Zoób Kati: A textil és köztem mindig újabb és újabb szerelem szövődik
Mi történik egy szövettel azután, hogy ruha készült belőle? Valóban véget ér a története, vagy épp akkor kezdődik el igazán? Mit mesélhet egy csipketöredék egy korról, egy kultúráról vagy éppen a készítőjéről? Zoób Katival többek között arról beszélgettünk, hogyan élhet tovább egy anyag időről időre új formákban, hogyan válhat a múlt tapasztalata a jelen alkotásainak kiindulópontjává és mit jelent az, amikor egy ruha érzelmes.
A nemrég bemutatott 2026/27-es őszi/téli kollekció korábbi anyagok felhasználásával készült. Tudatosan őrizted meg régen ezeket a szöveteket azzal a gondolattal, hogy egyszer majd készül belőlük valami, vagy egyszerűen érzelmi okok miatt, egyfajta korlenyomatként, emlékként?
A textil és köztem mindig újabb és újabb szerelem szövődik. Valójában csak olyan anyagokat választok, amelyek megszólítanak, így nem csoda, hogy a legutolsó centimétereket is elteszem. Nálunk a szalonban szinte magától kialakult egy szokás, hogy minden anyagnak összegyűjtjük, megőrizzük a legkisebb maradékát is. A raktárunk egy igazi kincsestár, ami szinte alapvetés abban a műfajban, amiben mi dolgozunk. A couture ruhakészítés gyakran használja a múlt apró kincseit, bármikor beillesztheti egy-egy kollekcióba azokat. Akár két-három centiméteres kockákból is készíthetünk applikációkat vagy díszeket. Nagyon fontos, hogy nem fejeződik be az anyaggal való viszonyunk, amikor elkészül belőle egy ruha, mert lehetséges, hogy összetalálkoznak a töredékek és két-három darab kombinálásából, de akár egy elrontott darabból is készülhet később egy pompás ruha.
Nagyon gyakran kerül elő ma a fenntarthatóság kérdése. Akkor nevezhetjük ezt egyfajta fenntarthatósági törekvésnek?
Az egyedi ruhakészítés műfaji sajátosságai a nagy gonddal kiválasztott alapanyagok, a precízen szerkesztett díszítések, aprólékos kézimunkák, amelyek nem a pillanatnak szólnak. Az ilyen míves darabokat sok száz évvel ezelőtt is nagyon megbecsülték. Régen egy-egy szép ruha még a hagyatéki leltárban is szerepelt, az embereknek fontos volt, hogy ki viselheti azokat a továbbiakban. A 20. század végére a divat nagyon megváltozott, a tömegesen gyártott ruhák értéktelenné váltak.
A kézműves divat, a couture világ mindig is ezt képviselte, hiszen értelmezésünkben egy ruha akár egész életre szóló tárgy is lehet.
Milyen anyagok kerültek elő ebben az új kollekcióban?
Nagyon meghatározó a kollekcióban a csipke. Valószínűleg azért, mert a balatonfüredi múzeumunk (Katti Zoób Fashion&Museum – a szerk.) jelenlegi, Csipke/Csend/Idő című kiállításának összeállítása során rengeteg antik csipke került a kezünkbe. Az előző évszázadok csipkecsodáit állítottuk párba a kortárs csipkékkel, és ez annyira inspiráló volt, hogy amikor a következő szezon, a 26/27 AW kollekcióját készítettük a Budapest Central European Fashion Weekre, akkor automatikusan elővettük a szalon csipkekészleteit.
Ez az új egység egyfajta vízió a jövő évről, és nagyon szerethető számunkra, mert a rengeteg töredék által sokkal mívesebbé váltak a ruháink, mint általában. De emellett persze vannak benne kortárs divatüzenetek is, például kézzel felhímzett tollak és gyöngyök.
Említetted a balatonfüredi múzeumot és a csipkéről szóló kiállítást. Mitől olyan érdekes ez az anyag kultúrtörténetileg?
Az 1500-as évek közepén a csipke még rendkívül ritka volt. Kezdetben az anyagok laza végszálait kötötték mintára, vagy szálakat húztak és apró részeket kivágva geometrikus mintákat varrtak a szegélyekre. A sok száz éve folyamatosan fejlődő technikákat összeköti egy szál, amelyből horgolják, varrják, kötik, verik vagy szövik. A csipke a kézimunka királynője.
Ma a korszerű technológiának köszönhetően egy szövőszék hengerén akár nyolc-tíz vég csipke is születhet egymás mellett, de nem volt ez mindig így. Néhány éve A hatalom szálai címmel nyílt egy lenyűgöző kiállítás, amely a csipke témáját történelmi, politikai, pénzügyi és logikai divatszempontból vizsgálja.
A csipke múltjában volt egy fájdalmas szabályszerűség, hogy akik készítették, nem viselhették, hiszen egészen a 18. századig csak az uralkodó osztály számára volt elérhető, a királyi családok, a nemesség, a politikai vezetők, a felső osztályok a csipkét a hatalom, a luxus és a gazdagság közvetítésére használták.
Az ipari forradalom után a csipke „demokratizálódott”. Megalakultak a híres angol, francia, svájci, spanyol, olasz csipkegyárak, és a gépi csipke tovább emelte a kézzel készített csipkék értékét. A 19. században a háziasszonyok kézimunkadivatja tovább színesítette a csipkék történetét, a lakásdíszek, szalonfüggönyök, sőt, a liturgikus csipkék újabb fejezetet nyitottak.
A balatonfüredi kiállításon többek között ezeket mutatjuk meg. Csipketöredékekből – asztalterítőkből, díszpárnahuzatokból, abroszokból – készült ruhákat és a kortárs csipkegyártásnak köszönhető darabokat is kiállítottunk, hogy egymás mellé állítsuk a csipke egykori és mai formáit. Nagyon különleges válogatás ez, és már csak néhány napig látható, ezért, ha valakit érdekel a téma, de még nem jutott el hozzánk, javaslom, hogy jöjjön el és fedezze fel!
Ha azt a két szót mondom, hogy forrás és tükör, melyiket választanád a kollekció jellemzésére? Forrásként vagy tükörként tekintesz rá inkább?
Tulajdonképpen mindkettő lehet. Forrás azért, mert erős inspirációnk, alapunk van a múltból, amihez újabb és újabb kortárs anyagokat hozzátéve megalkotjuk a jövőt. Szeretek a divatra tükörként is tekinteni. A mi ruháink egyfajta kortárs klasszikus vonalat képviselnek, és mint egy tükör, segítenek látni, következetesen egy irányba haladni a divatáramlatok világában.
Több alkalommal is hallottam férfi ismerősöktől, hogy teljesen lenyűgözve állnak a ruháid előtt. Sokszor talán még érzékenyebben reagálnak rájuk, mint a nők. Te is tapasztaltad ezt?
A mi ruháink nagyon érzelmesek. Meglepő, de igaz: a férfiak gyakran korábban reagálnak a kollekcióinkra, mint a nők. A nők többsége mára már hozzászokott ahhoz a hűvös személytelenséghez, amit a divatipar egyes trendjei, áramlatai kínálnak, és ez természetesen a férfiakat is érinti.
Ráadásul a stílus, a látvány mellett nagyon fontos az érintés élménye. Csak olyan ruhákat készítünk, amelyekhez jó hozzáérni. Az anyag mindig puha, omlik, simogat, viselhető élmény a bőrünk számára is. Még a múzeumban sem tilos hozzáérni a kiállított tárgyakhoz. Még ott sem az egyébként megszokott „mindent a szemnek, semmit a kéznek” elv szerint állítjuk ki a ruhákat.
Az érintés nagyon fontos, a ruhával, anyaggal való kapcsolódásunk leglényegesebb eleme. Van egy történet, ami tíz éve bennem él. Egy közel-keleti család látogatott el hozzánk, három generáció férfiakból: nagyapa, fiú és unoka, akik mintakollekciót rendeltek tőlünk. Akkor láttam életemben először egy különleges mozdulatot: minden ruhát felemeltek a vállfánál fogva, majd egy nagy lendülettel leengedték a földre, és megfigyelték, milyen az anyag lendülete, esése. Sosem fogom elfelejteni a lendületet, ahogy a szoknya alját a szőnyegre hullatták, majd felemelve hihetetlenül finoman megérintették a ruha különböző részeit. Akkor értettem meg, hogy vannak kultúrák, amelyekben a textilek érintése maga is misztikum.
Én úgy érzem, hogy az emberek többsége tart az ilyen misztikumoktól. Nemcsak az anyagra gondolok feltétlenül, hanem a couture világára, az időtálló, nagyobb értéket közvetítő ruhákra.
A divat az elmúlt tíz-húsz évben azt tanította, hogy minden pillanatban legyél különleges, mindig fejezz ki valamit magadról, ami identifikál és közben lehetőleg felelj meg az elvárásoknak, hogy tartozhass valahova. Már felnőtt néhány generáció, akik a nemzetközi divatlapokból tanulták a viselkedési mintákat, és elhitték, hogy minden, ami szép vagy klasszikus, az kínos.
A fiatalok erős életösztönnel kanyarodnak vissza az örökségükhöz, az etnikai viseletekhez, sőt még anyáik divatját is rajongva keresik a second hand óriásira nőtt piacán. Már sokkal inkább megszólítja őket az értékőrzés és a fenntarthatóság, mint a divat által gyakran kínált álságosság.
Szerinted mitől lesz egy darab időtálló? Az anyagtól, a szabásvonaltól vagy a technológiától?
Ezektől mind. Az anyag minőségét különösen ki kell emelni, mert ha nem az örökkévalóságnak készül, akkor hiába gyönyörű vagy funkcionális egy ruha, nem tud hosszú távon fennmaradni.
Ha már az örökkévalóságot említed: a kézműves varrásnak van egy nagyon fontos tényezője, az idő.
A csipkéről szóló balatonfüredi kiállításunkon minden tárlatvezetésen el szoktam mondani, hogy érdemes elgondolkodni azon, hogy amikor egy nő száz évvel ezelőtt elkezdett horgolni, mondjuk egy 3 méter hosszú, 2,5 méter széles függönyt a hálószobájába, akkor vajon gondolt-e arra, hogy az milyen időbefektetést igényelt. Micsoda türelem és kitartás kellett ahhoz, hogy valaki precízen, sokszor apró mintákat horgoljon, hímezzen!
Különlegesen izgalmas, hogy ezekből a csipkefüggönyökből megismerhetjük a készítőjük személyiségét is. Azáltal, hogy megnézzük, vékony vagy vastag horgolótűt, vékony vagy vastag cérnát, fonalat használt, hogy kötött vagy horgolt csipkét készített, konkrét jellemrajzokat tudunk felállítani. Régen a kézművesmesterségek öröklődtek, mindenki tudta, hogyan kell szabni, varrni, ahogyan azt is tudták, hogyan kell egy kalácstésztát elkészíteni. Majd jött a modern világ, és ez a tudás sok helyről eltűnt. De én biztos vagyok benne, hogy vissza fogunk még ehhez a forráshoz találni.
Címlapfotó: Zoób Kati divattervező. Fotó: Emmer László
