogy megtaláld azt az árat, ami mellett a vásárlók számára is elérhető marad a termék, de közben te sem árazod alul a saját munkádat?

Nagyon keveseknek adatik meg az, hogy egy termék eszmei értékét is teljes mértékben be tudják építeni az árba. De már az is nagyon sokat jelent, ha a munkaórát, az alapanyagok költségét és minden egyéb ráfordítást reálisan bele tudunk számolni.

Kezdőként nekem is komoly kihívás volt megtalálni a megfelelő árakat. Az első néhány évben szinte fogalmam sem volt arról, hogyan kellene ezt jól csinálni. Bár sokan meglepődtek az árakon, és volt, aki drágának találta a termékeimet, később rájöttem, hogy még így sem számoltam bele minden költséget.

Sokan nehezen értik meg, hogy egy kézműves termék – különösen egy olyan lassú folyamatot igénylő technika esetében, mint például a hímzés – egyszerűen nem kerülhet néhány ezer forintba.

Ami számomra egy kicsit elszomorító jelenség, hogy nagyon sokan kezdenek el kézműves tevékenységgel foglalkozni mellékállásban, egyetem mellett vagy nyugdíjasként. Természetesen ezzel önmagában nincs probléma, viszont sok esetben azt látom, hogy mivel hobbinak tekintik, vagy nem ebből szeretnének megélni, nagyon alacsony áron kínálják a termékeiket. Olykor még az anyagköltségük sem térül meg.

Ez viszont azoknak a vállalkozásoknak is nehézséget okoz, amelyeknek ez a fő megélhetési forrásuk. Az árak emiatt lefelé mozdulnak, miközben azok, akik teljes munkaidőben foglalkoznak ezzel, egyre nehezebben tudják fenntartható módon működtetni a vállalkozásukat.

Ez egyfajta ördögi kör, mert mindenki próbál olcsóbb lenni, de ha túl alacsonyra árazzuk a munkánkat, akkor hosszú távon nem lehet belőle megélhetést és életformát építeni.

Eleve ritka, hogy valaki főállásban kézműves-vállalkozást működtet, és nagyon inspiráló, hogy te ezt meg tudtad valósítani. Ez is azt bizonyítja, hogy megfelelő munkával és kitartással működhet ez a modell. Ugyanakkor azt érzem, hogy sokan még mindig kicsit furcsának tartják, hogy valaki valóban ebből él meg. Kaptál ilyesfajta reakciókat?

Igen, abszolút. Az elején például többen csodálkoztak azon, hogy miért nem automatizálom a folyamatokat. Mondták, hogy vegyek egy hímzőgépet, mert azzal sokkal gyorsabban lehetne dolgozni. De közben pont az veszne el, amiért én ezt az egészet csinálom. Ha hímzőgéppel készíteném a termékeket, akkor tulajdonképpen elmehetnék irodába vagy gyárba is dolgozni, mert már nem azt a tevékenységet végezném, ami igazán közel áll hozzám, és amiért megszerettem ezt a szakmát.

Persze ettől függetlenül ez egyáltalán nem könnyű út. Az első három évben nekem is voltak olyan időszakok, amikor nézegettem az álláskereső oldalakat, és elgondolkodtam azon, hogy biztosan ez-e a megfelelő irány. Most is vannak nehezebb időszakok, például az év eleje általában kifejezetten gyengébb, ilyenkor fontos, hogy legyenek tartalékok.

A kézműves-vállalkozás nagyon hullámzó tud lenni. Szerencsére nekem sokat segítenek a workshopok és az esküvői megrendelések, ezek stabilabb bevételi forrást jelentenek. Ha kizárólag a kész termékek értékesítéséből kellene megélnem, az valószínűleg önmagában nem lenne elég egy teljes vállalkozás fenntartásához.

Mit gondolsz, mi az, ami igazán különlegessé teszi az Artgardent?

Minden kézművesmárka már önmagában különleges attól, hogy az alkotó önmagát, szívét-lelkét beleteszi egy-egy termékbe. Az én szerelemprojektem talán azért különleges, mert a természetet és a lassulást akarja visszacsempészni a mindennapokba a művészet által.

Fontos számomra az is, hogy az Artgarden nem tömegtermékeket készít. Kis szériákban dolgozom, sok esetben konkrét megrendelésre készülnek a darabok. Ez a lassú alkotási folyamat, a természetközeliség és a személyes odafigyelés szerintem mind olyan értékek, amelyek egyre fontosabbá válhatnak. Ráadásul nagyon örülök annak, hogy egyre több hasonló szemléletű kézművesmárka létezik – szerintem minél többen képviseljük ezt az irányt, annál jobb.

És ehhez kapcsolódóan hogyan látod a márka jövőjét a következő 10–20 évben?

Az biztos, hogy az Artgarden évről évre fejlődik, egyre ismertebb, egyre több emberhez jut el, és anyagi szempontból is egyre stabilabb vállalkozássá válik.

Ugyanakkor nem tudom biztosan megmondani, hogy 10–20 év múlva is pontosan ugyanezt szeretném-e csinálni, a stabilitás ugyanis nagyon hiányzik nekem a karrier szemszögéből vizsgálva. Szerintem minden ember változik az évek során, én is rengeteget változtam, és elképzelhető, hogy a jövőben más irányok is érdekelni fognak.

Azt gondolom, hogy egy vállalkozás is együtt változik az emberrel. Ahogy én fejlődöm és alakulok, úgy valószínűleg az Artgarden és a márka iránya is változni fog velem együtt.