Dobos Emese: A cégek túltermelnek, az emberek pedig túlfogyasztanak

A fogyasztói társadalom felépítését és működését látva az az első kérdésem, hogy: létezik egyáltalán „fenntartható divat”?

Egyáltalán nem. A divatipar teljes működése a fogyasztásra, sőt, a fogyasztás folyamatos fokozására épül, ez teljesen kizárja a fenntarthatóságot. A két fogalom – fogyasztás és a fenntarthatóság – az iparág jelenlegi működési keretei között abszolút nem összeegyeztethető, de furcsa módon úgy tűnik, hogy maga a fenntartható divat is divattá vált.

Érdekes kérdés az – amire egyelőre nincs is igazán jó válaszom –, hogy jót tesz-e az ügynek az, amikor egy jelentős környezeti lábnyommal bíró, a háttérben feltételezhetően kizsákmányoló munkakörülményeket működtető fast fashion márka egy fokkal kevésbé káros, látszólag környezetbarát lépést tesz? Hiszen számos újrahasznosított alapanyag, köztük az újrahasznosított poliészter trendivé válása és elterjedése is ugyanúgy hulladék keletkezéséhez vezet.

Ennek az egyik oka az, hogy egyrészt nem biztosít elegendő alapanyagot a szelektív begyűjtés, másrészt jelenleg nem is éri meg a begyűjtött alapanyagot használni a költséges tisztítás és egyéb munkafolyamatok miatt, így sokszor csak elhanyagolható mértékben tartalmaz ténylegesen újrahasznosított alapanyagot az a ruhadarab, aminek a címkéjén az virít, hogy újrahasznosított PET-palackból készült.

A másik ok pedig az, hogy épp a fenntartható divat további működtetése miatt gyártanak újabb és újabb PET-palackokat, hiszen a gyártás sokkal olcsóbb, mint a szelektíven gyűjtött alapanyag szétválogatása, tisztítása stb. A végén pedig nagy eséllyel az újrahasznosított alapanyagból készülő terméktől is hamar megválnak az emberek. Ebből is láthatjuk: nem feltétlenül jó a fenntartható divatnak az, ha divatossá válik, azaz ha a jelenlegi fogyasztási mintákkal párosul. Felmerülhet a kérdés, hogy miért is fektessünk időt, energiát és pénzt a különböző újrahasznosítási eljárásokba, ha nem tudjuk garantálni, hogy alapanyag érkezzen ezeknek a működtetéséhez, és végső soron az lenne a cél, hogy kevesebb hulladék keletkezzen. Az egész rendszer így tele van buktatókkal.

Valójában a vásárlók nagyon „niche” – szűk, aprócska, a populárissal szembemenő – szegmense veszi komolyan a fenntarthatóságot és tájékozódik a témában annak érdekében, hogy képes legyen tudatos döntéseket hozni. Itt jön a képbe az angol szakirodalomban attitude-behavior gapnek nevezett jelenség.

Mit jelent ez?

Azt, hogy bár a vásárló azt mondja, hogy fontos neki a fenntarthatóság – akár utána is jár, edukálja magát stb. –, mégsem feltétlenül a fenntarthatóság elvei határozzák meg a fogyasztási szokásait, nem azok befolyásolják elsősorban ténylegesen a cselekedeteit. Nem lehet pontosan tudni, hogy mi okozza az értékrend és a viselkedés közti szakadékot. Sok kutató általános magyarázatot keres erre a jelenségre. Holott, ha megnézzük, láthatjuk, hogy például Magyarországon különböző társadalmi csoportok vannak, a csoportokon belül pedig különböző fogyasztói szegmentációkat figyelhetünk meg. Ebből fakadóan iszonyúan nehéz lenne akár csak egy kicsit is általánosítható üzenetet megfogalmazni.

A divatipar piaci szeplőinek érdekében áll a fenntarthatóság megvalósítása, működtetése?

Nem. A cégek – köztük a fenntarthatóbbnak tartott márkák is – végső soron költséghatékonyabban akarnak gyártani, ruhát akarnak eladni. Még ha van is egy csomó EU-s és amerikai kezdeményezés a divatipar környezeti és társadalmi szintű lábnyomának csökkentésére, megregulázására, nem ez a prioritás. A polikrízis időszakát éljük. Tele van a világunk geopolitikai krízisekkel, és az egyén, a fogyasztók szintjén is azt lehet látni, hogy ebben a válságos időszakban sokaknak a legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy azt bogarássza pulóvervásárlás közben, hogy melyik darab a legfenntarthatóbb választás.

Még ha lenne is ideje és energiája az embereknek arra, hogy ezzel foglalkozzanak, sok mindenről még a kutatók számára sincs elérhető információ, tehát elég nehéz edukálódni. Hozzáteszem: véleményem szerint ebben a helyzetben nem is várható el a fogyasztóktól, hogy minden egyes vásárlási döntés előtt teljeskörűen tájékozódjanak – sokszor egyszerűen nem tudnak.

Hiszen a nehéz életkörülmények és túlterhelt hétköznapok miatt zömében túlélő üzemmódban vannak az emberek…

Igen, a „túlélő üzemmód” nagyon jó kifejezés a helyzetre.

A természetes anyagok használata és azok újrahasznosítása megoldást jelenthetne? Mi lenne, ha a poliészter helyett a gyapjút részesítenénk előnyben?

Csillag Marcell textil- és divattervező például kifejezetten arra keresi a választ, hogy milyen lépések és szereplők hiányoznak ahhoz, hogy ténylegesen kiépülhessen újra itthon a gyapjúfeldolgozás, és fontos szerepe van a szabályozásnak. Ráadásul az állattenyésztőknek sem éri meg a gyapjúeladással foglalkozni.

Főként az olcsó előállítás és az abból adódó alacsonyabb eladási ár miatt terjedtek el a szintetikus alapanyagokból készült ruhadarabok. A műszálas termékeket így többen elérhetik, úgymond demokratizálódott a divat. Ráadásul a szintetikus ruhadarabok könnyen kezelhetőek – nem igényelnek extra odafigyelést tisztítás tekintetében –, ezáltal megkönnyítik a hétköznapokat.

Az eddig felsorolt szempontokat figyelembe véve azt látom, hogy a fenntarthatóság problémájára nincs tökéletes – pláne nincs általános érvényű – megoldás. Mindenki egyéni szinten tud törekedni a környezetkímélésre, de fontosnak tartom kiemelni, hogy a műszálas termékek választásáért sem szabad megbélyegeznünk másokat. Ez egy összetett helyzet. Egyéni élethelyzetekből egyéni döntések születnek.

Hogyan befolyásolja a divatipar működése a kultúra és a társadalom létét?

Negatívan és károsan. Ugyanakkor a magyarok nagy része nem tud havi szinten jelentős összeget öltözködésre költeni, ebből adódóan nem vagyunk a világ nagy divatfogyasztói között. Nálunk sokkal elfogadottabb a használt ruha, mint számos más országban. Nincs úgy stigmatizálva, mint a fejlettebb piacokon, bár mindenhol egyre népszerűbb opció. Ennek az az oka, hogy a használtruha-boltok voltak azok a helyek a ’80-as, ’90-es évektől, ahonnan olcsón lehetett divatos, egyedi ruhadarabokat szerezni itthon.

Hogyan látod a divatipar jövőjének alakulását?

Amikor a divatipar fenntarthatóságáról beszélünk, erős az a diskurzus, miszerint a természetes anyagok irányába kellene elmenni. Viszont, ha megnézzük a teljes képet, azt láthatjuk, hogy a szintetikus anyagok globális termelése, felhasználása exponenciálisan nő – folyamatosan. Nem csökken, nem stagnál, nő. Ezt nem lehet természetes eredetű szálas anyagokkal kiváltani. Egyrészt sokkal drágább lenne, másrészt további pluszteherrel járna az ökoszisztémára, további víz- és földhasználattal járna stb. Tehát a legjobb út az lenne, ha egyszerre csökkentenénk a termelést és a fogyasztást, de őszintén szólva: ennek a megvalósítását nem látom életszerűnek.

Óriási a fogyasztás, és még ennél is nagyobb a túltermelés. Nagyon sok terméket nemhogy a boltokban, a használtruha-piacon se vásárolnak meg. Irdatlan mennyiségű ruha kerül forgalomba minden szinten, aminek a jelentős része senkinek sem kell.

Tehát szemetet gyárt a piac.

Igen. A cégek túltermelnek, az emberek pedig túlfogyasztanak, és van egy csomó kihasználatlan ruha, amitől nem is feltétlenül tudunk megszabadulni. Nyilván az sem megoldás, hogy a fejlődő országokban raktározzuk őket hulladékhegyek formájában.

Mi lehet a megoldás erre a helyzetre annak érdekében, hogy ne fulladjon bele a hulladékba a kultúránk, a társadalmunk?

A minden iparági szereplő, minden érdekelt és érintett fél – a vállalatok, a szabályozás, a fogyasztók stb. – között történő koordinált együttműködés. Erre elég kevés jó példát látok, mert gátolja az együttműködést az, hogy az erre való törekvés során egymásnak teljesen ellentmondó érdekek ütköznek. Az jelenti a fényt az alagút végén, hogy évről évre nő azoknak a száma, akiket komolyan elkezd foglalkoztatni a fenntartható divat mint ügy. Számos szervezet aktívan kampányol mellette. Ez biztató tendencia, de emellett arra is esszenciális szükség van, hogy a fogyasztók körében is kialakuljon a kritikus, az ügy fontosságára ráébredt, változtatásra és cselekvésre kész tömeg. 

Fotók: Csákvári Zsigmond/Kultúra.hu