Rég- és közelmúltunk tele van hibákkal, tévedésekkel, történelmi bűnökkel, de hétköznapi hőstettekkel is, csak azok kevésbé látványosak. Arról, hogy mi volt a hiba és mi a hőstett, sajnos már nem egyöntetűek a vélemények. Az Emma és a halálfejes lepke arról igyekszik meggyőzni nézőit, hogy bár a múlt megváltoztathatatlan, de szakaszokra osztva igenis értelmezhető, és érdemes olyan részeit is vizsgálni, amelyekre ma már nem lehetünk büszkék. A moziból hazafelé ballagva az járt a fejemben, hogy bármilyen szörnyű dolgokat is követtek el tragikus történelmi pillanatokban errefelé élő eleink, ha mi, jelenkori utódaik képesek vagyunk arra, hogy szembenézzünk a tényekkel, az számukra is megváltást jelent.
Járulékos előny, hogy a nemzeteink, népeink múltjával való kegyetlenül fájdalmas analízis után talán jobb elhatározásokra leszünk képesek, kevesebbet tévedünk, amikor azon törjük a fejünket, hogy ma mi a helyes. Az a felismerés, hogy mindezt nem is kevesen gondolják így, fontos művészek ráadásul meg is fogalmazzák, számos, megerősíti a hitet abban, hogy minden korban érdemes embernek maradni.
A történet 1942-ben indul, az akkori Szlovákiában. A Jozef Tiso vezette német csatlósállamként működő országból az energikus szlovák hazafiak kiűzik a cseheket. Ez a veszély fenyegeti az ott élő magyarokat is, és mindenekfelett hatalmas lendületet vesz a zsidók jogfosztása, majd elhurcolása és deportálása. A negyvenkettes Szlovákia innen olybá tűnik, mint egy amputációmániás orvosi szekta őrült kísérlete, melynek során levágták a károsnak ítélt részeket saját nemzetük testéről, közben ábrándoztak, hogy a megcsonkított maradék egészséges, legyőzhetetlen és boldog lesz.
A film helyszíne egy szlovákiai magyar falu Pozsony külvárosában, Pozsonypüspökiben (Podunajské Biskupice), ahol a II. világháború idején sok magyar élt, majd megszállták a németek vezette szlovák gárdisták. Marika (Borbély Alexandra), az özvegy varrónő elveszti a munkáját a tulajdonosok zsidó származása miatt megszűnő városi divatszalonban, otthon alkalmi munkákból és állattartásból tartja felszínen magát. Közben a szlovák Hlinka-gárdisták német irányítás alatt begyűjtik a zsidókat, aki közülük szökni próbál, a helyszínen megölik. Marika egy szökevény kisfiút (Nico Klimek) talál a házában. Bár a zsidók bújtatása főbenjáró bűncselekmény, és a saját élete sem könnyű, elrejti a gyereket, és próbál gondoskodni róla.
Háza már nem biztonságos, mert két férfi is járni kezd hozzá. Egyikük a náci kollaboráns Hlinka-gárda helyi parancsnoka (Milan Ondrík). Szemet vet rá Lepke úr, az SS tisztje is (Alexander E. Fennon), ezért ő is folyton betoppan. Marika a pajtában rejti el a gyereket, ahol a fiúcska kecskékkel, malacokkal osztozik a szalmán.
A film minden pillanata feszültséget sugároz, a fakóra komponált képek, a sáros, kopott falusi utca, elhagyatott skanzent idéző házak, gazzal felvert belső udvarok vizuális üzenete tökéletesen egybevág a filmbéli események egyre kegyetlenebb sorozatával. A lineárisan vezetett történetben megjelenik a női kiszolgáltatottság, a holokauszt, a világháború, az összes nemzetiségi, vallási és faji hamis fennsőbbrendűség érzésére apelláló kegyetlenség, gyűlölet, és – ami csaknem ekkora bűn – a közömbösség is.
Az időben egymást követő események során a kisfiú többször életveszélybe kerül, alig kerülve el a lelepleződést. A pajta börtönében folyamatosan hajszálon függ létezése, a tél beálltával, amikor már a hideg és a magány is az életére tör, menedéke privát haláltáborrá alakul. Egyre kevésbé tűnik biztosnak, hogy az őt bújtató magyar asszony szívós igyekezete elégséges életben maradásához.
Borbély Alexandra, a film abszolút főszereplője számára ez a munka semmilyen szempontból sem volt átlagos színészi feladat. Mint mesélte: „Folyamatosan úgy éreztem, mintha tapostak volna a szívemen. Állandó volt a feszültség bennem. Ez a film kőkemény jelenetek sorozata.” A történet azért is volt számára kivételesen fontos, mert ő maga is egy hasonló felvidéki településen született.
A Marikát folyamatosan ostromló két férfi közül a szlovák nacionalista karakterét dolgozza ki jobban a történet. Milan Ondrík, a kiváló cseh színész Dusan kapitány, a szlovák gárdista bőrébe bújva osztja ki a cseheket és a magyarokat, hosszan sorolva, miként nyomták el eddig nemzetét, mely most végre szabaddá vált. A lelkes és idealista férfit figyelve, aki a cél szentesíti az eszközt kegyetlen igájában vergődik, rájövünk, hogy ha cseh, magyar, német vagy jiddis lenne az anyanyelve, akkor más meggyőződéssel, más irányban, de hasonló intenzitással képviselné vélt igazát, holott az egyetlen megkérdőjelezhetetlen igazsága saját embersége, ami végig benne rejtőzik, lerombolhatatlanul.
A cseh, szlovák és német színészek között számos ismerős arcot fedezhetünk fel a filmben. Feltűnik többek között Molnár Piroska, Monori Lili, Derzsi János, Ujlaki Dénes, Mátray László és Bandor Éva is.
Annak, hogy ez a soknyelvű és egyigazságú történet miért nem került be végül az Oscar-díjra esélyes külföldi filmalkotások közé, többféle magyarázata is lehet. Tény, hogy első látásra speciális, akár provinciális is a történet a tengeren túlról nézve. Annak, aki soha nem élt a térség Trianon sújtotta területei valamelyikében, talán nem is fut végig a hátán a hideg annál a jelenetnél, amikor
Nagyon nehéz film, időnként mintha a művészi eszközei sem lennének egyértelműek, akad olyan pillanat, amikor az esztétikai szándékok kevésbé definiáltnak tűnnek, ám a végeredmény magáért beszél. Az utóbbi évek egyik fontos alkotása ez a cseh–szlovák–magyar koprodukcióban készült film arról, hogy mi történik, ha hatalomra jutott torz messiások állandó üvöltése közben nem tudunk többé önmagunkra figyelni, és elhisszük, hogy gyűlölni kell a mellettünk élőt.
